A kormányzó hivatalában estére annyira feloldódott a hangulat, hogy az asztalrend is megbomlott. Sztavrila és Mario szorosan egymás mellé telepedve pusmogtak valamiről, a tatár és a magyar pedig a helyiségben található érdekességeket tekintették meg. Szubotáj széles terpeszben, kezeit a háta mögött összekulcsolva vette szemügyre a falra akasztott képeket és relikviákat. Nem is beszélve a térképekről, amelyek közül az volt a kedvence, amelyikre már latin betűkkel írták fel a különböző földrajzi egységek neveit.
– Látom, alakul a terved, hogy valami könnyen elsajátítható írásra tanítsd a népet – utalt vissza Dariosz korábban előadott koncepciójára.
A kormányzó, aki mindvégig ott tüsténkedett mögöttük, és alkalmi tárlatvezetőként magyarázta a különböző tárgyak és papíruszok evilági jelentését, most halványan elmosolyodott, és büszkén kijelentette:
– Nem adok neki két évet, és már mindenki ezt az ábécét fogja használni.
– Remek lesz – bólogatott Szubotáj, aztán elkezdte leolvasni a térképről: – Aldea, Neridea, Olundea… Hogy lehet az, hogy az egész Belső-tengeren Osmosis az egyetlen a hét nagy sziget közül, amelyiknek nem „dea”-ra végződik a neve?
– Meori nyelven a dea annyit tesz, hogy sziget – magyarázta a kormányzó.
– Ezt értem. Évente egy-két alkalommal hozzánk is elhajóznak déli kereskedők, akiktől sok okosságot lehet tanulni. De mi a helyzet Osmosissal? Utánanéztél már, hogy ki és mikor adta ezt a nevet a szigetednek?
– Nem volt rá lehetőségem.
– Hogyhogy nem? A papok nem engednek be a könyvtárba?
– Hiába engednének be – vallotta be Dariosz. – Én ezeken az ide-oda kunkorodó, furcsa betűkön egyáltalán nem igazodok ki.
Most már Attila is meglepetten fordult a kormányzó felé:
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudsz olvasni?
– Ezeket a meori betűket nem – ismerte el Dariosz.
– És te vagy itt a kormányzó? – hüledezett a magyar.
– Nézzétek, nekem itt írnokom van, felolvasóm van, fogalmazóm van. Ezeket a személyeket az egyház biztosítja az államapparátus számára. Közülük öt ember csakis azért felel, hogy nekem soha, semmit ne kelljen elolvasnom vagy leírnom – mentegetőzött Dariosz. – Mit gondoltok, miért akarom bevezetni az új ábécét? Ezek a girbe-gurba meori írásjelek csak szótagokat jelölnek, és van belőlük több mint kétezer! Hát ki a fene képes ezt megtanulni? Kell hozzá egy fél élet!
Szubotáj elgondolkodva lépett odébb, és hosszasan szemlélt egy bekeretezett pergament. Persze nem tudhatta, hogy a szóban forgó iromány Osmosis Törvénykönyvéből a kormányzó jogkörére vonatkozó passzusokat tartalmazza, de e pillanatban nem is érdekelte különösebben.
– Rafinált emberek ezek a papok – jegyezte meg nagy sokára. – Gondolom, nekik rengeteg idejük jut ezeknek a kunkorgó betűknek a megtanulására és rajzolgatására. De azért arra szigorúan ügyelnek, nehogy másoknak is a birtokába kerülhessen az írástudás, hiszen akkor odalenne ez a fajta privilégiumuk.
Dariosz egyetértőleg bólogatott, és megállapította magában, hogy a tatár egyre rokonszenvesebb neki. Furcsa humorú, és néha kicsit cinikus a fickó, de képes hamar átlátni bizonyos összefüggéseket, és katonaemberként nyilvánvalóan rendelkezik a stratégiai gondolkodás képességével.
Ebbéli gondolataiból Attila zökkentette vissza a rögvalóságba, a magyar ugyanis így szólt:
– A magam részéről szerfölött progresszívnek tartom a tervedet, de nyilván tisztában vagy vele, hogy az egész egyházat magadra fogod haragítani. És bár én közel sem ismerhetem ezt a szigetet úgy, mint te, mégis tartok tőle, hogy nem a papság lesz az egyetlen társadalmi réteg, amelynek tagjai egyáltalán nem fogják jó szemmel nézni az írástudatlanság felszámolására irányuló reformjaidat. Felkészültél rá, hogy igen komoly harcot kell majd megvívnod? Engem ez az egész kicsit arra a színdarabra emlékeztet, amelyben a férfi főszerepet játszottam, és arról szólt, hogy…
Dariosz e percben nem igazán volt fogékony színházművészeti élmények befogadására, ezért udvariatlanul közbevágott:
– Jól mondod, tisztában vagyok vele, hogy nem kevés ellenállásba fog ütközni a tervem, de bízom benne, hogy ha egy újítás sokkal több polgárnak válik hasznára, mint akik az esetleges kárvallottak lehetnek, akkor a társadalmi támogatottsága elég nagy lehet ahhoz, hogy végül azok is kénytelenek legyenek elfogadni, akik előzőleg ellenezték. De ez még önmagában nem volna elég, ezt elismerem. Épp ezért építek a tervem másik elemére is, amely Osmosis Törvénykönyvében rejlik, és a hadiállapotról szól.
– Nocsak! – kapta fel a fejét Szubotáj. – Ez már engem is kezd érdekelni.
