Esteban már szerfölött unta a madárfejű herceggel folytatott csevegést a dohos helyiségben, de tisztában volt vele, hogy muszáj folytatnia. És nem csak azért, mert ekkor már jó alanyt látott Gunnerudban az információszerzéshez. Sokkal inkább azért, mert pontosan érezte, hogy a fiúval sok minden nincs rendben, és ha egyszer netán végképp bekattan, és elkezd afféle elszabadult hajóágyúként viselkedni, abból még akkora gubanc is lehet, hogy az ő küldetésének sikere is kétségessé válik.
– Mondd csak, kis felség! Vannak neked barátaid itt, Rőtvárban? – kérdezte óvatosan.
– Nincsenek – csóválta meg szomorúan aprócska fejét a herceg. – Senki se akar velem beszélgetni. Pedig nagyon érdekeseket tudok a gyertyákról, a fényről és a fáklyákról. Meg a csillárokról is.
– Ezt magam is tanúsíthatom – hízelgett Esteban. – Tudod, mit? Majd én leszek a barátod, kis felség. És amikor ráérek, mert elvégeztem a feladatomat a konyhán, akkor majd beszélgethetünk, rendben?
Gunnerud arca rögvest felderült:
– Komolyan mondod?
– Nézd, én vagyok Rőtvár főszakácsa. Ilyeténképpen komoly embernek tekinthetsz – bizonygatta a spanyol. – Arról nem is beszélve, hogy a barátság komoly dolog, azzal nem szokás viccelni.
– Az igaz – hagyta jóvá a herceg. – A barátság egy kapcsolat. A kapcsolat egy kötelék. A kötelet kenderből fonják. Fonni a hajat is lehet. A haj a fejből nő ki. Ha befonják, varkocs lesz belőle. Tehát a barátság maga a varkocs.
Esteban még a száját is eltátotta. Óriási önuralomra volt szüksége, hogy ne vágja rá azonnal, ami az eszébe jut. Így tehát nem mondta azt, hogy „cseszd meg, öcsém, belőled a Földön a legnagyobb filozófus lehetne, akit valaha elmeosztályon kezeltek”, és azt is elhallgatta, miszerint „sokat segítene új barátok szerzésében, ha kevesebbet beszélnél, de sokkal többet tisztálkodnál”, hanem csak annyit dadogott:
– Hát… ööö… igen, értem szavad, kis felség, hiszen a… a barátság tényleg olyan kötelék az emberek között, mint ahogy… mint ahogy a varkocs hajfonatai kapcsolódnak össze… végül is…
– Ugye? – mosolyodott el diadalmasan Gunnerud, és a főszakács nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez a madárfejű kis szerencsétlenség talán egész életében most kapott először pozitív visszajelzést a zagyva baromságaira.
– Na de most térjünk vissza egy kicsit a méltóságos Lanagrid úrnőre, a te feleségedre – javasolta nem minden hátsó szándék nélkül a spanyol, mert úgy sejtette, ez az a téma, amellyel kapcsolatban a legtöbb tüske fúródott a herceg csöpp kis lelkébe. Márpedig azokat a tüskéket sürgősen ki kell huzigálni, mielőtt a madárfejű fiú komolyabb bonyodalmat okozna.
– Nem alhatok a szobájában – panaszolta Gunnerud. – Csak addig mehetek be hozzá, amíg beadja nekem a gyógyszert.
– Igen, ezt már említetted. Meg azt is, hogy puffad a hasa – motyogta a főszakács, és közben lázasan járt az agya, vajon mi módon csillapíthatná a herceg házastársi megbántottságát.
Aztán hirtelen olyan világos lett minden számára, mint a Nap. Hiszen maga a delikvens adta a kezébe a megfejtést, amikor a káposztákról beszélt!
– Figyelj csak rám egy kicsit, herceg úrfi! – kezdte óvatosan. – Ugyebár mind jól tudjuk, hogy a gyerek a káposztából kel ki, igaz?
– Igen – bólintott Gunnerud. – Ezt egyedül Lanagrid nem tudta, mert nem mondta meg neki az anyukája.
– Na most én, mivel barátok vagyunk, elárulok neked valamit. A káposztának később is van ám szerepe. Amikor egy nő várandós, akkor nagyon sok káposztát kell ennie.
– Tééényleg?
– Nekem elhiheted. Na már most, a káposzta egy rendkívül szeles étel.
– Hogyhogy szeles?
– Felpuffad tőle az ember, ha sokat eszik belőle, és olyankor… hát, hogy is mondjam… sokat… izé…
– Púzik?
– Úgy van! Ezt a szót kerestem, csak nem jutott eszembe hirtelen, hogy úri körökben hogy kell ezt mondani.
– Szóval Lanagrid most sok káposztát eszik, és ettől sokat púzik?
– Igen. Ez a helyzet.
– De te ezt honnan tudod?
– Nézd, kis felség, mint említettem, én vagyok Rőtvár főszakácsa. Hidd el nekem, hogyha van valami, amihez nagyon értek, hát azok mindenféleképpen az ételek.
– Elhiszem – felelte maga elé meredve és mélyen elgondolkodva Gunnerud.
– Mondd, kis felség, te szereted, ha valaki, akivel együtt vagy, netán együtt alszol, egyfolytában púzik?
– Hát nem – vágta rá a madárfejű herceg. – És tudod, miért nem? – kérdezte, de ez már akkora titok volt, hogy nem lehetett csak úgy kimondani, oda kellett hajolni a főszakács füléhez, és belesúgni: – Mert a pú nagyon büdös!
