Osmosis – 390. fejezet

Szubotáj kíváncsian járatta a tekintetét Oleszja, Dariosz és Attila arcán, azt várva, hogy végre valamelyikük csatlakozik a mulatt kisdeddel kapcsolatos ötletéhez, vagy legalább annyit mond, hogy megfontolásra érdemes a dolog, de hiába. Nem akadt olyan személy a kormányzói sátorban, aki megmukkant volna.

A csapat kisvártatva ötfőssé nőtt, miután váratlanul felbukkant közöttük Guzel, a fiatal tanító.

– Bármiről is folyt eddig a diskurzus, azt most félbe kell szakítanom – hangzott el a szájából csöndesen, de határozottan. – Raudona más irányú elfoglaltsága miatt az irányítást átveszem. Figyeljetek rám jól, mert nincs sok időnk.

– Mennyire ismerős ez a szöveg! – jajdult fel Dariosz, de a fiatal tanító egyetlen pillantással csöndre intette.

– Hamarosan be fog lépni ebbe a sátorba az egyik tábornokod, kormányzó – közölte, és a hangjában volt valami vészjósló. – Arra kérlek, bármit is mond majd, próbáld olyan sokáig szóval tartani, ameddig csak tudod. Ne engedd, hogy gyorsan elhagyja a sátrat.

– Mit beszélsz? – hunyorgott Dariosz. – Melyik tábornokom? És honnan tudod, hogy be fog lépni? És te honnan kerültél elő?

– Túl sok kérdés – villantotta meg a tekintetét szigorúan Guzel. – Mondtam, hogy ilyesmire most nincs időnk. Magyarázat később.

Szinte végszóra szét is lebbent a kormányzói sátor bejáratát takaró vászonlap, és az egyik őrkatona bejelentette Prauca tábornokot.

– Kormányzó! Uraim! Hölgyem! – biccentett a jelenlévők felé az ötven év körüli, vékonydongájú férfi. – Jelentést tenni jöttem, a mondandóm nem tűr halasztást.

– Hallgatlak, tábornok – intett jobbjával Dariosz.

– Kormányzó úr! A vezérkar tegnap késő éjszakáig ülésezett, és több fontos megállapításra jutottunk. A jeles testület engem bízott meg, hogy keljek útra a főhadiszállásról, és keressem fel a Ziara-fennsík táborhelyét jelentéstételre. Egész éjjel úton voltam szerény, négy katonát számláló kíséretemmel, hogy ma reggelre itt lehessek. Rendkívüli megpróbáltatás volt a lovainkkal felkaptatni erre a sziklás magaslatra, de mivel a dolog nem tűr halasztást, gondolkodás nélkül vállaltam, hogy a jól megérdemelt alvás helyett a kötelességemet teljesítsem.

„Nem lesz nehéz teljesíteni Guzel kérését, ez az öntelt fickó magától is fossa a szót” – gondolta Dariosz, de azért továbbra is erősen figyelt.

– A katonáink meglehetősen csalódottak és elégedetlenek, kormányzó – folytatta a tábornok. – Harcolni jöttek ide, férfiként, katonaként és jó hazafiként, hathatós segítséget nyújtva meori testvérnépünknek, Neridea Királyság lakosságának. Ehhez képest még egyetlen valamirevaló ütközetben sem vehettek részt. Egyetlen egyszer sem volt módjuk, hogy megcsillogtathassák katonai erényeiket. És ez bizony jelentősen hozzájárult, hogy csapataink morálja az utóbbi napok során érezhetően leromlott.

– Pontosan milyen jelek utalnak erre, tábornok? – firtatta Dariosz.

Prauca erre hosszasan sorolta a szemelvényeket a különböző alakulatok soraiban tapasztalt, néha már lázadozást sejtető megjegyzésekről, külön kiemelve ezek közül azokat, melyek szerint a katonák úgy gondolják, nem kisdedóvónak jöttek ide, hanem harcolni, illetve nem kutyasétáltatónak szerződtek, hogy láncon meg pórázon vezetgessék a foglyul ejtett orzókat, és a hazai laktanyákban sem ilyesmiről szóltak a hosszú éveken át zajló, szerfölött kemény kiképzések.

A kormányzó asztala mögött felsorakozó négyes tagjai vegyes reakciókkal szemlélték a jelenetet. Attila és a két pilóta tiszteletteljesen figyelt és hallgatott, már csak azért is, mert jószerivel egyetlen szót sem értettek a meori nyelven folyó párbeszédből. A legszélen álldogáló Guzel persze mindent megértett, ám úgy tűnt, mintha nem is az elhangzó szavakat figyelné, sokkal inkább Prauca tábornok viselkedését és minden egyes megnyilvánulását, amelyek túl voltak az egyszerű szavakon.

– Minden tábornokomnak ez a véleménye? – húzta az időt a kérésnek megfelelően Dariosz.

– Néhány kivételtől eltekintve a vezérkar véleménye egyöntetűnek vehető, kormányzó úr – felelte a tábornok, miközben alig észrevehetően, de rendkívül furcsán megrázkódott a feje. – És az alacsonyabb rendfokozatú parancsnokok, tisztek és tiszthelyettesek álláspontja is hasonló. A legénység harcot kíván. Valódi, férfihoz és Osmosis katonájához méltó harcot. Igazi csatákat.

– Van-e egyéb jelentenivalód is, tábornok? – kérdezte Dariosz.

– Éppenséggel van, kormányzó. A legénység körében elkezdett terjedni valamiféle babonás mendemonda egy nagy, fekete emberről. Emberről. Nagy.

Guzel egyre szúrósabb tekintettel figyelt.