– A Törvénykönyv különleges jogköröket biztosít Osmosis mindenkori kormányzójának hadiállapot esetére – magyarázta Dariosz. – Ilyenkor például nem írják ki az évente esedékes választást, a regnáló kormányfő pedig korlátlan jogokat birtokol többek között a törvényhozás, az ítélkezés és a hadviselés terén. Mindez logikus is, hiszen amikor az ország háborúban áll, akkor nyilvánvalóan nem a békeidőben megszokott ügymenet szerint kell irányítani az államot, és sok esetben egyszerűen nincs idő a Képviselőházban megszavaztatni bizonyos intézkedéseket.
– Mindezt értem, és valóban észszerű a dolog – nyugtázta Szubotáj –, de miből gondolod, hogy ez a bizonyos hadiállapot a küszöbön áll? Hát hiszen nincs is békésebb vidéke egész Evilágnak, mint a Belső-tenger! Tudod, kormányzó, a mi seregeinket igen gyakran hívják segítségül mindenféle északi fejedelemségek és hercegségek, hogy harcoljunk az oldalukon. És amikor mi meghozzuk a döntést, hogy melyik uralkodó támogatására vonulunk hadba, akkor kizárólag a saját érdekeinket tartjuk szem előtt. Nem engedjük egyik uradalmat sem annyira megerősödni, hogy ők aztán hatalmas seregeket vezethessenek a Fehér-hegységen túlra, és leigázzanak minket. Tehát általában a gyengébbik fél oldalára állunk, mert tudjuk, hogy ha északon létrejöhetne valamiféle nagyobb kiterjedésű, jelentős királyság, onnantól kezdve meg lennének számlálva a napjaink.
– Ez bizony így van – erősítette meg a másik anagur törzsfő, Attila is. – A puszták nomád népét úgy söpörnék el, ahogy csak kedvük tartja, és utána az övék lenne minden földünk, a folyóink, a legelőink, az asszonyaink és a jószágaink, mi pedig feloldódnánk a nagy norling olvasztótégelyben. A nyelvünknek, a kultúránknak hírmondója sem maradna.
– De ha a Szigetvilággal lennénk ilyen viszonyban, már rég elfelejtettük volna a katonáskodást – vette vissza a szót Szubotáj. – Várhatnánk mi hónapokig, évekig hadba hívó felkérésekre, biztosan nem érkezne egyetlen egy sem, hiszen a meori népek békében élnek egymással. Azonos a hitük, tehát vallásháborúkra nincs kilátás. Azonos az érdekük, hogy a Belső-tengeren békében folyhasson a hajózás, a kereskedelem. Mivel szigetekről van szó, nincsenek határviták. Az uralkodóházak szerepei és fennhatósági területei is tiszták, így nincsenek örökösödési háborúk. Ráadásul mi lovas nemzet vagyunk, a hajózás számunkra idegen, a tengeri hadviselésről nem is beszélve, tehát olyan jelentéktelenek vagyunk számotokra, amennyire ez csak lehetséges.
– Egyvalamit nem vesztek számításba, mégpedig az orzók visszataszító népségét – mutatott rá Dariosz. – Ez a söpredék sokáig csak a Belső-tenger nyugati végében lévő két aprócska félszigeten tanyázott. Kopár, értéktelen, senkinek sem kellő területeken. Ugyan a létszámuk nőttön nőtt, és a kalózkodási tevékenységük is sok kellemetlenséget okozott a Belső-tenger kereskedelmi útvonalain, de nem volt olyan jelentőségű, hogy bármelyik sziget uralkodóját határozott lépésre sarkallja. Csakhogy az utóbbi időben megnőtt az étvágyuk. Olyannyira, hogy ezen a nyáron összehangolt támadást indítottak a hozzájuk legközelebb eső terület, Neridea királysága ellen, és kemény harcok után elfoglalták a szigetet. Nerid király a maradék népével nálunk kért és kapott menedéket, én pedig megígértem az uralkodónak, hogy a segítségére leszek országa és a trónja visszafoglalásában.
A kormányzó szavai nyomán Szubotáj egyre erősebb nosztalgiát érzett saját hajdani szakmája iránt:
– Hej, ha még egyszer az ülepem alatt tudhatnám az én gyönyörű, hófehér Golub madárkámat! Azt hiszem, egy ilyen háború kimenetele egy pillanatig sem lenne kétséges.
Dariosz értetlenül nézett a tatárra, ám ekkor Attila a segítségére sietett:
– A Golub annak a vadászrepülőnek a neve, amelyikkel annak idején landoltunk.
– Na de hát az elsüllyedt a tóban, nemde? – kérdezett vissza a kormányzó. – És ennek már öt éve. Mostanra legfeljebb egy rozsdás roncs lehet.
A tatár felnevetett:
– Furcsa elképzeléseid vannak a 23. század technikájáról, kormányzó. Hiába süllyedt a tó fenekére a Golub, ez csöppet sem egyenlő a hullámsírral. Hermetikusan lezártam a pilótafülkét a kiszállásunk után, tehát semmilyen károsodás nem érte, legfeljebb kicsit moszatos lehet a külseje, de ennyi. Tökéletesen vízhatlan és ellenálló, úgyhogy ha jönne egy nagyobb aszály, és a tó kiszáradna, akkor a Golub teljesen használható állapotban kerülne elő. Már csak némi üzemanyag kellene hozzá, hogy életet leheljek belé, és újra repülni tudjak vele. Vagy éppen a víz alatt közlekedni, merthogy a Golub arra is képes.
