Amikor odaértek Anna szüleinek házához, a lány már éppen távozni készült.
– Na, most legyünk okosak. Vajon mi történhetett? – sóhajtott fel Gergő a kocsiban, de hosszas morfondírozásra nem volt idő, mert a háziak már észrevették őket. Így hát mindhárman kiszálltak, és odamentek a kapuhoz, ahol a szülők éppen búcsúzkodtak a lányuktól.
– Elnézést a késői látogatásért – szabadkozott Imre atya –, igazán nem szeretnénk zavarni, de arra gondoltunk, megkérdezzük, hogy segíthetünk–e valamit.
Anna közben nagy örömmel vette észre, hogy Ákos is megérkezett. Belekarolt, és megpróbálta kissé félrevonni:
– Azt hiszem, mondanom kell neked valamit.
– Biztos, hogy itt, az utcán kell beszélnünk? – kérdezte Ákos, és ezzel tulajdonképpen hamar kialakult egyfajta munkamegosztás. Anna szülei közölték, hogy szívesen elbeszélgetnének Imre atyával, igencsak jólesne most nekik némi baráti szó, és be is invitálták a házukba, az Almási fiúk pedig a lányt vették a szárnyaik alá.
A kocsi hamar hazarepítette őket, aztán mindhárman letelepedtek a konyhában, Anna pedig vizet engedett a teáskannába.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? – aggodalmaskodott Gergő. – Lassan megdöntöm az éves teafogyasztási rekordomat, ráadásul egyetlen délután alatt. Egy angol lord nem iszik annyi teát, mint amennyit…
– Nekem jólesne egy csészével – döntötte el a vitát Ákos. – És a te részedet is szívesen megiszom, ha már végképp nem bírnád a megpróbáltatásokat – kacsintott az öccsére.
– Azért csak vigyázz, ez nem gyógytea, jócskán tartalmaz koffeint – figyelmeztette Anna. – Hacsak nem akarsz egész éjjel fenn lenni, akkor…
A vendég a férj után most a feleséget is félbeszakította:
– Csak nyugalom, ráérek egész éjjel. Ha reggelig akarsz beszélgetni, hát közlöm, hogy pont azért jöttem. Segítek, amennyire csak tőlem telik.
Anna elcsendesedett, aztán leült ő is a konyhaasztal mellé. Egy darabig az abrosz mintáját fixírozta, majd Ákosra emelte a tekintetét, és így szólt:
– Bocsánatot kérek. Nagyon rossz dolgokat feltételeztem rólad, és ez nem volt szép tőlem.
– Borítsunk rá fátylat – legyintett Ákos. – Igazán megértem az indokaidat. Ebben a helyzetben talán nekem is az jutott volna eszembe, hogy…
Ezúttal Gergő vágott közbe:
– Hidd el, tényleg megért – magyarázta vidoran Annának. – Ez a szakmája.
– Nem kéne ezt elviccelni, én nagyon komolyan gondolom, amit mondtam – teremtette le a férjét Anna.
– Talán inkább beszéljünk rólad – javasolta Ákos, igyekezvén elterelni a szót, és elejét venni az újabb feszültség kialakulásának. – Azt hiszem, abban a helyzetben, amiben vagy, tudok szolgálni néhány jó tanáccsal, hogy könnyebben legyél túl a rossz napokon.
– Mi tagadás, az már alaposan rám férne – ismerte el Anna. – De úgy érzem, ma sikerült egy kicsit előrébb lépnem ezen a nehéz úton. Imre atya ugyanis egy olyan élettörténetet mesélt el, hogy rájöttem, ahhoz képest az én bajom szinte már kicsinység.
– Igen, már értesültem róla – bólogatott Ákos. – Az is segíthet valamelyest, ha tudatára ébredsz, hogy mások nehezebb keresztet cipelnek. De nemcsak a negatívumokhoz kell viszonyítani. A saját történetedben is megláthatod azt, ami pozitív.
– Hát, eddig nem igazán sikerült sok pozitívumot felfedeznem ebben az egészben – vallotta be Anna.
– Pedig több van benne, mint hinnéd – mondta csöndesen Ákos. – Hálával gondolhatsz az édesanyádra, aki életet adott neked, dacára minden körülménynek. Nagyon sokan döntöttek volna másképp a helyében. Aztán azért is hálás lehetsz, amiért ilyen remek és szeretetreméltó emberek vettek a gondjaikba. Meleg családi miliőt biztosítottak számodra, saját gyermekükként neveltek fel. Ez sem jut mindenkinek osztályrészül a mai világban, még olyan gyerekeknek sem, akik a vér szerinti szüleikkel élnek.
– Én mindezt tudom – sóhajtott Anna. – Már úgy értem, az agyam tudja ezeket a dolgokat, de annyira nehéz a szívem!
