Almási Ákos nem azért volt országos hírű pszichológus, egyúttal szerető férj, hogy ne lássa meg az átsuhanó félelmet a felesége arcán. Magához ölelte Magdit, és igyekezett megnyugtatni:
– Ne aggódj, minden rendben lesz. Ezen úgyis túl kell esnünk, hát akkor már jobb előbb, mint utóbb.
– Nem hittem volna, hogy valaha ilyesmiről kell beszélgetnem a kicsi gyerekeimmel – jegyezte meg szorongva Magdi. – Úgy érzem, nem vagyok még erre fölkészülve.
– Az a legfontosabb, hogy a gyerekeknek minden kérdésére válaszoljunk – magyarázta Ákos. – Nem szabad őket bizonytalanságban hagyni semmilyen témában.
– Csak nem képzeled, hogy plasztikusan le fogom nekik írni, mit jelent a háború? – háborgott Magdi. – Ezzel az erővel azt is megengedhetném nekik, hogy megnézzék az éjféli híradót, vagy bármilyen videót az interneten!
– Nem erről beszélek. Soha nem jutna eszembe olyasféle dolgot eléjük tárni, ami nekik még nem való. Ettől függetlenül igaz az a tétel, hogy ha nem válaszolunk nekik megfelelően egy kérdésre, akkor a hiányos információt a saját fantáziájukkal fogják kipótolni, ami sok esetben akár még a valóságnál is szörnyűbb lehet, és indokolatlan félelmet gerjeszt bennük. Ezt mindenképpen meg kell előznünk, ezért fontos, hogy mihamarabb okosan elbeszélgessünk velük.
A szülői diskurzusnak az vetett véget, hogy ekkor bejött a szobába Bence, a nyomában pedig ott slattyogott a kis Brigitta.
– A háborúról beszélgettek, anya? – kérdezte Bence.
– Arról, kisfiam – felelte az édesanyja.
Aztán Magdi ölbe vette a kislányt, Ákos pedig maga mellé ültette Bencét, és valóban sok kérdés felmerült.
Például a következő is:
– Apát elviszik katonának? És utána már nem lesz velünk? – kérdezte a kisfiú a beszélgetés egy pontján.
– Nem, ilyesmiről szó sincs – szögezte le gyorsan Ákos. – Holnap azért fogok a határra menni, mert segíteni szeretnék a menekülő embereknek. De nem fogok átmenni a másik országba, sőt még csak a határnál sem maradok, estére haza fogok jönni, és itt leszek veletek, ahogy mindig.
A szülők aztán szép lassan előhozakodtak a játékok gyűjtésének kérdésével, amire a kisfiú reagált hamarabb:
– A makett most nem lenne jó ötlet, igaz, apa?
– Hát, bizony nem – felelte Ákos. – Mert összerakni nincs hol és mivel, ha pedig már össze van rakva, akkor főleg nem jó ötlet például egy harckocsi. Olyat most kicsiben sem szeretnének látni ezek a gyerekek.
– Nem baj, már tudom is, hogy mi legyen helyette! – pattant fel Bence, és elviharzott a gyerekszoba felé.
Ám a kis Brigittának még voltak kérdései:
– Azoknak a gyerekeknek nincsenek játékai?
– Vannak, csak otthon hagyták őket.
– De miért?
– Mert nagyon gyorsan el kellett hagyniuk az otthonukat, és nem volt idejük bepakolni a játékokat. Menekülniük kellett. Ezért is hívjuk őket menekülteknek – magyarázta Ákos. Aztán Magdi vette át a szót:
– Emlékszel még arra, amikor megijedtél attól a mérges kutyától?
A kislányt láthatóan még most is megborzongatta kissé ez a csöppet sem szívderítő emlék:
– Nagyon hangosan ugatott, és haragos volt a szeme.
– Te pedig hozzám szaladtál, mert mellettem biztonságban érezted magad. Látod, kicsikém, a háború is ilyen. Ijesztő dolog, amitől az ember igyekszik a lehető legtávolabbra menekülni. Hogy biztonságban legyen.
– De ha azok a kisgyerekek is az anyukájukhoz futottak, akkor miért nem érezték magukat biztonságban?
– Mert a háború egy olyan haragosan ugató kutya, amitől még az anyukák is meg szoktak ijedni. Ezért menekültek ide, hozzánk, a mi országunkba, hogy biztonságban legyenek. Ez viszont nemcsak rosszat jelent, hanem egyben jót is, miránk nézve. Mert ha a mi országunk nem lenne biztonságos, akkor nem ide menekültek volna, hanem máshova. Pontosan azért jöttek ide, mert tudják, hogy itt már nem érheti utol őket az a haragosan csaholó kutya. Tehát megnyugodhatsz, hogy mi itt biztonságban vagyunk, és most már a menekültek is.
