Osmosis – 263. fejezet

A Golub fedélzetén alábbhagyott a vidámság. Most Dariosznak akadt komoly dilemmája:
– Tudod, amikor az Adósok hídja fölé repültünk, nem nagyon értettem, hogy miért kapcsolod ki az álcázást. Elvégre nem is kaptál ilyen jellegű parancsot. Most viszont már egész mást nem értek.

– Nosza! Ki vele! – biztatta Szubotáj.

– Hogyan tud ez a fajta álcázás működni egy ekkora embertömegnél? – bökte ki a kormányzó.

A válasz sokkal egyszerűbb volt, mint amilyenre számított:
– Nem tud – felelte szikár hangon a pilóta. – Már csak ezért sem láttam értelmét, hogy a digitális kamuflázzsal tovább terheljem a Golub energiarendszerét. Igaz, nem nagy megtakarítás, de amikor néhány méteren is múlhat egy-egy akció sikere, akkor mindenre oda kell figyelni…

– Mert túl nagy volt a tömeg? – vágott közbe türelmetlenül Dariosz.

– Egyrészt túl nagy volt a tömeg, és túl széles sávban is helyezkedett el, másrészt meg túl alacsonyra kellett ereszkednünk – magyarázta a tatár. – A digitális kamuflázst nem ilyen helyzetekre tervezték. Eleve csak a géptest és a szárnyak alsó felén üzemel, mert ezek azok a felületek, ahol hatékonyan tud működni. Tehát nagyobb magasságban van csak értelme használni, vagy olyankor, amikor azok az emberek, akik elől rejtőzködni akarunk, nagyjából egyazon gócpont körül helyezkednek el, nem túl nagy szórásban. A hídnál erre már semmi esély sem volt a végén.

Dariosz elhallgatott, és amikor a pilóta oldalra nézett, afféle fitymáló ajakbiggyesztést vélt felfedezni utastársa arcán, és ettől kissé megbántva érezte magát:

– Na, mi az, kormányzó? – jegyezte meg gúnyosan. – Amikor nemrég beavattalak ebbe a technikai újdonságba, akkor leesett az állad, most meg kevesled a madárkám tudását?… Nézd, a Golub egy vadászgép, ennek megfelelő funkciókkal, nem pedig egy varázsdoboz, amibe ha belebújsz, akkor mindenhol és mindenki számára láthatatlan leszel.

Válasz még mindig nem érkezett, így aztán Szubotáj is visszatért a saját teendőihez, és újra a plasztikus kijelző felé nyúlt. Közben nem tudott elnyomni egy mosolyt, mert úgy sejtette, hogy ami most következik, az ki fogja zökkenteni Darioszt a hallgatag viselkedésből.

Csakugyan így történt. A kormányzó ugyanis eddig még csak igen lassú üzemmódban tapasztalhatta meg a Golub repülési képességeit, ezért aztán a döbbenet erejével hatott rá, amikor a tatár pillanatok alatt felgyorsította a vadászgépet úgy ezerötszáz kilométer per órás sebességre.
– Mi a fa…?

Nem lehetett tudni, hogy Dariosz melyik fát akarta megemlíteni, a tölgyet, a platánt vagy a fenyőt, ugyanis a gyorsulás annyira belepréselte az utasülésbe, hogy csakhamar becsukta a száját, mert attól tartott, hogy ha tovább beszél, akkor el fogja harapni a nyelvét.

– Csak nyugalom! – kiáltotta vidáman Szubotáj. – Ez még sehol nincs a végsebességhez képest, de hát mit csináljak? Erre a szakaszra csak ennyit írt elő a repülési terv.

Néhány pillanattal később – amely időszak egyébként örökkévalóságnak tűnt Dariosz számára – a vadászgép szélvédőjén keresztül feltűnt Aldea szigetének partvonala. A tatár szépen lelassította a madárkáját, és nem mulasztotta el újból megjegyezni, szinte szuggeráló hangsúllyal:
– Most jött el az az idő, amikor nem fogsz kiborulni.

– Jaj, hagyd már abba ezt a baromságot! – csattant fel bosszúsan Dariosz, de egyszersmind megkönnyebbülve is, hogy az ülésbe tapasztó repülési szakasz véget ért. – Különben sem Sztavrila jár most a fejemben, hanem az a tenyérbemászó kis nyikhaj, aki ennek a szigetnek az ura. Már akkor is rühelltem a pofáját, amikor a görög nővel még semmi dolgom nem volt.

– Örülök, hogy ilyen hamar megváltozott a véleményed Sztavrilával kapcsolatban.

