Dariosz az olimpia előestéjét a három földi férfitársával töltötte a kormányzói hivatal helyiségében. Meglehetősen levert hangulatban volt, és ezt nem is próbálta titkolni:
– Azt hiszem, amióta kormányzó vagyok, ilyen nehéz időszakon még nem kellett keresztülmennem – sóhajtott fel. – Nagyon köszönöm, hogy mellettem vagytok. És ha jól emlékszem, még azt sem volt érkezésem megköszönni, amit ma értem tettetek. Így hát most fogadjátok legőszintébb elismerésemet és hálámat.
– Amikor esküt tettem a szolgálatodra, azt komolyan is gondoltam – jelentette ki Mario.
– Részünkről is semmiség volt az egész – legyintett Attila. – És jómagam sem tréfából mondtam azt nemrégiben, hogy az anagurok támogatására mindig számíthatsz.
– Tényleg, ti végül is hogy kerültetek a helyszínre? – emelte fel a fejét a kormányzó. – Ezt még nem volt alkalmunk tisztázni.
– A belvárosban sétafikáltunk, amikor találkoztunk Guzellel – válaszolta Szubotáj. – Félrevont minket, és elhadarta, hogy olyan információk birtokába jutott, miszerint a kormányzói hintót támadás fenyegeti a szurdokban.
– Azt nem mondta, hogy honnan szerezte az értesüléseit? – firtatta Dariosz.
– Egy szóval sem, mi pedig nem kérdeztük, elvégre szorított az idő – mutatott rá a tatár. – Úgyhogy az Arénához siettünk, és attól a két harcosunktól, akik a lovas íjászat versenyszámában fognak holnap színre lépni, kölcsönvettük a lovaikat, és lélekszakadva vágtattunk azon az úton, amelyről Guzel azt mesélte, hogy az az egyetlen, amelyik nyugat felé vezet ki a városból. A többit pedig már tudod.
– Félelmetes volt az érkezésetek – idézte fel a jelenetet Mario. – Még most is borsódzik a hátam, amikor eszembe jut az a csatakiáltás.
– Tatár találmány – szerénykedett Attila. – Az én drága törzsfőnök kollégámnak majdnem egy évébe került, mire megtanította nekem ezt a különös torokhangokkal vegyített harci üvöltést – karolta át Szubotáj vállát a magyar. – Talán ha operaénekes lennék, akkor hamarabb ment volna a dolog, de hát én prózai színész vagyok.
– Ez azon kevés dolgok egyike, amik megmaradtak nekem a dicső ősök hagyatékából – tette hozzá nosztalgikusan a tatár. Aztán rákönyökölt az asztalra, és így szólt: – De most már inkább beszéljünk a jelenkori összefüggésekről. Van már valami elképzelésed róla, kormányzó, hogy ki követhette el ezt a merényletet?
– Ma délután elég komoly tárgyalásaim voltak mind a saját főembereimmel, mind pedig Nerid királlyal, de egyelőre nem jutottunk semmire – ismerte el Dariosz. – A gyanúsítottak köre túl széles, és nincs semmiféle olyan adatunk, amelynek segítségével akár csak egy milliméternyit is szűkíteni lehetett volna a kört.
– Nekem csak egy dolog nem fér a fejembe – vette át a szót Attila. – Ugyebár azt mesélted, hogy téged ezen a szigeten, a jól ismert produkciód miatt halhatatlannak tartanak, ráadásul az a hír is elterjedt rólad, hogy az istenekkel cimborálsz. Hogy a néped ezt tényleg így gondolja-e, azt én idegenként nem tudom megítélni, ám egy percig sem vitatom. Viszont akkor adja magát a kérdés: mit remélt az, aki megpróbált téged eltenni láb alól? Mi értelme lenne olyan ember megölésére szövetkezni, aki halhatatlan, ráadásul az istenek kegyeltje? Ebben a világban ez egy teljesen irreális célkitűzésnek tűnik.
Dariosz megint csak maga elé meredt, és csak nagy sokára kezdett bele a magyarázatba:
– Tudod, ezen én is sokat töprengek az események óta, és azt hiszem, lassan be kell látnom, hogy a nimbuszom mára végzetesen megkopott. Ezt mutatják azok az adatok is, hogy évről évre egyre kisebb előnnyel nyerem meg a kormányzói választásokat.
– A halhatatlanság ettől még halhatatlanság…
– Ki tudja, mit gondolnak erről ezek a meori emberek? Végül is öt évvel ezelőtt volt, hogy utoljára a küzdőtérre léptem. Márpedig öt esztendő elég idő a feledéshez. A hajdani történések lassacskán a múlt homályába vesznek, legendává válnak, amiben valaki vagy hisz, vagy nem.
Mario eddig figyelmesen hallgatott, de most úgy érezte, elő kell hozakodnia a saját meglátásaival:
– És az nem lehet, hogy éppen az Attila által felvetett dolgok adnak módot a lehetséges elkövetők, vagy inkább a megrendelők körének szűkítésére? Már úgy értem, kormányzó, hogy ha Osmosis népe téged halhatatlannak és az istenek kegyeltjének tart, akkor nyilvánvalóan Osmosison kívül kell keresni a merénylők megbízóit.
– Mondanék én nektek valami mást is – dőlt hátra a karosszékében Szubotáj. – Mi van akkor, ha már a kiindulási alapunk is teljesen hibás?
Egyszerre fordult a tatár felé a másik három férfi.
– Egészen pontosan mit értesz ez alatt? – kérdezte Dariosz.
– Egyfolytában arról beszélünk, hogy merényletet kíséreltek meg a kormányzó ellen. Mi van akkor, ha abszolút tévúton járunk, és már az alany meghatározása sem helyes? – vetette fel a tatár, ám egyelőre kevés egyetértéssel találkozott földi társai részéről.
Mario szólalt meg leghamarabb, és gyors létszámlistát adott közre a kormányzói hintóval kapcsolatban:
– Abban a fülkében hárman utaztunk. Sztavrila úrnő, Dariosz és jómagam. Na már most, az én személyem annyira jelentéktelen ebben a történetben, hogy az egyszerű szavakkal kifejezhetetlen. Marad a kormányzó és Sztavrila. Ha jól értelek, nem a kormányzó irányából kellene a dolgot megközelítenünk, tehát…
– Eltaláltad, nekem a görög nő az első számú tippem ebben az összefüggésben – vágott közbe sejtelmesen arccal Szubotáj.