– Fekete emberről – ismételte meg Prauca. – Embe… emb. E… e-e-e-e…

A fiatal tanító kilépett az asztal mögül, odasietett a tábornokhoz, néhány másodpercig farkasszemet nézett vele, mégpedig egészen közelről, majd nemes egyszerűséggel megbökte a mellkasát. Prauca erre igencsak bizarr módon reagált. Hanyatt dőlt, de nem teljes testében, csak térdből. Ez annyit tett, hogy a tábornok talpai a talajon maradtak, és a két lábszára is egyenesen állt, a térdétől hátrahajló combjai azonban már kilencven fokos szöget zártak be a lábszárával, mint lényegében az egész teste. Kivéve a fejét, merthogy az a fej természetellenesen hátrabicsaklott, úgy támaszkodott le a talajra. A jelenet úgy festett, mintha valami képtelen bűvészmutatvány folyna egy cirkusz porondján.

A négy földi ember néma döbbenettel figyelte a történéseket, így azt is, ahogy Guzel odalép a tábornok fejéhez, a hóna alá fogja azt, majd akkorát csavar és ránt rajta, hogy a fej nyomban elválik a törzstől, ezáltal mindenféle fémhuzalok és vezetékek válnak láthatóvá.

– Mit ne mondjak, elsőrangúan drámai a jelenet – motyogta elhűlve Attila.

A fiatal tanító féltérdre ereszkedett a fűrészporban, és nemes egyszerűséggel belekotort Prauca koponyájába. Rövid vizsgálódás után pedig határozottan kijelentette:

– Van szerencsém bemutatni nektek az első renegátot, akit valaha is láthattatok lebukás közben, illetve után. Eredeti fedőneve Anubisz. Nagyjából hat évvel ezelőtt állt át az ellenség oldalára ez az áruló metamorf, akkor vette fel Prauca tábornok alakját.

– Hogy tessék??? – kapkodta a levegőt a kormányzó.

– Na, a színpadon most kurjantanám el magam, hogy függöny – nyelt nagyot Attila.

– És mitől zuhant meg ez a jószág? – firtatta Szubotáj. – Lemerült a betápja?

– Kicsit rosszabb – felelte Guzel, miközben felegyenesedett, majd kirúgta a néhai tábornok lábszárait, ezáltal annak teste végleg a talajra rogyott. – A Ziara-fennsíkot képező sziklaterasz mélye tele van úgynevezett nagy sűrűségű fekete fémekkel és egyéb olyan ásványi anyagokkal, amelyek nem tesznek jót nekünk, androidoknak – magyarázta, és odalépett Dariosz ládájához, amelyben a kormányzó a ruháit tárolta. – A ritka fekete fém már önmagában is rendkívül erős mágneses teret hoz létre, de még erre is rátesznek azok a kvarckristályok, amelyek nagyfrekvenciás elektromágneses hullámokat generálnak. Egy alacsonyabb műveleti értékű android kommunikációs rendszereit és processzorait ez összezavarja, és egy idő után végleg tönkreteszi. Ez történt most Anubisszal is.

– Na de akkor te hogyhogy nem károsodtál? – kérdezte Oleszja.

– A kulcsszó az alacsonyabb műveleti érték – felelte Guzel, miközben az ágyra dobálta a ruhákat a kormányzó ládájából. – Jómagam hetven percet tölthetek el ilyen viszonyok között károsodás nélkül, a védelmi rendszerem ennyi ideig képes ellenállni a káros hatásoknak.

– És a Raudonáé? – tudakolta a szőke lány.

– Az övé is.

– Akkor ez az oka, hogy lényegében magunkra hagytatok minket itt, ezen a fennsíkon? – kérdezte Oleszja.

– És ezért választottátok ki ezt a helyszínt a táborunknak? – fűzte tovább a gondolatmenetet Dariosz. – Hogy itt lebuktathassátok azokat, akiket le kell?

Miután Guzel kiürítette a ládát, lazán belehelyezte a néhai Anubisz fedőnevű metamorf fejét, aztán a földi emberek felé fordult, és így szólt:

– Ha egy metamorf átáll az ellenség oldalára, azt a legnehezebb detektálni. Egy alakváltó android az átállás pillanatában kikapcsol minden rendszert, amellyel azonosítható lenne. Ilyenkor már csak a hagyományos titkosszolgálati, profilozó és egyéb klasszikus eszközök jöhetnek szóba, hogy a felismerés sikeres lehessen. Ilyen módon azonosítottuk nemrég ezt az áruló metamorfot. És ezért könyveljük el sikerként, hogy önként besétált a csapdánkba. Nem volt sugárzás elleni védelme, így nem is detektálhatta azt.

– Na de milyen hatással van mindez ránk, emberekre? – tette fel az indokolt kérdést Dariosz.

– Az emberi test nem érzékeny az ilyen frekvenciájú sugárzásra, tehát nektek akkor sem lenne semmi bajotok, ha mondjuk jövő nyárig a Ziara-fennsíkon akarnátok kempingezni – nyugtatta meg Guzel.

Attila átkarolta a mellette álldogáló Szubotáj vállát, és maliciózusan megjegyezte:

– Gratulálok, drága barátom. Az elméleted viharos gyorsasággal nyert igazolást. A mi naiv és elcseszett hozzáállásunk dacára. De valahogy nem lettem ettől boldog. Van egy olyan gyanúm, hogy mostantól sokkal bonyolultabb lesz az életünk ezen az egyre kevésbé szimpatikus bolygón. Mert úgy néz ki, hogy van itt valamiféle közös, nagy ellenség, amelynek mibenlétéről és valódi lényegéről voltaképpen még semmit sem tudhatunk… Hát, ha ez nem egy végletekig felfokozott dramaturgiai szituáció, akkor semmi sem az! Csak elismeréssel tudok adózni annak az ismeretlen szerzőnek, aki ezt a darabot írja.