Szubotáj abszolút semleges, szinte már fakó hangon közölte ezt, mire a kormányzó gyanakodva kezdte fürkészni a pilóta arcát. Vajon mire fel mondta ezt a tatár? Most is Oleszja érdekében lobbizik? Mert egyebet sem csinált az utóbbi időben… Mi a fenéért akarja őt mindenáron összeboronálni a szőke kolleginájával?

Mindenesetre nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy visszavágjon Szubotájnak:

– Megesik ám az ilyesmi, nemde? Kiderül egy-két érdekesség, és az embernek rögtön megváltozik a véleménye egy másik illetőről. Van nekem például egy pilóta ismerősöm, egy tatár képű fazon. Na, az a fickó pár napja még meg tudta volna fojtani Raudonát egy kanál gépzsírban, most meg olyan rajongással néz rá, hogy ha nem tudnám róla, hogy aszexuális, totál biztos lennék benne, hogy meg akarja dönteni a kis vörös csajszit.

Szubotáj elmosolyodott. Na, ez is eljött végre! Ez a fickó már kezd hasonlítani arra a Darioszra, akit annyira megkedvelt, amióta Osmosisba érkezett a távoli anagur pusztákról. Ezt persze nem közölte vele, mindössze annyit mondott gyakorlatiasan:
– Itt a sziget. Kezdjünk el erősen szemlélődni, mert valamiért mégiscsak ideküldtek minket, és kötve hiszem, hogy Sztavrila személye állna ennek a felderítésnek a homlokterében… Ez a kikötő volna a fővárosuk tengeri kapuja?

– Úgy bizony – bólintott Dariosz. – Nemrég jártam erre, tehát megismerem. Itt alázott meg először az a tenyérbemászó képű Ald király, amikor még csak elém sem jött, hogy illendően fogadjon.

A tatár időközben leengedte a gépet egészen száz méteres magasságig, és a következő munkamegosztást javasolta:
– Én majd szabad szemmel figyelek, te pedig sasold a monitort, már úgyis kezdesz egész jól belejönni.

A következő percek néma csöndben teltek a Golub fedélzetén. Szubotáj tett néhány kört a kikötő felett, de egyelőre hiába meresztgette a szemét a szélvédőn meg az oldalsó ablakon keresztül, semmi rendkívülit nem bírt felfedezni.

Annál inkább Dariosz, aki előregörnyedve figyelte a kijelzőt, és egyszer csak megszólalt:
– Mi a fene…?

Szubotáj túlságosan minimalistának értékelte a közleményt, ezért türelmetlenül noszogatta a kormányzót, hogy talán fejtse ki bővebben, min akadt meg a tekintete.

– Az a hajó ott egy nem is akármilyen rablott holmi – magyarázta Dariosz. – Onnan tudom egészen biztosan, hogy a Kormányzói Hivatal legfőbb beszállítójáé volt, egészen addig, amíg nyár elején el nem foglalták az orzók.

– Melyik hajó az?

– Északról a második dokk. Éppen kirakodnak.

– És honnan tudod felülnézetből, hogy ez pont az a hajó?

– Igaz, hogy átfestették, meg ahogy elnézem, a jellegzetes orrdíszét is lefűrészelték, de egyvalamire nem gondoltak az orzók. Arra, ami miatt ezer közül is meg lehet ismerni ezt a hajót felülnézetből.

– Elárulod végre, hogy mi az, vagy minden egyes információért külön kérvényt kell benyújtanom? – türelmetlenkedett Szubotáj.

– A beszállítóm feleségét Igulinának hívják. Ez meori nyelven sirályt jelent. A fickó annyira imádja az asszonyát, hogy a flottája új vezérhajóját róla nevezte el. Az orrdísz is sirályt formázott, a főárbóc tetején is egy fasirály üldögélt, de azokat az orzók lefűrészelték, mint mondtam. Viszont azt nem tudhatták, hogy a tat hátsó korlátja egy meori írásjelet formáz, amely a sirály szót írja le.

– Na, álljon meg a menet – vágott közbe a tatár. – Nem arról volt szó, hogy nem tudsz írni? Mármint nem általánosságban, de te magad vallottad be nemrég, hogy ezek a kunkorgós meori írásjelek kifejezetten idegesítenek, és semmiféle indíttatásod nincs, hogy megtanuld őket, mert annyi van belőlük, mint égen a csillag.

