Vasárnapi ebédek #567

Gábor kihasználta a kávészünetet, és kiment az udvarra, hogy megejthessen egy titkos telefonhívást. Természetesen a kórusvezető barátját hívta, és a következő párbeszéd zajlott le köztük:

– Lehetne, hogy egy kicsit hamarabb odaérjetek a főtérre? A kedvesem hattól mindenáron moziba akar menni, és félek, hogy most már egyre gyanúsabb lesz neki, ha bojkottálni akarom a programot.

– Nyugi, Gábor, mi egyébként is egy fél órával hamarabb akartunk kiszállingózni a térre. Gondold el, mennyire feltűnő lenne, ha pont hatra érkeznénk meg, ráadásul egyszerre. Semmiféle meglepetést nem tudnánk okozni, a vak is látná, hogy készülünk valamire.

– Ah, ez most nagyon megnyugtató számomra. Úgy tűnik, te mindenre gondolsz, helyettem is.

– No, hát akkor csak készülj nyugodtan, úgy húsz perccel hat óra előtt mi már készen fogunk állni a produkcióra.

A kávészünet után Zsófi azt vette észre, hogy Gábor viselkedésében alapvető változás állt be. A fiú már egyáltalán nem ideges, sőt valamiféle derűs egykedvűséggel tekint a monitorára.

– Furcsa szerzet vagy, hallod–e – mondta neki. – Neked pont a kávé viszi le a vérnyomásodat?

Gábor szélesen elmosolyodott:

– Te puszta tekintettel képes vagy vérnyomást mérni? Ehhez még tapasztalt orvosoknak is műszerre van szükségük. És még én vagyok furcsa szerzet?

Az évődés késő délután is folytatódott, amikor már a moziba készülődtek.

– Na mi az? Már a térképet sem ismered? – kérdezte incselkedve Zsófi. – A Pláza nem erre van, hanem az ellenkező irányban.

– Nyugalom, van még időnk. Szeretnék megnézni egy kirakatot, mert nyílt nemrég egy új számítástechnikai szaküzlet a belvárosban – felelte Gábor, persze mélyen titkolva, hogy a kitérő kevéssé a szaküzlet kirakatának köszönhető, sokkal inkább annak, hogy a megbeszéltek szerint déli irányból kell majd megközelíteniük a főteret.

Nem sokkal később ez a pillanat is eljött. A fiatalok kézen fogva sétáltak be a főtérre, és amikor a szökőkút mellé értek, furcsa dolog történt. Felállt a padról egy fiatal lány, és elkezdett hangosan énekelni. Egyelőre nem lehetett érteni, miről dalol, mert egy olasz nyelvű énekbe kezdett bele, és hamarosan csatlakozott hozzá a szökőkút túloldalán álló fiatalember is.

A téren mindenki csak kapkodta a fejét, pedig ez még csak a kezdet volt. Letette az újságját egy szalmakalapos úriember is, és ő is beszállt az éneklésbe. Mint ahogy egy kutyát sétáltató asszony és egy babakocsit toló kismama is.

Mire a refrénhez értek, már legalább tíz ember torkából harsogott az ének, mégpedig olyan emberekéből, akiket fél perccel korábban még mindenki egyszerű járókelőnek nézett.

A különös fejlemények azonban még csak ekkor bontakoztak ki igazán. Amikor már nagyjából húsz „járókelő” énekelte a szerelmes hangulatú dalt, akkor egyszer csak félkört alkottak két fiatal körül, akik közül a fiú hirtelen féltérdre ereszkedett a lány előtt, elővett egy kis ékszerdobozt, és megszólalt:

– Almási Zsófia, nincs más vágyam, mint hogy veled éljem le hátralévő életemet. Akarsz a feleségem lenni?

Zsófi maga sem értette, hogyan volt képes kimondani az igent. A szíve a torkában dobogott, könnyek fojtogatták, és egész testében remegett. Ilyen meghatottságot még soha életében nem érzett. Szerencsére, mielőtt végképp elgyengítették volna az érzelmek, Gábor felegyenesedett, és magához ölelte.

Na, ekkor robbant fel igazán a tér! Ekkora üdvrivalgás és tapsvihar talán még az augusztus huszadikai tűzijátékot sem szokta kísérni.

Vadidegen emberek jöttek oda, hogy gratuláljanak, és egy merő mosolygás lett a főtér, idősek és fiatalok kedvtelve legeltették a szemüket a megható jeleneten, még tán a mindig egykedvű galambok is eltátották a csőrüket.

