Dariosz azt vette észre magán a lelátó legelőkelőbb páholyában ülve, hogy momentán egyáltalán nem érdeklik az olimpia versenyszámai. Még akkor sem igazán, amikor éppen egy osmosisi harcos küzd a továbbjutásért. Persze látványosan megtapsolt minden győztest – különös tekintettel a honfitársaira –, de közben ezer és egy dolgon járt az agya.
Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a mellette helyet foglaló Nerid király időről időre ellátta témával. A lovasíjászok elődöntője során például halkan megjegyezte:
– Az ezredem tiszti karának tagjai körében komoly nyugtalanságot tapasztaltam, kormányzó. És ezt nemcsak a laktanyában lezajlott jelenet okozta, leginkább általánosnak mondanám a jelenséget.
– Mi nyugtalanítja a harcosaidat, nagy király? – kérdezte Dariosz.
– Legfőképpen az a helyzet, amely a tapasztalataik szerint Osmosis Köztársaságot, vagy legalábbis a fővárosának hangulatát jellemzi mostanság. Attól tartanak, hogy túlságosan lefoglalnak téged a kormányzati intézmények viszályai, a hatalmad megtartásáért folytatott küzdelem, továbbá a belső ellenséggel való leszámolás. Mert ha ez sokáig elhúzódik, akkor bizony Neridea visszafoglalásának ügye is egyre csak húzódni fog.
Dariosz felemelkedett a székéből, hogy megtapsoljon egy igen jól teljesítő versenyzőt, és legfeljebb abból tudta, miszerint nem a honfitársáról van szó, hogy a nézőközönség nem volt kirobbanóan lelkes. Aztán visszaült a helyére, és bár meglehetősen halkan, de nagyon meggyőzően odaszólt az őszes szakállú uralkodónak:
– Ha csak ez a bajuk, akkor jó hírem van számukra, nagy király. Már csak pár napot kell kibírniuk, mert az olimpia záróünnepségén olyan események fognak történni, amelyek majd teljesen egyértelművé tesznek minden további történést Osmosisban. Kérlek, közvetítsd a tisztjeidnek mélységes nagyrabecsülésemet, felség. Te pedig vedd egészen biztosra, hogy amint a leghamarabb lehetséges, mi ketten ott fogunk állni a fővárosod övezte síkságon, miközben az orzók tönkrevert seregeinek maradéka sírva fogja előttünk letenni a fegyvert.
Nerid királyt megnyugtatták ezen válaszok, és majdnem olyan magabiztosnak érezte magát, mint Uvon padre, néhány mérőfölddel odébb. Ez utóbbin nincs is mit csodálni, hiszen a pap úgy lépett ki a Monostor hallgatósága elé, hogy előzőleg igen beható tárgyalásokat folytatott Zsatar egyházfővel, és immár tiszta és világos volt előtte minden.
– Ezt a mások által Baskírként szólított öregembert, aki nem átallja tanítónak neveztetni magát, a kvinta végén, bornapon fogjuk vízpróbának alávetni.
A hívek felhördültek kissé, és egymás között meglepett pusmogásba kezdtek:
– De hiszen az az olimpia zárónapja…
Uvon padre az emelvényen felemelte mindkét kezét, és igencsak elvágólag vetett véget a találgatásoknak:
– Figyeljetek rám!… Most mondom: figyeljetek ide! A hátsó sorokban is!… És akkor nem fogtok a tudatlanság bűnébe esni!…
A terem végül nagy nehezen elcsendesült.
– Nagyon régen nem áldoztunk már embert az isteneinknek – harsogta Uvon padre. – Az istenek bizonyára szomjúhozzák, hogy megvalljuk a hűségünket irányukban, mégpedig ilyen módon is. A vízpróba egy ősi, megbízható művelet, amely világosan megmutatja, hogy az alávetett személy bírja-e isteneink kegyelmét, avagy sem.