A kormányzó most először emelte le a tekintetét a monitorról:
– Ez így is van – ismerte el Szubotájra nézve –, de van róla fogalmad, hányszor fárasztott le ez a kereskedő annak idején, amikor a hajója készült? Akármikor találkoztam vele, mindig lelkesen mutogatta a tervrajzokat, én meg kénytelen voltam jó képet vágni hozzá, mert az ember mégsem sértheti meg a legfőbb beszállítóját. Arról nem is beszélve, hogy igencsak tiszteletre méltó dolognak tartom, ha valaki olyannyira imádja a feleségét, hogy végtelen rajongásában még a flottája zászlóshajóját is telerakja sirályokat ábrázoló jelképekkel. Köztük egy olyan kacskaringós betűvel, ami sirályt jelent, és felülnézetből a tat korlátja formázza meg. Annyiszor láttam ezt az írásjelet a terveken, hogy nem tudott nem beleégni a memóriámba.

Szubotáj elvigyorodott:
– Akkor elmondható, hogy meori nyelven azt az egy szót tudod leírni, hogy sirály?

– Úgy van – bólintott Dariosz.

– Milyen kár, hogy nem alkalmazható túl sok szituációban – röhögött fel a pilóta, de aztán hamar visszatért a gyakorlati kérdésekhez: – Mi értelme van egy hajóra olyan írásjelet rakni, ami csak felülnézetből olvasható? Evilágon nincsenek repülőgépek! Kinek üzent vele?

– Mit tudom én? Talán az isteneknek. Nem tökmindegy? – vonta meg a vállát Dariosz. – Ez volt a mániája a fickónak. Aki szerelmes, az sokszor teljesen értelmetlen és indokolatlan dolgokat művel, mások számára követhetetlenül. Talán az volt az ambíciója, hogy még a madarak is lássák felülről, mennyire imádja az asszonyát.

– De hát a madarak még annyit sem tudnak meori nyelven olvasni, mint te!

– Ismételjem meg a mondatot? Ha elkerülte a figyelmedet a szerelem értelmetlen megnyilvánulásairól alkotott kitételem, akkor szívesen a szádba rágom. Különben meg éppenséggel örülnünk kellene annak, hogy ez a beszállító ennyire rajongott a feleségéért, mert most már biztosan tudhatjuk, hogy ez a kis szaralak Ald király simán kereskedik az orzókkal, minden lelki skrupulus nélkül. Tehát ez a nyikhaj egy ócska orgazda.

– Na de honnan kéne tudnia az itteni népeknek, hogy ez a hajó az orzóké, és rablott holmi? – firtatta Szubotáj.

Hirtelen súlyos csönd keletkezett a Golub fülkéjében, de nem tartott sokáig, mert a kormányzó nagyot fújtatott, aztán így szólt:

– Ha jól értem, most arra célzol, hogy az Ald király iránt érzett gyűlöletemet vetítem rá erre a szigetre, vagy ki tudja, még Sztavrila árulását is belekeverem a képletbe. Tehát csakis azért fogalmazok meg negatív véleményt, mert az a kis senkiházi nyikhaj engem itt megalázott, továbbá jelenleg ez az állandó lakcíme annak a nőnek, akit pár napja még mindenkinél jobban szerettem, de kiderült, hogy elárult engem.

– Nem célozgatok én semmire, csak…

– Hát akkor jól figyelj a szavaimra, tatár barátom. Aldea szigete körül valami nagyon bűzlik. És ha hiszel Raudonának, meg a rejtélyes Központnak, és a fene se tudja még, hogy kiknek, akkor kikövetkeztetheted, hogy minket most nem véletlenül küldtek pont ide. Én elég hosszú ideje vagyok vezető beosztásban a Belső-tenger központi szigetén. Sosem állítanám, hogy engem az élet kormányzónak teremtett, és a legokosabb államférfi vagyok, akit csak Evilág a hátán hordoz. De azért megvan a magamhoz való eszem. Ha én azt állítom, hogy valami itt nem kerek, akkor a legjobban teszed, ha megbízol bennem és a megérzésemben.

A különös hangulatú megbeszélést a fedélzeti számítógép szakította félbe, merthogy ebben a pillanatban felhívta a pilóta figyelmét arra, hogy a repülési terv szerint ideje továbbindulni.

Micsoda szürreális párbeszéd! – gondolta magában Dariosz, és hirtelen egész csokorra való emlékkép kezdett sorjázni az elméjében, amikor még otthon, a Földön mindenféle fantasztikus filmek és sorozatok megtekintésével múlatta az időt, de azokban mindig színészek ültek futurisztikus járművekben, és ők folytattak ehhez hasonló párbeszédeket, nem pedig jómaga, Darien Close őrmester, a melbourne-i rendőrség állományának tagja, aki a kanapén ülve, popcornt rágcsálva bámulta a képernyőt.

