Osmosis – 405. fejezet

Hamarosan elcsendesült a Ziara-fennsík. Már csak a magasban köröző varjak károgása hallatszott. Odalenn tizenkilenc ember némán és megrendülten tekintett körbe a csata helyszínén. Egyesek lassan térdre ereszkedtek valamelyik bajtársuk holtteste mellett, és halk imákat mormoltak. Mások a tenyerükbe temették az arcukat, mert nem bírták elviselni a szerteszét heverő áldozatok látványát.

Pindzsuja átkutatta az egyik orzó ruházatát, és úgy tűnt, talált is nála valamit, mert a lelettel megindult Dariosz felé:

– Nézd csak meg ezt, kormányzó! – nyújtott át egy fél tenyérnyi szövettasakot. – Ez az az anyag, amiről a múltkor beszéltem neked, miután a fővárosba küldtél.

Dariosz kibontotta a tasakot, és beleszagolt. Fájdalmasan ismerős illat csapta meg az orrát. Ilyen volt annak a főzetnek az illata is, amellyel Nihuc vezérezredes kezelgette őt, nem is olyan régen. Ezt persze óvakodott a lovag orrára kötni, sokkal inkább arra volt kíváncsi, mit tud erről a növényről Pindzsuja.

– Kérlek, frissítsd fel az emlékezetemet. Mit is mondtál nekem erről, miután visszatértél Neridea fővárosából?

– Egy mendemondáról beszéltem, ami az orzók kapcsán terjengett a katonáid között – tájékoztatta Pindzsuja. – Állítólag a déli Koró-félszigeten, a nagy vulkán környékén nő egy cserje, aminek a levelét megszárítják. Ezt tartod most a kezedben. A katonák úgy mesélték, hogy az orzók a szárított levelekből teát főznek, és ha eleget isznak belőle, olyan vadállatokká változnak, akiket semmi más nem érdekel, csak a gyilkolás. Akár két napig is képesek ébren lenni tőle, és addig üldözik az ellenséget, míg ki nem kényszerítenek egy összecsapást. Bevallom, jómagam eddig csak babonás mesebeszédnek tartottam ezt az egészet, de most, hogy saját szememmel láttam a…

Ezen a ponton Dariosz szükségesnek érezte, hogy félrevonja a lovagot a gyászoló testőrök közeléből. Letelepedtek egy sziklára, majd a kormányzó csöndesen kijelentette:

– Nem foghatjuk a történteket kizárólag erre az átkozott főzetre.

– Nem bizony – bólogatott Pindzsuja.

De aztán csöndben maradt.

– Hallgatlak – noszogatta Dariosz. – Mondd csak el bátran a meglátásaidat.

– Szabad azt nekem, nagyuram?

– Miért ne lenne szabad? Éppen most kértelek rá, nem hallottad?

– Úgy értem, én itt nem vagyok senki, nagyuram. Milyen jogon becsmérelhetném a…?

– Én meg úgy emlékszem, számtalan jelét adtam, hogy bizalmi emberemként tartalak számon, nem utolsósorban katonai szaktudásod okán. Most pedig azt kell tapasztalnom, hogy ez a bizalom nem kölcsönös? Vagy talán nem akarsz segíteni?

Pindzsuja nagyot sóhajtott, de aztán nekidurálta magát, és igencsak megeredt a nyelve:

– A felderítők egyértelműen megbuktak – szögezte le mindjárt indításként. – Még nem tudom pontosan, honnan bújtak elő ezek az orzók, de a felderítőknek tudniuk kellett volna arról a lehetőségről, hogy a tábor meglephető. Aztán itt van a sátrak felállítása. Tejfelesszájú hadapródok sem követnek el olyan hibát, hogy az összes sátrat egy kupacban állítják fel, ráadásul ilyen közel egymáshoz. A tábort több sávra és területre szokás osztani, és olyan távolságra kell felállítani a sátrakat, hogy a katonák kitörésének ne legyen semmi akadálya.

A lovag még hosszan ecsetelte a hibákat, a felderítés és a táborverés témáján túl az őrség és a fegyelem bírálatára is kitérve, majd előállt egy saját teóriával:

– Meggyőződésem, hogy ezek az orzók pontosan tudták, mire számíthatnak itt. Úgy értem, már jóval a támadás előtt is. Az ő felderítőik derekas munkát végeztek. A leshelyükről napokon át megfigyelhettek mindent. Hogy hány katona tartózkodik itt, hol őrizzük a foglyokat, hogy mikor és hányszor van őrségváltás, egyszerűen mindent. És a lehető legalkalmasabb pillanatban rohanták le a tábort. Valamiért nagyon fontos lehet nekik az a kis kormos bőrű csecsszopó.

Hosszú csend telepedett a két emberre, amelynek végén Dariosz szólalt meg elsőként:

– Az én hibám, ami történt.

– Hogy mondod, nagyuram? – kapta fel a fejét Pindzsuja, mint aki rosszul hall.