Az első sorban egy fiatal pap odafordult a mellette ülőhöz, és kérdezett tőle valamit. Uvon figyelmét nem kerülte el a jelenet, rögtön fel is hívta maga mellé a papnövendéket a dobogóra.
– Erről beszélek nektek! – dörögte a hallgatóságnak. – Itt van ez az ifjú növendék, aki még azt sem tudja, mi az a vízpróba, és az idősebb társainál kell kérdezősködnie. Hát ez is mutatja, milyen régen nem jártunk már isteneink kegyeiben emberáldozattal! Éppen itt az ideje, hogy ezt végre megtegyük!
A padre végül annyira felhergelte a hallgatóit, hogy már egyikük fejében sem fordult meg az az eshetőség: és mi lesz akkor, ha kiderül, hogy az öregember túléli a vízpróbát, mert az istenek megkegyelmeznek neki? Mindannyian elkönyvelték magukban, hogy Baskír meg fog halni, esélye sem lesz élve előbukkanni a vízből, miután áthúzták a folyó legszélesebb hídja alatt.
A Monostor hangulatát röviddel ezután váratlan látogatás borzolta fel. Nem kisebb személyiség, mint a kormányzói testőrség parancsnoka kívánt látogatást tenni a létesítményben.
– Mi az oka, hogy bebocsáttatást kérsz, uram? – kérdezte a vezérezredest a kapuban az ajtónálló, meglehetősen pökhendi és akadékoskodó stílusban.
– Majd mindjárt belelépek a pofádba, és akkor megtudod! – rivallt rá Nihuc a túlzottan magabiztos őrre. – Talán nem ismersz fel, te nyomorult? A kormányzói testőrség parancsnoka vagyok! Nem várom el, hogy földig hajolj, ha meglátsz, de azt igen, hogy tiszteletteljesen félreállj az utamból!
– Engedelmet, de ez itt egyházi terület, ily módon pedig…
A vezérezredes egy villámgyors mozdulattal elkapta az őr torkát, és kissé meg is emelte, hogy szerencsétlennek igencsak pipiskednie kellett, ha még érinteni akarta lábaival az anyaföldet.
– Hej, de kár, hogy ilyen hirtelen haragú vagyok! – ostorozta magát álságos bosszankodással Nihuc. – Pedig annyira kíváncsi lettem volna, hogyan fejezed be a mondatot! Például úgy, hogy ily módon nem vonatkoznak rátok Osmosis törvényei? Vagy hogy ti mindenki felett álltok? Nem szükséges tisztelnetek egy hozzám hasonlóan magas rangú világi vezetőt? Egy testőrparancsnokot?
A vezérezredes végül megkegyelmezett a nagyképűsködő őrnek, ledobta a földre, egyenesen a másik ajtónálló lábaihoz, és közben figyelmét ez utóbbi személyre fordította, aki már eddig is riadtan pislogott, de szólni egy szót sem mert.
– Vezess azonnal Zsatar főpap elé, hacsak nem akarod, hogy úgy járj, mint a társad – harsogta villámló tekintettel Nihuc. – Bár nemigen tudnál úgy járni, ugyanis elfogyott a türelmem. Ha te is akadékoskodni próbálsz, kitöröm a nyakadat, aztán már mehetsz is az istenek színe elé megbocsátásért esedezni mindazon bűnökért, amelyeket a nyomorult életedben elkövettél!… Na, mit meresztgeted a szemed? Nem hallottad, mit mondtam?
Az őr persze hallotta, de a váratlanul lezajlott jelenetsor annyira megbénította, hogy a félelemtől sokáig nem bírt mozdulni sem. Aztán viszont erőt vett magán, és elvezette Nihuc vezérezredest és néhány fős kíséretét a főpap szállásáig.
