A nyári szabadságolások ideje lejárt, Ákosék és Dóriék is hazafelé készülődtek. Ám a búcsúzás előtt Hugi még tett egy kísérletet arra, hogy idősebbik bátyjától némi zsebpénz-kiegészítést csikarjon ki.
Ákos a konyhaasztalnál ült, mellette Öcsi foglalt helyet, és a reggeli utolsó falatjaival bíbelődött, Hugi viszont már a mosogatónál állt, és szorgalmasan törölgette az edényeket, miközben óvatosan megpendítette:
– Hétvégén csapunk egy nyárbúcsúztató kerti partit a barátaimmal. Vagy gulyást főzünk, vagy grillezünk, ezt még nem döntöttük el.
– Nyárbúcsúztatás? No, azért reméljük, lesz még az idén jó idő – jegyezte meg Ákos az újságjába mélyedve.
– Andrisék hétvégi házában leszünk, náluk szeretünk a legjobban efféle főzőpartikat rendezni, mert szuper a kerti grillsütőjük – csacsogott tovább Hugi.
– Akkor mégiscsak grillezés lesz, nem gulyásfőzés? – kérdezte Öcsi tele szájjal.
Hugi figyelmen kívül hagyta a kérdést, mert éppen Ákost szerette volna megfőzni, egy jól felépített terv alapján, ezért hát így folytatta:
– Természetesen a költségeket közösen viseljük.
– Az így helyes – bólintott Ákos, fel sem pillantva az újságból, majd így szólt: – Nézzenek oda, mennyi diákmunkát hirdetnek! Bárcsak az én időmben lett volna ekkora a választék!
Hugit egy kissé kizökkentette eme közlemény, de épp csak egy pillanatra, mert utána úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna a bátyja megjegyzését:
– Dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy valamennyi barátom közül én tudok a legfinomabb gulyást főzni szabad tűzön. Beleértve a lányokat is. Mindenki dicséri a főztömet, és Klári például azt is megpendítette, hogy nekem nem is kellene beleadnom a közös költségeinkbe semmit, mert ugyebár én főzöm a gulyást, én állok a tűz mellett egész délelőtt, amíg a többiek zenét hallgatnak, meg beszélgetnek. De persze én azt feleltem, hogy ez nem lehet vita tárgya, én is beadom a magam részét. Micsoda dolog lenne az, ha kivonnám magam a költségek alól?
– Akkor mégiscsak gulyásfőzés lesz, nem grillezés? – kérdezte Öcsi, még mindig tele szájjal, és még mindig nem értve, miféle játszma bontakozik ki a füle hallatára.
Hugi épp egy merőkanál eltörölgetésével foglalatoskodott, s e percben úgy érezte, szívesen fejbe kólintaná azzal a merőkanállal a folyton kotnyeleskedő ikertestvérét, de kisvártatva már a bátyjával kapcsolatban is efféle nemtelen érzelemmel viseltetett, Ákos ugyanis így szólt:
– Úgy látom, a szórólapozásért manapság ötször annyit fizetnek, mint az én időmben. Ez még akkor is egy nagyon korrekt ajánlat, ha az inflációt is beleszámoljuk.
– A szórólapozás nagyon monoton munka – vélekedett Hugi, de rögtön hozzá is tette: – No persze a főzés is az. Órákig álldogál az ember a tűz mellett, nyeli a füstöt, kavargatja az ételt, és…
Ákos most már egészen belejött az úgynevezett „alkalmi süket” szerepkörbe:
– Vagy itt van például egy másik ajánlat. Ajándékkosarakat kell összeállítani, darabjáért kétszáz forintot fizetnek – ismertette az elsőszülött, majd felnézett a plafonra, és közben halk fejszámolást végzett: – Ha elég ideig csinálja az ember, akár a minimálbért is megkeresheti egy könnyű, kényelmes munkával.
Öcsi végre végzett a reggelivel, így készen állt arra, hogy a korábbinál bővebb terjedelemben ismertesse a véleményét:
– Szerintem ajándékkosarakat összeállítani sokkal jobb, mint szórólapozni. Az egyáltalán nem monoton munka, sőt, még érdekes is lehet. De az biztos, hogy az ember közben kibontakoztathatja a saját jó ízlését, az arányérzékét, meg minden ilyesmit… Hugi! Te miért szorongatod olyan hevesen annak a merőkanálnak a nyelét?…
Végül Öcsi merőkanállal való megrendszabályozása elmaradt, Huginak sikerült visszafojtania az indulatait, pedig azok épp ebben a percben csaptak a legmagasabbra, Ákos ugyanis felállt az asztal mellől, összehajtogatta az újságját, majd szó nélkül távozott.
Hugi sem talált szavakat egy ideig, de aztán úrrá lett eme nehézségen, és kisvártatva csak úgy záporozott a szemrehányás az ikertestvére felé:
– Neked teljesen elment az eszed, te szerencsétlen? Nem vetted észre, hogy mit akarok elérni? Minek kell neked állandóan beleszólni mindenbe? – Azzal úgy bevágta a merőkanalat az edényszárítóba, hogy félő volt, néhány tányér is áldozatul esik a műveletnek. – Ki kérdezte a véleményedet? Miért nem tudsz öt percig csöndben maradni? Hogy a fenébe lehet ilyen lassú felfogással egyáltalán élni?
Öcsi egy ideig megütközve hallgatta a valóságos szitokáradatot, aztán kósza kísérletet tett arra, hogy közbeszóljon:
– Nézd, az a helyzet, hogy…
– Mit tudsz te arról, hogy mi a helyzet? – csapott le azonnal Hugi, majd a mutató és hüvelykujját csaknem összecsippentve próbálta alátámasztani a mondanivalóját: – Ennyire voltam hozzá, hogy elérjem a célom! Érted? Ennyire! Ha nincs a folyamatos okvetetlenkedésed, akkor most gazdagabb lennék pár ezer forinttal, mert Ákos biztosan megértette volna, hogy szükségem van egy kis pénzre a kerti partihoz. De neked muszáj mindenbe beleártanod magad, muszáj tudálékosan mindenhez hozzászólnod! Ki kérdezte, hogy szerinted a szórólapozás vagy az ajándékcsomagok összerakása könnyebb feladat-e?
– Senki – ismerte el Öcsi –, mindazonáltal…
– Nincs semmi mindazonáltal! Hála neked, odalett az egyetlen lehetőségem. Ákosék mindjárt visszaindulnak Szegedre, és anyáék meg az egész család szeme láttára mégsem állhatok oda a bátyám elé, hogy adjon már egy pár ezrest, mert üres a pénztárcám!
– Értem – bólintott Öcsi. – Tehát anyáék előtt, nyíltan nem mered pumpolni a bátyádat, csak sunyiban, mindenféle nyakatekert elbeszélések segítségével…
