– Szeretnék neked javasolni valamit – szólt csöndesen Gergő. – Tegyünk egy különös kísérletet. Próbáljunk visszatérni egy korábbi állapothoz.
– Mit értesz ez alatt? – kérdezte gyanakodva Anna.
– Mindjárt részletesen kifejtem, és nagyon remélem, nem lesz belőle sem félreértés, sem sértődés. Megígéred, hogy nem fogsz egyből nekem esni, és végiggondolod a javaslatomat, mielőtt véleményeznéd?
Anna bólogatott, és jelen pillanatban Gergő úgy értékelte, hogy egyelőre ennyivel kell beérnie. Így hát belekezdett:
– Az ember folyton változik az élete során. Talán ez az egyik legjellemzőbb állandóság az életben: az állandó változás…
– Úgy sejtem, ez nem lesz rövid előadás – jegyezte meg epésen Anna, mire a férje nagyot sóhajtott:
– Kettő mondatot hagytál végigmondani. Így valóban hosszú lesz…
– Elnézést, de nem voltam felkészülve rá, hogy filozófiai eszmefuttatást kell végighallgatnom – incselkedett tovább Anna, de aztán elhallgatott, látva, hogy élete párja korántsem veszi annyira humorosnak a megjegyzését, mint amilyennek ő szánta azt.
Gergő nyugalmat erőltetett magára, és így folytatta:
– Egy kapcsolatban is folyton változik az ember. Ilyeténképpen egy házasság során is. Sok minden lehet ennek okozója. A körülöttünk szakadatlanul változó világ, a megváltozott körülmények, meg persze a házas felek egymásra hatása is. Tehát bizonyos értelemben én sem ugyanaz az ember vagyok már, akit annak idején megismertél, és ez persze fordítva is igaz. És most rátérnék a konkrétumokra, mert látom, kezded elveszíteni az érdeklődésedet. Tehát: számomra az a legvonzóbb személyiséged, az a legvonzóbb arcod, amilyet utoljára tavalyelőtt mutattál nekem. Szeretném, ha megpróbálnál visszatérni a tavalyelőtti Annához. Azt is megmondom, hogy számomra mi a legfontosabb különbség a két Anna között. A tavalyelőtti személyiséged csupa pozitívum volt. Elsősorban a hozzáállásodat értem ez alatt. Akkoriban minden nehézséghez, minden körülményhez pozitívan álltál hozzá, mindenből megpróbáltad a jót kihozni. Ezzel szemben manapság ennek az ellentétét tapasztalom. Ha két évvel ezelőtt történt volna, hogy sikerül megállapodnom a bátyámmal, például anyagi kérdésekben, akkor meggyőződésem, hogy ezt te örömmel fogadtad volna. Most meg azt látom, hogy csak a problémát látod benne, és máris megpróbálod megjósolni, hogy miféle gondot, bajt fog ez hozni hosszabb távon. Fel sem merül benned, hogy ez a változás akár valami jónak is a kezdete lehet, és ezáltal egy szebb időszak jöhet az életünkben. Inkább a legrosszabb forgatókönyvre készülsz. És ez legfőképp azért szomorít el, mert képes vagy engem is magaddal húzni ebbe az örvénybe. Már nem úgy működik a kapcsolatunk, hogy egymás támogatásával megpróbáljuk a legjobbat kihozni a másikból, hanem azt érzem, hogy elrontod azt a kevés örömet is, ami mostanában kijut nekem. Persze nem szándékosan, de ez a végeredményen semmit sem változtat. Én nem akarok pesszimista emberré válni. Nagyon nincs ínyemre, hogy ilyen fiatalon megkeseredett emberré váljak. Szerintem az a normális, ha két ember, akik szeretik egymást, a jó tulajdonságokat erősítik egymásban.
– Szóval úgy érzed, hogy mellettem egy megkeseredett emberré váltál? – kérdezte Anna.
– Még nem, de már úton vagyok efelé. Igen, azt érzem, hogy rossz úton járunk, ezért kérem azt, hogy forduljunk vissza, és menjünk el odáig, ahol két éve tartottunk, aztán keressünk egy teljesen más útelágazást.
– És szerinted ez lehetséges? Szerinted ezek a dolgok akaratlagosak?
– Azt gondolom, hogy igenis vannak olyan tényezők, amelyek akaratlagosak – jelentette ki nagyon határozottan Gergő. – Itt van például a hozzáállás kérdése. Ha az ember hall egy új fejleményről, akkor igenis le tudja gyűrni magában a negatív hozzáállást. Csakis elhatározás kérdése, hogy az új fejleménnyel kapcsolatban a negatív vagy a pozitív érzéseket erősíti meg magában. Ráadásul, ha ezt két házastárs egymást erősítve valósítja meg, akkor a siker nem maradhat el.