Miután a kis Brigittának már nem akadt több kérdése, lekászálódott az édesanyja öléből, és ő is elslattyogott a gyerekszoba felé. Bence viszont éppen visszaérkezett onnan a nappaliba, mégpedig egy nagy dobozzal. Magdi és Ákos egy pillanatig döbbenten nézték, de ő ettől nem zavartatta magát, letette a szülei elé a dobozt, aztán módszeresen kipakolt mindent belőle, mintegy ellenőrzési lehetőséget kínálva, hogy megfelelő portékákat válogatott–e össze.
– Ezekkel a kisautókkal már rég nem játszottam, és szerintem már nem is fogok – jelentette ki, miközben takaros kis gyűjteményt szedegetett elő a kartondobozból, és a dohányzóasztal üveglapjára rakosgatta őket, szépen, egymás mellé.
– Ezek a figurák is olyanok – váltott egy újabb kategóriára –, már nagyon régóta nem vettem elő őket. – Azzal kipakolta a különböző Star Wars–bábukat, műanyag cowboyokat és indiánokat, valamint egyéb figurákat, amelyek közül némelyikre Ákos rá sem ismert.
– Ezek meg a plüssállatkák – jött az utolsó szekció. – Na, ezekkel aztán már végképp nem szoktam játszani – magyarázta büszkén. – Még nagyon kicsi voltam, amikor kaptam őket – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
Miután a szüleitől nem érkezett semmiféle vétó, akisfiú visszavonult a szobájába. Magdi és Ákos pedig még jó darabig bámulták a telepakolt kartondobozt.
Végül aztán az édesanya szólalt meg:
– Tudom, hogy nemrég még azzal frocliztalak, hogy láthatóan nem gyerekpszichológusnak tanultál, de most mégis megkérdeznélek. Mi erről a véleményed?
Ákos nagyot sóhajtott:
– Nem vagyok mindentudó, és most kifejezetten nehéz nekem szavakba önteni az érzéseimet, mert jól ismerlek, és tudom, hogy azt sem viseled el, amikor a tévében bizonyos politikusok vagy elemzők az egyrészt–másrészt mentén fogalmazzák meg a gondolataikat, és a végén senki sem tudja, igazából mit is akartak mondani, melyik álláspont mellé álltak oda. De akkor is az az igazság, hogy kettős érzelmek munkálnak bennem. Először is nagyon büszke vagyok a kisfiunkra, amiért ilyen önzetlen és csupaszív emberke. Másrészt viszont aggodalommal tölt el, hogy egy pillanat alatt képes lemondani rengeteg olyan dologról, amelyek szerintem komoly értéket képviseltek az életében, vagy talán még ma is képviselnek.
– Na ez az! Én is erre gondolok! – kapaszkodott bele Magdi a férje utolsó mondatába. – Én nem szeretnék balekot nevelni a fiamból. Persze én is örülök neki, ha önzetlen és jószívű, de azért azt már túlzásnak érzem, ami most itt hever előttünk egy kartondobozban. Arról nem is beszélve, hogy jól ismerem a fiamat, ezeknek a holmiknak egy része már holnap hiányozna neki!
– Ebben én is teljesen biztos vagyok.
– Meg kell értetnünk vele, hogy bármilyen is a helyzet, nem szabad hebehurgyán dönteni. És most még véletlenül sem az anyagiakról beszélek. Neki nyilván fogalma sincs róla, hogy amiket itt összeszedegetett, azoknak a játékoknak a beszerzési értéke kitesz egy komplett havi átlagfizetést, és még csak nem is egy minimálbért. Azon tűnődöm, egyáltalán mi maradhatott a szobájában?
– Szerintem csak a makettek – vélekedett Ákos.
– Na, hát ez az! – csapott le újra a végszóra Magdi. – Meg kell neki tanítanunk, hogy nem csak a mának élünk. Értem én, hogy most túlcsordul benne a jóindulat és az együttérzés, de mindig gondolnunk kell a holnapra is! Miféle szülők lennénk, ha szó nélkül hagynánk, amit most csinál?
– Igazad lehet – bólintott Ákos. – A legjobb az lesz, ha visszahívjuk, és elbeszélgetünk vele.
Amikor Bence újra megjelent a nappaliban, az édesanyja tette fel neki a kérdést:
– Kisfiam, biztos vagy benne, hogy ezekről a játékokról le tudsz mondani? Mindről?
– Persze – bólintott Bence, egyelőre nagyon meggyőzően. – Mondtam, hogy már csak néha szoktam elővenni őket.
– Szerintem ez azért van így, mert egy pár hete nagyon megragadott téged a makettezés – vélekedett Ákos. – De azért én a helyedben átgondolnám ezt a dolgot…

Nahát, ez a szülői előrelátás, gondoskodás nagyon tetszett 🙂