– Én vagyok a legfőbb felelős a katonáim haláláért – ismételte meg az ausztrál. – Ki más is lehetne? Még békeidőben is a kormányzó Osmosis hadseregének főparancsnoka, nemhogy háborúban… Tudod, derék lovag, igazából számomra is világos volt mindaz, amit az előbb elsoroltál. Csakhogy épp olyan elbizakodott és óvatlan lettem, mint a katonáim. Túlságosan bíztam az egy igaz Isten segítségében, és ő most alaposan megbüntetett az öntelt magabiztosságomért. Nem is beszélve a testőreimről. Ők az életükkel fizettek.

Pindzsuja döbbenten hallgatott.

– Amikor megérkeztünk erre a fennsíkra – folytatta Dariosz –, a Kormányzói Testőrség negyven legjobb katonája védte a tábort. Ez a létszám is miattam duzzadt fel százra. Egyrészt jutalmazni akartam az orzók foglyul ejtésében élen járó harcosokat, főleg a nerideai fegyvertársainkat, másrészt pedig azt szerettem volna, ha minél több katona lesz szemtanúja annak, hogy az egy igaz Isten vigyáz a hadainkra ezen a szigeten, és az ő gépmadarai repkednek fölöttünk.

– Amikor azt láttam, hogy az utolsó gépmadár is felszáll, és eltűnik a magas égben – szólt csöndesen a lovag –, utána meg szinte azonnal ránk rontottak az orzók, akkor én is azt hittem, hogy nincs már velünk az istened, nagyuram. De hát a csata végén mégiscsak segített, vagy rosszul gondolom?

– Jól gondolod – bólintott Dariosz. – Végül megkegyelmezett nekünk, és nem hagyta, hogy elvesszünk mind egy szálig. De ettől még tény marad, hogy az elbizakodottságom miatt kaptunk ilyen szörnyű leckét tőle.

– Én mégiscsak leborulok a nagyságod előtt, kormányzó – jelentette ki Pindzsuja, de csak szóban vigasztalta Osmosis első emberét, nem vetette térdre magát, mert azt már jól tudta, hogy Dariosz nem kedveli az efféle hízelgést. – Még soha nem találkoztam olyan uralkodóval, aki elismerte volna a hibáját bárki előtt, pedig egyet-kettőt már öltem is közülük. Persze kizárólag csatában, becsületes körülmények között. Úgyhogy ne ostorozd magad, nagyuram, igazán nemes lelkű ember vagy, és ezt bizonyára az istened is jól látja odafentről.

A kormányzónak valóban nem állt szándékában tovább ostorozni magát, ennél fontosabb és hasznosabb teendője is akadt. Tartott egy rögtönzött beszédet az életben maradt katonáknak, aztán elrendezték a csata színhelyét. Gúlába hordták az orzók tetemeit, illetve egymás mellé fektették a meori harcosok holttesteit, és az utóbbiakat kövekkel borították be. Mire ezzel végeztek, már magasan járt a Nap, és egyszer csak megérkezett a fennsíkra a Golub 2.

Amikor a landolás után Oleszja kiszállt a vadászgépből, egy ideig döbbenten bámulta a terepet. Már a szélvédőn keresztül, illetve a fedélzeti kijelzőn sem mutatott jól a látvány, de testközelből még elkeserítőbb volt. A szőke lány alig várta, hogy Dariosz odaérjen hozzá, és magyarázattal szolgáljon.

A részletes elbeszélés után Oleszja rákérdezett:

– Hol van most a csecsemő és a dajka?

– A kisdedet Guzel és Attila elszállította Osmosisba – felelte a kormányzó –, a szerencsétlen fiatal nő viszont meghalt a csatában. Két kósza nyílvessző is eltalálta, az egyik ráadásul a torkát fúrta keresztül. Most ott pihen a gúla alján, az orzó harcosok alatt. És ha már ennél a témánál járunk, nem bánnám, ha a rendelkezésedre álló fejlett technika segítségével porrá égetnéd a hullahegyet. Más sem hiányzik jelenleg, mint hogy kitörjön valami átkozott járvány, és a maradék tizenhét katonámat is elragadja, nem is beszélve rólad, a derék lovagomról, és nem utolsósorban szerény személyemről.

– És mi a terved a Testőrség áldozataival?

– Nemcsak Osmosis katonái fekszenek a kőhalmok alatt, hanem Neridea hősi halottjai is. Azt hiszem, ez a helyszín tökéletesen alkalmas arra, hogy a sziget felszabadítása után emeltessünk itt egy obeliszket. Nemcsak méltó nyughelye lenne az áldozatoknak, hanem már messziről emlékeztetne a hősi harcokra és a testvérnépeink fegyverbarátságára. Majd beszélek Nerid királlyal ez ügyben, de nehezen tudom elképzelni, hogy ne pártolná az ötletemet.

Oleszja tehát újra a magasba emelkedett a vadászgéppel, de csak mintegy hatvan méternyire. Odanavigálta a Golubot az orzó hullák gúlája fölé, és a következő pillanatban már meg is indult egy vakítóan fényes, sárga plazmanyaláb a vadászgép orrából. A néhány órája még veszett ördögökként gyilkoló támadók holttetemeiből hamarosan csak por és hamu maradt, azt meg estére nyom nélkül elfújta a Ziara-fennsík fölött feltámadó nyugati szél.