Gergő várakozva nézett a feleségére, hogy vajon mit szól az indítványhoz, de egyelőre nem olyan válasz érkezett, amilyenre számított:
– Az a baj, hogy ez a megfogalmazás túlságosan általános – mutatott rá Anna. – Az nem létezik, hogy az ember a világon mindenhez pozitívan tudjon viszonyulni. Szerintem ez ellenkezik az emberi természettel.
Gergő elmosolyodott:
– Nocsak! Tán csak nem filozófiai eszmefuttatás fog következni? Mintha az előbb még nem rajongtál volna az ilyesmiért…
– Szó sincs róla! – tiltakozott Anna. – Ez nem filozófiai eszmefuttatás, pusztán logikai okfejtés. Ez a „pozitív gondolkodás” szöveg szerintem egyszerűen ostobaság. Én elhiszem, hogy manapság nagyon divatos, mármint a végtelenül egyszerű emberek körében, akiket mindenféle sarlatánok kihasználnak, de akkor is ostobaságnak tartom. Az ember nem egy gép, akit be lehet programozni arra, hogy mindenhez csupán egyféle módon viszonyulhat. Az ember azért ember, mert igen széles skálán mozognak az érzelmei. Amit te kérsz tőlem, azt úgy tudnám lefordítani, hogy vágjak mindenhez jó képet. Én ilyesmire nem vagyok hajlandó, de nem is lennék rá képes. Ha én szomorú dolgot hallok, akkor elszomorodom. Ha tragikusat, akkor sírok. Ha jó hírt kapok, akkor örülök és bizakodó leszek. Ha meg vidámságra okot adó dolgot hallok, akkor nevetek. És még hosszan sorolhatnám.
– Még hogy nem filozófiai eszmefuttatás – dörmögte Gergő, de aztán hangosan csak annyit mondott: – Rendben van, igazat adok neked, egyúttal pontosítom a kérésemet, amennyire csak lehet. Tehát akkor maradjunk annyiban, hogy ha a jövőben bármiféle fejlemény merül fel a bátyám és köztem megvalósuló, anyagi jellegű kérdésben, akkor viszonyulj a dologhoz pozitívan. Lásd meg benne a lehetőséget. Erre kérlek. Fog ez menni?
Anna eltöprengett egy darabig, aztán rábólintott:
– Jó, ebben megállapodhatunk. De volna egy kiegészítésem.
– És mi lenne az?
– Egyáltalán nem fogok beleszólni semmibe, ami a közted és Ákos között fennálló anyagi viszonyt illeti. Cserébe te is ígérd meg, hogy pozitívan fogsz hozzáállni a dolgokhoz, bármit is hozzon az élet.
– Egész pontosan mit értesz ez alatt?
– Semmi különöset, csak pontosan ugyanazt, mint amit te kértél tőlem. Ha mégis balul ütne ki a dolog, akkor állj hozzá pozitívan, és ne gondold meg magad. Ne találd ki, hogy a te büszkeségedet mégis sérti, ha a bátyád segít rajtad. Ne tépelődj, ne ostorozd magadat, hanem mindvégig állj ki az eredeti döntésed mellett.
– No, hát ezt jó szívvel megígérhetem – jelentette ki Gergő, és a vita ezzel egy időre le is zárult.
Tulajdonképpen sokkal hamarabb mutatkozott eredmény, mint várták volna. Mármint a magánnyomozó ügyködésére vonatkozóan. Alig néhány hét telt csak el, és megjött a hír, miszerint Anna vér szerinti édesapja egy büntetés–végrehajtási intézményben elhalálozott.
Gergő óvatosan megjegyezte:
– Látod, erre az esetre is pontosan átültethető mindaz, amit korábban szerettem volna tőled kérni. Nevezetesen, hogy közelítsd meg a dolgot a pozitív gondolkodás irányából.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Anna.
– Fogd fel úgy, hogy a Gondviselés szerint nem volt mit megbeszélned azzal az emberrel. Mostantól nem kell a múlton rágódnod, minden figyelmedet az igazi családodra és a jelenre fordíthatod. A jövőről nem is beszélve, és ezen a ponton eszemben sincs titkolni, hogy a gyermekvállalásra célzok.
– Lehet, hogy igazad van – sóhajtozott Anna –, igazából még magamnak sem tudom megmondani, hogy mit érzek most. Egyszerre van bennem csalódottság és megkönnyebbülés is. Furcsa dolog ez.
– Szerintem semmi furcsa nincs benne, sokkal inkább természetes – próbálta vigasztalni a feleségét Gergő.
Aztán alig telt el huszonnégy óra, Anna úgy tért haza, hogy immár pontosan leolvasható volt róla, amit érez. Nem volt ott semmiféle kettősség és kétértelműség, színtiszta düh volt, ami tükröződött az arcán…