Mindeközben Rőtvár főterén, a piacon Esteban nagy megelégedéssel és fesztelenül sétálgatott. Nemrég sikerült rábeszélnie a fejedelmet, hogy engedje őt szabadon válogatni az áruk között, mert ez kétszeresen is hasznos lesz. Egyrészt, ha a kereskedőknek nem kell az uralkodói konyháig menniük, csak azért, hogy bemutathassák a főszakácsnak a portékáikat, az biztonsági szempontból is nagyon előnyös. Minek járjon ki-be ez a sok gyanús kalmár a legbelső várfalon? Hatalmas kockázat a beszivárogni akaró kémek szempontjából. Másrészt pedig, ha ő, mármint Esteban is szabadon mozoghat bevásárlási céllal a főtéri piacon, az egy újabb esély arra, hogy az esetleges követőjét lefüleljék.
Kalrund fejedelem nagyon lelkes lett a javaslat nyomán, rögtön megdicsérte Estebant az éleslátásáért, sőt még azt is kijelentette, hogy ha nem főzne olyan jól, azonnal helyet biztosítana neki a hadserege vezérkarában.
Spanyol barátunk tehát kedvtelve válogatott a Királyrévből érkezett friss áruk között, szigorú mustra alá vetve zöldséget, gyümölcsöt, fűszert és minden egyebet, amit a placcon fellelhetett. Élvezte, hogy a szabad ég alatt van, friss levegőt szívhat, nem pedig Rőtvár dohos falai között kell tevékenykednie.
Az egyik fűszerárus szekerénél aztán különös dolgok történtek. Esteban elmélyülten szemrevételezte a szekér végének lenyitott deszkalapjára kiterített termékeket, amikor a jármű ekhója alatt ülő asszonyság rászólt:
– A meori gincet frissen szüreteltem, tegnap este még ingákon ringott.
A spanyol megdermedt. Annak idején Guzel alaposan belesulykolta, hogy ez egy jelszó. Pontosabban: egy jelmondat. A gincet eleve nem nevezi senki meorinak, hiszen Evilágon mindenki számára világos, hogy a ginc csakis a meorik által lakott vidékeken terem meg.
– Akkor kérek belőle egy szakajtóval, de aztán a töreket szedje ki belőle, mert a fejedelemnek lesz! – vágta rá automatikusan Esteban, mire az asszonyság piros orcáján alig észrevehető megelégedettség vonult át, de ez tényleg csak néhány pillanatig tartott, mert utána a kövérkés hölgy lekászálódott a szekérről, és félrevonta az ekhó takarásába hősünket.
– Este, amikor az Ezüsthold a Bronzhold mezejébe ér, tartsd nyitva az ablakodat, és készülj fel arra, hogy valaki eljön hozzád, utána pedig ne lepődj meg semmin – suttogta sejtelmesen. – Olyan dolgok fognak történni, amilyeneket még sosem éltél át, de fogadj mindent a legteljesebb nyugalommal.
A főszakács megzavarodott. Hirtelenjében minden összekeveredett a fejében. Kalrund őt azért engedte szabadjára, hogy hágjon csak meg minden nőt bátran, akit akar Rőtvár széles nagy területén, de mit akar tőle ez a kövérkés asszony? Ennek kéne nyitva hagynia az ablakát? Ez fog bemászni hozzá, hogy aztán együtt áldozzanak a szerelmeskedés oltárán? Miféle hülyeség ez? Mert az odáig rendben van, hogy ő a legyet is, röptében, na de hát álljon már meg a menet! Milyen küldetés ez, hogy egy olyan nőszeméllyel kelljen összefeküdnie, aki az anyja lehetne? Maguknál vannak ezek ott, a ki tudja, hol? Guzel vajon tud erről? Vagy egyenesen ő rendelte el, és ez egy újabb próbatétel?
A vad és elkeseredett agyalásból az asszonyság kijózanító szavai zökkentették ki:
– Felfogtad, amit mondtam?
– I…i…igen – motyogta Esteban.
– Hát, nem úgy nézel ki – motyogta fitymálóan a nőszemély, de aztán biztatólag hozzátette: – Na, kapd össze magad, és készülj az éjszakára! Most pedig vegyél tőlem valamit, mert igencsak bosszantó volna egy tételnyi nyomorult meori ginc miatt lebukni.
