Amikor tizenéves ifjúként vezetni tanultam, akkor még hatvan kilométer per óra volt a sebességkorlát lakott területen belül, így hát a fenti mondatot számtalanszor hallottam az oktatómtól. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy egy másik évezredben majd saját magamnak fogom felállítani ezt a szabályt, és még véletlenül sem közlekedésbiztonsági értelemben, hanem az Osmosis című folytatásos regény szerzőjeként.
Amikor két és fél évvel ezelőtt saját honlapra költöztettem az Osmosist, az egyik legfontosabb törekvésem volt, hogy minél kényelmesebb navigációt biztosítsak az olvasóimnak. Akkor cikkelyeztem be magamnak a vastörvényt, miszerint egy-egy Osmosis-kötet nem lehet hosszabb hatvan fejezetnél. Most azonban, így a nyolcadik kötet vége felé járva nagyon meggyűlt a bajom ezzel a bizonyos számmal. De erről kicsit később. Előbb jöjjön egy rövidke önkéntes ismeretterjesztés!
Mivel az Osmosis írása közben olyan szinten képzem magam, hogy ilyenre akkor sem volt példa, amikor még minden hétköznapot az iskolapadban ülve töltöttem, most hadd tegyem közzé, mit tudtam meg legutóbb a hatvanas számról. A mértékegységek kialakulásának története után kutakodtam, akkor került a látókörömbe egy remek kis ismeretterjesztő film eme tárgyról.
A hatvanas szám fontos szerepet játszott a történelemben, különösen a mezopotámiai (sumer és babiloni) kultúrában, amely a keleti kereskedelmi hálózatok központja volt. A hatvanas szám elsősorban azért volt fontos a keleti kereskedők számára, mert rengeteg osztója van (1, 2, 3, 4, 5, 6, 10, 12, 15, 20, 30, 60), így könnyen osztható volt törtekre, és ez hasznos volt a pénzváltásban, illetve az árkalkulációkban. Mindez hatással volt a matematikára és a csillagászatra is, például emiatt lett 60 perc egy óra, illetve 360 fok egy kör.
Természetesen elnézést kérek azoktól, akik mindezt az én nagyképű okoskodásom nélkül is tudták. Lehetséges, hogy tizenéves koromban még én is tisztában voltam a fentiekkel, csak hát sajnos azóta annyiszor hatvan perc telt el, hogy tán összeszámolni is lehetetlen, és eme intervallum alatt az Idő vasfoga könyörtelenül megrágcsálta az agyamat. Épp ezért voltam kénytelen az Osmosis kezdete óta visszaülni az iskolapadba, még ha csak virtuális értelemben is.
No de térjünk vissza a honlap navigációjára! Azt mondtam magamnak bő két éve, hogy a hatvan fejezet még kezelhető, annyit vissza tud lapozni az ember. Meg előre is. Mármint egy-egy köteten belül. Ráadásul ha nem a Lapozót használja az olvasó, hanem a Virtuális kötetek menüpontot, ott be tudja állítani, hogy eredeti vagy fordított időrendi sorrendben jelenjenek meg a fejezetek, így a hatvan mindjárt a felére csökken. Ha értitek, mire gondolok.
Nem nagyon éreztem én semmiféle kínzó szorongást az eddigi kötetek végéhez közelítve. Azt gondoltam, ha nem férnek bele a mérföldköveim a hatvanas etapba, hát ott egye meg a penész! Majd a következő kötetben kifejtem. Mi jelentősége van? Semmi.
Most azonban van jelentősége, hiszen egy nagyon éles határvonalhoz fogunk elérkezni, elvégre igen nagy valószínűséggel a nyolcadik lesz az utolsó ingyenes Osmosis-kötet. Itt már komoly szerepe van a mérföldköveknek. És hiába tettem le a hatvanadik fejezetnél a mérföldkövet, hiába írtam már meg a maradék fejezetek túlnyomó többségét addig a bizonyos pontig. Vannak bizonyos események, amelyek néha sunyi, néha követelőző módon beúsznak, besompolyognak, betüremkednek, sőt beleerőszakolják magukat a történet kellős közepébe.
Például most Mario és a kormányzó beszélgetése. Rájöttem, hogy azt nem lehet halogatni, megúszni, elodázni, zárójelbe tenni. Annak most meg kell lennie!
Csakhogy ezzel borul a szépen felépített hatvanas tervem. És az a baj, hogy semmiféle garancia nincs arra nézvést, miszerint a fennmaradó folytatások közben nem történik még egy ugyanilyen eset.
Volna persze egy megoldás, ám miközben ez eszembe jutott, magam is felröhögtem. De tényleg. Egyedül, itthon, magányosan hangos nevetésben törtem ki.
Mondjuk nyár végére megtízszereződne az Osmosis olvasóinak a száma.
Hihehöhöhö! Igaz, hogy mennyire vicces?
Akkor tényleg mehetne minden tovább, sőt! Nemhogy minden ugyanúgy menne tovább, hanem végre megvalósulna az a terv, amit én kezdetben kiötlöttem. Ingyen írok, jönnek az olvasók, szólnak mindenkinek, akikről tudják, hogy tetszene nekik, követnek, reagálnak, kommentelnek, befolyásolják a történet menetét, hiszen beleszólnak, igazítják, a saját ízlésük szerint formálják, mindenki boldog, szerző és olvasó egyaránt…
Na jó, hagyjuk a vidámkodást meg a kacagást, maradjunk a lehetőségek világában. Szóval, az van, hogy ma rájöttem, nem kell a hatvanas szám miatt aggódnom. Ha túlírom a sztorit, ugyan mi baj lehet? Legfeljebb egy-két fejezet átnyúlik a kilencedik kötetbe, én meg szépen közzéteszem azokat a folytatásokat itt, a honlapon. Legalább látja majd a kedves olvasó, hogy a kilencedik kötet egy létező, konkrét és valós folytatás, az a címe, hogy A Titkok Erdeje, és megrendelhető itt és itt. Papír alapon, kézzelfogható valóságban.
Már nem görcsölök. Megyek, megírom Mario és a kormányzó párbeszédét.
Osmosis mindenekfelett!
Nagyon várom!!!! rég esedékes. Szerintem.
Jól értem? Mi mondhattuk volna meg, hogy merre menjen a story?
Igen. Jól érted.