– Igyekeznünk kellene most már, még a végén lekéssük a mozit – javasolta Gábor, mire Zsófinak elkerekedett a szeme:

– Csak nem képzeled, hogy most beülök a moziba, mintha mi sem történt volna?

– Na de hát mi lesz A Csendes-óceán titkaival, meg Angelina Jolie-val? – incselkedett a fiú.

– Igazán várhatnak. Most azonnal menjünk haza, és meséljük el a családnak, hogy mi történt – lelkendezett Zsófi, aki természetesen még mindig az események hatása alatt állt.

Megköszönték tehát a kórus tagjainak a szíves közreműködést, Gábor pedig a lelkére kötötte a jelenetet videón megörökítő barátainak, hogy mihamarabb küldjék át neki az anyagot. Ez olyan gyorsan megtörtént, hogy mire a fiatalok hazaértek, már be is mutathatták a családnak a felvételeket.

Julika megkönnyezte a képsorokat, de még a családfő tekintete is fátyolos lett a videó megtekintése után.

– És csak úgy ott hagytátok ezeket a remek embereket a főtéren? – kérdezte Almási Károly. – Meg kellett volna hívni egy italra az egész kórust.

– Úgysem fogadták volna el – bizonygatta Gábor. – A vezetőjükkel mindent lepontosítottam előzőleg. Nagyon precíz ember, ő maga tért ki rá, hogy aztán túlzásba ne vigyük a hálálkodást a végén, egy szimpla „köszönjük” elég lesz, aztán menjünk a dolgunkra. Ezt így mondta szó szerint, és addig nem nyugodott, míg meg nem ígértem, hogy így lesz.

– No, akkor majd meghívjuk őket a lagziba – mosolygott Ákos. – Ott aztán nemcsak italt fognak kapni, hanem ételt is, bőséggel. Még talán énekelhetnek is valamit. Hihetetlenül jó fejek voltak. Ez még a videóból is átjön, gondolom, a helyszínen még inkább elvarázsolták az alkalmi közönségüket.

Almási Károlyt nem hagyta nyugodni a hála kérdése:

– Nem lesz valami fellépésük, előadásuk mostanában? – faggatta Gábort. – Szívesen nyújtana nekik a cégünk némi szponzori segítséget, vagy ha mást nem is, hát némi reklámot.

Ákos összenézett az édesanyjával, és mindkettejükön látszott, hogy rosszat sejtenek.

– Hagyd, apa, majd Gábor elintézi a dolognak ezt a részét, és ha a segítségünkre lesz szüksége, akkor szól – próbálta elterelni a témát az elsőszülött fiú, de az édesapja máris arról szőtt terveket, hogy a legközelebbi rádióműsorában említést tesz majd erről a megható eseményről.

– Ez egy videó, apa – emlékeztetett Ákos. – Egy rádióműsorban nehéz bemutatni olyan anyagot, amelynek a képi tartalma a legfontosabb.

A családfő felkacagott:

– Jaj, nehogy elmagyarázd már nekem, hogy nem pont egy rádióműsor a legalkalmasabb egy kórus bemutatására. A kórusok legfőbb tulajdonsága, hogy csodálatos hangokat szólaltatnak meg, amelyeket kiválóan lehet közvetíteni rádióhullámokon keresztül – mutatott rá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.

Végül annyiban maradtak, hogy Gábor megadta a kórusvezető barátja telefonszámát Almási Károlynak, és rájuk bízta a kapcsolatfelvételt a leendő rádióműsor ügyében.

Ahogy teltek a napok, a jeles esemény visszhangja kezdett lecsengeni. Azonban egy meleg nyári estén Gábort felhívta valaki, akinek a hívására egyáltalán nem számított:

– Szia! Angéla vagyok. Csak gratulálni szerettem volna a leánykérési akciódhoz.

A fiú először megszólalni sem tudott, csak nagy sokára nyögte ki:

– Köszönöm… de hát honnan tudsz te erről az egészről?

– Na ne add a bankot, Gabikám, hát a videótok jelenleg az internet sztárja, legalább százezren nézték már meg.

– Hogy micsoda?

– Én azt hittem, tudtál róla, hogy valaki feltöltötte a videómegosztóra a felvételt. Vagy esetleg te magad voltál.

– Én ugyan nem – hüledezett Gábor. – Biztosan valamelyik barátom volt az.

A fiú még fel sem ocsúdhatott az első meglepetésből, máris jött a következő, Angéla ugyanis így szólt:

– Szerintem találkoznunk kellene, volna mit megbeszélnünk…