Igaza van az ausztrál fickónak – gondolta Szubotáj, és elismerte magában, hogy teljesen logikus a kormányzó gondolatmenete. Valamiért mégiscsak ideküldték őket, tehát folytatni kell a felderítést, és addig menni, amíg meg nem találják azt a felfedezendő titkot, ami van annyira jelentős, hogy Aldea szigetéig kell repülni érte. Mert hogy ez a dolog nem a sirályos hajó, abban teljesen biztos volt.

Mivel a repülési terv következő utasítása ekkor már megjelent Szubotáj monitorán, a tatár hamar elengedte ezt a belső monológot. Nézzünk szét a környéken is? Hát rendben! Akkor csapjunk egy nagy kört a sziget körül!
Hamarosan már Aldea szigetétől délre repültek, és felfigyeltek egy hajórajra, amelyik egészen különösen viselkedett. Amikor megpillantották, még egyenesen dél felé haladt, de aztán vett egy nagy kanyart, és mire a Golub odaért fölé, már nyugatnak tartott.

– Ez aztán érdekes… Fölöttébb érdekes – motyogta maga elé Dariosz a kijelzőt bámulva.

– Mire tippelsz, miért művelik ezt? – kérdezte Szubotáj, és a kormányzó hirtelen nem tudta eldönteni, hogy most vizsgáztatják, és a tatár pontosan tudja, mi folyik odalenn, vagy tényleg fogalma sincs, és tőle várja a megfejtést. Mindenesetre készséggel válaszolt:

– Egy perce még azt mondtam volna, hogy ezek kereskedőhajók, és Olundea szigetére tartanak. Ugyanis az pontosan délre fekszik Aldeához képest. Csakhogy ez a kanyarodás azt jelenti, hogy most már egyenesen az orzók szigete felé haladnak. Márpedig egy ilyen manővert elvileg semmi sem indokol. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a Belső-tenger kalózainak megtévesztése céljából cselekedtek, hiszen éppen a kalózok jelenlegi legnagyobb támaszpontja felé, azaz Neridea-sziget irányába hajóznak.

– Igazad lesz, itt valami nagyon bűzlik – motyogta Szubotáj, aztán hirtelen váltással megkérdezte: – Osmosisnak vannak kémei Aldea szigetén?

– Persze, hogy vannak. Ezért is árulta el nekem Guzel, hogy Sztavrila oda menekült. Nyilván felmérte, hogy előbb-utóbb úgyis megtudnám. Akkor már jobb, ha tőle hallom először.

– Akkor szerintem közös erővel össze is raktuk a képet – jelentette ki a tatár. – Itt valami olyan tevékenység folyik, amit Aldea szigetén mindenki elől el akarnak rejteni. Tehát amikor megindul egy hajószállítmány, akkor elvileg dél felé veszik az irányt, mintha egyszerű kereskedők lennének, majd megvárják, hogy a karaván legutolsó hajója is eltűnjön a kíváncsi szemek elől, és még csak a legmagasabb világítótornyok tetejéről se lehessen odalátni, a hajóraj pedig Neridea felé fordul.

– Ezért van az – vette át a szót Dariosz –, hogy teljesen értelmetlen és gazdaságtalan módon úgy hajóznak, hogy két pont között nem a háromszög átfogójának mentén haladnak, hanem a két befogó mentén, az alsó sarokban egy kilencven fokos irányváltással.

Szubotáj újra ráhelyezte a kezeit a botkormányra:
– Szerintem itt az ideje, hogy meglessük, mi folyik Neridea szigetén.

A kormányzó a legrosszabbtól tartott. És nem is hiába, mert a tatár megint úgy megküldte a gépet, hogy a korábbi rossz és kellemetlen élmények újra megvalósultak. De aztán egyszer csak véget ért a gyorsulás, és eléjük tárult a hajdan szebb napokat látott, gyönyörű szigetország partvonala.

– Hát, most mit mondjak? Főleg katonaként – vakargatta az állát Szubotáj.

Amerre a szem ellátott, mindenhol hadihajók gyülekeztek, már a kikötő sem bírta befogadni őket, jó néhányuk a parttól messzebbre horgonyzott.

Dariosz láthatóan közel állt a síráshoz.

– Ha ezek megindulnak ellenünk, egy napig sem tudunk ellenállni.