– És még nehéz is lesz egy darabig, nyugodj bele – mondta Ákos. – A bajodon ugyanis semmi más nem segíthet, csak az idő. És ezt minél hamarabb belátod és elfogadod, annál könnyebb lesz. Nem sokkal, de könnyebb. A jó hír viszont az, hogy hatalmadban áll segíteni az időnek, hogy minél hamarabb orvosolhassa a fájdalmadat. Mert ugyan az idő elképesztően rossz kozmetikus, de kezelőorvosnak és gyógyszerésznek egészen kitűnő. Nem annyira kapkodós, de megbízható.
– Ez nem túl fényes jövőkép – jegyezte meg rezignáltan Anna.
– Pedig aki ennél biztatóbbat mond neked, az csak áltatni akar – szögezte le Ákos. – Nézd, az teljesen természetes, hogy ekkora súly alatt megrogytál. Nincs ember, aki ezeket a csapásokat a szempillája rezdülése nélkül képes lett volna kiállni. Emiatt ne tegyél magadnak szemrehányást. És bár nem vagyok orvos, de hidd el, elég tanulmányt elolvastam abban a tárgyban, hogy ha valaki az érzelmei elfojtását választja, akkor súlyos és egzakt módon mérhető károkat okoz a saját egészségének. Sőt, külön a nőkre nézve is születtek ilyen felmérések, és mindegyik arra a konklúzióra jutott, hogy az érzelmek elfojtása rendkívül ellenjavallt. De ezt úgy értsd, hogy a nyaki verőerekben mért lerakódásoktól kezdve az agyvérzésig bezárólag abszolút diagnosztizálható módon megjelenik a szervezetben az elfojtás összes következménye. Még egyszer hangsúlyoznám, a viselkedésed miatt nem kell lelkifurdalást érezned.
– De hát az ég szerelmére, ez nem akaratlagos! – jajdult fel Anna. És aztán az a furcsa helyzet alakul ki, hogy az asztalon átnyúlva megragadta Gergő mindkét kezét, közben pedig mindvégig Ákos szemébe nézve panaszolta: – A szerencsétlen öcséd már több mint egy éve szenved attól, hogy én szenvedek. Hogy próbálom a múltamat megérteni és feldolgozni. Szerinted ezt érdemli? Én is tudom, hogy nem! De semmit sem tudok ellene tenni. Érzem én is, hogy kiállhatatlan vagyok, sokszor elviselhetetlen, néha akár még hisztérikus is, de most mit csináljak?
Gergő érezte, hogy a felesége a sírás határán lavíroz, így hát felpattant a helyéről, odahúzta a székét Anna mellé, aztán átölelte, és igyekezett megnyugtatni:
– Nincs semmi baj, szívem, most már túl leszünk rajta. Tudom, hogy sokszor mondtam már ezt az elmúlt hónapokban, de most tényleg így érzem.
– Bocsáss meg te is – sírta el magát Anna a férje vállán. – Csak jót akartatok nekem, mint a saját családom, és ti is, Ákossal az élen, áldom az Istent, hogy bekerülhettem az Almási családba, ahol mindenki ilyen jó hozzám.
Ilyenkor nehéz megszólalni. Meg talán nem is lehet. Legalábbis nem azonnal. Jól tudta ezt Ákos is, és meg sem próbált beleavatkozni a házaspár viszonylagos intim megbeszélésébe, de kevéssel később azért megjegyezte:
– Annuska, én arra biztatlak, hogy keresd fel sokkal többször Imre atyát. Ő szintén a lélek embere, akárcsak jómagam. Tudom és érzem, hogy nagyra értékeled az én segítségemet is, de neki összehasonlíthatatlan előnye velem szemben, hogy itt, helyben rendelkezésedre áll, amikor csak teheti.
– Egyetértek. Én is mindig erre biztattalak – jelezte Gergő.
– Csak vedd a mai példát: Imre atya még úgy is tudott segíteni azzal a bizonyos történettel, hogy először talán még ő maga sem volt tisztában vele – emlékeztette a sógornőjét Ákos, majd hozzátette: – A hit és a család nagyon fontos ezekben az időkben. A közösség számunkra identitást adó, stabilizáló tényező. Ezenfelül a közösség olyan kontrollt ad, amelynek hiányában az ember önmaga körül forog, keresése sehova nem vezető úttá válik. Azt gondolom, neked most nem a régi családodra kell összpontosítanod. Hiszen van családod, a szeretteid vesznek körül. Támaszkodj rájuk bátran, és fordulj feléjük bizalommal. És a múltad helyett a jeleneddel törődj. Mert ha nem így teszel, akkor a múltad előbb–utóbb felfalja a jövődet is.
