Amikor Almási Károly kinyitotta a szemét, először a fehér plafont pillantotta meg. Szokatlan volt a látvány, hiszen pontosan tudta, hogy a hálószobájuk mennyezete barackvirág színű. Mint ahogy a falak is. Ez teljesen biztos. Julika döntött annak idején az árnyalatról, ő választotta ki a barackvirágot. Azt mondta, egy hálószobába meleg szín dukál, olyan, ami nem túl halvány, már majdnem pasztell, de semmi esetre sem tolakodó, és a barackvirág éppen ilyen volt.
No de, ha nem a saját hálószobánkban vagyok, akkor vajon hol? – töprengett hősünk. Nem emlékezett rá, hogy előző este hol hajtotta álomra a fejét. Egy réges–régi emlék jutott eszébe, az a nap, amikor először aludtak a feleségével a mátraaljai házikóban, mint friss házasok, az apósáéknál. Ott volt ilyen vakítóan fehér a plafon.
Most is ott volnék, Szederkényben? A fiaméknál? – tanakodott magában, és érezte, hogy ezzel a Mátraszederkénnyel van valami, mintha hírek jöttek volna onnan, de hogy mikor utaztak oda, arra egyáltalán nem emlékezett.
Aztán különös illatok ütötték meg az orrát, talán fertőtlenítő szaga, vagy valami hasonló, mindenesetre nem volt túl kellemes.
Túlzásba viszi ez az Annuska a takarítást – gondolta magában Almási Károly. De hát biztosan az ünnepekre készül. A karácsonyra. Vagy talán… a húsvétra? Ez most a tavaszi nagytakarítás ideje?
Rádöbbent, hogy egyáltalán nem rémlik neki, milyen nap van. Milyen nap…? Még az évszakot sem tudta volna e percben betájolni, és ez meglehetősen aggasztó volt.
– Apa – hallotta a fia hangját az ágya mellől, de furcsa módon a hang nem a Gergőé volt, hanem az Ákosé, s közben azt érezte, hogy valaki megfogja a kezét, talán kicsit meg is szorítja.
– Ákos? – kérdezte, és lassan oldalra fordította a fejét. Valóban az elsőszülött gyermeke ült ott, meglehetősen aggodalmas arccal. Valami pedig a távolban idegesítően pittyegett.
– Jól vagy, apa? Megismersz?
Bolond ez a gyermek. Hát hogyne ismerné meg? Miért kérdez tőle ilyen sületlenségeket? Egyáltalán miféle új módi ez, hogy beszökik a hálószobájukba kora reggel, csak azért, hogy ilyen bornírt dolgokat kérdezzen tőle?
– Persze, hogy jól vagyok – felelte, és szerette volna határozott hangon megtenni mindezt, de különös módon csak valami halovány suttogásra futotta az erejéből.
Megköszörülte a torkát, és próbált nagyon határozottan rászólni Ákosra:
– Kapcsold már ki a kvarcórádat, fiam, anyád még aludni szeretne.
– Anya nincs itt – közölte Ákos, és mintha neki is furcsa lett volna a hangja ezen a szürreális reggelen. – Tudod, hogy hol vagy, apa?
A családfőnek kezdett visszatérni a tudata. Lassan összerakta a mozaikokat, és ráébredt, hogy egy kórházi ágyon fekszik éppen.
– Mi történt? – érdeklődött elfogódottan.
– Nem emlékszel semmire? – kérdezett vissza Ákos, majd rögtön pontosította is a kérdését: – Mi az utolsó kép, amire emlékszel?
Károly eltöprengett, aztán lassan kibökte:
– A tévét néztük anyáddal, aztán… mintha telefonált volna valaki… talán Gergő?
– Igen, erre jól emlékszel – próbálta megnyugtatni a fia –, Gergő telefonált a jó hírrel, hogy újra nagyszülők lesztek. Együtt örültetek anyával. Azt mesélte, hogy még az asztal körül is táncoltatok. Aztán hirtelen összeestél.
– Mit beszélsz?
– Sajnos így történt – erősítette meg Ákos. – Anya azonnal mentőt hívott, kórházba szállítottak, és már túl is vagy egy szívműtéten. A jó hír az, hogy a főorvos úr véleménye szerint a műtét kitűnően sikerült. Nemrég beszéltem vele. Azt mondta, fel fogsz épülni, de mostantól nagyon, de nagyon vigyáznod kell magadra.
– Anyád hol van? – kérdezte kiszáradt torokkal a családfő.
– Hamarosan visszajön, hogy leváltson engem.