– Na látod! – nyögte ki megkönnyebbülve a spanyol, és leginkább abból származott a megkönnyebbülése, hogy a sugdolózás után Gunnerud visszavonta magát az ő aurájából, így nem nyújtott további illusztrációt a büdösség fogalmához. – Nézd, herceg úrfi, immár beláthatod, hogy nincs okod haragudni Lanagridra. Ő a te hűséges és szerető feleséged, és csak téged akart kímélni, amikor úgy döntött, hogy amíg várandós, addig ne aludjatok egy szobában.
Még hosszan beszélgettek az aprócska helyiségben mindenféle dolgokról, és végül Esteban úgy érezte, eleget tett ügynöki megbízatásának, talán még többet is eltűrt, mint amit megérdemelt volna, különös tekintettel Gunnerud herceg legújabban megfogalmazott axiómájára az együtt alvás és a szüntelen púzás tárgykörében. Aztán viszont bejelentette, hogy őt most már várja a kötelesség, hiszen meg kell kezdeni a vacsora előkészítését Rőtvár úri népe számára. Így hát meghitt búcsút vettek egymástól a hajdani dolgozószobában, és megbeszélték, hogy amint újra lehetőség adódik, megint összeülnek egy baráti tereferére.
Amikor a spanyol végzett a napi teendőivel, és visszatérhetett hajdani szerény lakosztályába, különös melegség járta át a szívét. Azt persze tudta, hogy Kalrund az átmenetileg kinevezett főszakácsot azonnali hatállyal penderítette ki innen, de az igazán újdonságként hatott számára, hogy a helyiségbe lépve a legkedvesebb tárgyait látta viszont a polcokon.
– Nahát! A borostyánkő, amit még Milla úrnőtől kaptam! – ámuldozott Esteban, és tényleg elérzékenyült. – Bár ezt szerencsére senki sem tudja, azt meg pláne nem, hogy miért adta, hiszen akkor a fejem már nem lenne a helyén, és erős a gyanúm, hogy bizonyos egyéb szerveim sem…
Most jött rá, hogy őt ide tényleg visszavárták, és ha ez nem lett volna kellően egyértelmű, hát egy jól ismert kopogás tökéletesen megerősítette hősünk eme ideáját.
Természetesen Lanagrid volt az, és úgy surrant be a főszakács ajtaján, mint a régi szép időkben. Egyvalami nem volt ugyanaz. A fejedelem lánya sokkal felajzottabbnak és kiéhezettebbnek látszott, mint eddig bármikor, és ennek minden pillanatban, minden módon jelét adta.
– Na de kérlek! – szabadkozott udvariasságból a spanyol, de ekkor már rég ledöntve hevert az ágya közepén, és azt tapasztalta, hogy Lanagrid mindenáron le akarja róla rángatni az összes ruháját.
– Hol csavarogtál, te szemét gazember?! Nem szégyelled magad? – háborgott a nekivadult lány, de közben egyfolytában a szeretője ajkait kereste. – Itt hagyni engem életem legnehezebb napjaiban? Hát miféle dolog ez? Megérdemelnéd, hogy kivégeztesselek!
A továbbiakban Esteban valóban úgy érezte, mintha a lány – illetve most már asszony – ki akarná végezni, de ehhez láthatóan nem kívánta bakó segítségét igénybe venni, elboldogult maga is. Mindezen tevékenységek folyományaként néhány perccel később a reaktivált főszakács teljesen megtiporva, szinte felakadt szemmel hevert a régi-új ágyán, és csak óvatosan mert arra gondolni, hogy őt most tulajdonképpen megerőszakolták. Hallott már azelőtt is olyasmiről, hogy a várandós nők szexuális étvágya hirtelen egészen szélsőséges kilengéseket bír produkálni, de mivel ilyen nővel még sosem volt dolga, most értetlenül állt – vagy sokkal inkább feküdt – a dolgok előtt.
Csakhogy nem ez volt az éjszaka egyetlen meglepő történése. Sokkal inkább az, hogy Lanagrid nyelve a rapid üzekedés után úgy megeredt – és immár korántsem szexuális értelemben –, hogy ilyesmit egyszerű titkosügynökök a legszebb álmaikban sem kívánhatnak maguknak.
Mindenről és mindenkiről panaszkodott. Az anyjáról, az apjáról, a fivéréről, a férjéről. De még a katonákról és a hülye ajtónállókról is. Aztán a küszöbön álló háborúról, a Gunnerud Hercegség alkalmatlan és elmeroggyant irányítóiról, és a végén a főszakács már attól tartott, hogy ennyi információt egyszerűen képtelen lesz befogadni. Nem volt tehát véletlen, hogy módszeresen visszakérdezett minden egyes tételre:
– Jól értem? Anyádról azt sem tudod, hogy hol lehet?
– Jól érted. Most mondd meg! Soha nem volt nagyobb szükségem rá! És akkor egyszerűen elhagy? Pont most?
– Hogy érted azt, hogy elhagy, és pont most?
– Mit nem értesz ezen, te tökagyú? Nem vetted észre, hogy terhes vagyok?
– Nehéz lett volna nem észrevenni…
– És akkor szerinted ezt kell csinálni velem életem legnehezebb napjaiban? Kitől várhattam volna támogatást, együttérzést, tanácsokat, ha nem az anyámtól, aki annyira tapasztalt, hogy már ikreket is szült?!
– De hová lett Milla úrnő? Azt lehet tudni?
– Apám azt mondta, elment üdülni a tengerpartra… Na persze! Hiszem, ha látom! Tudod, hova ment? Szerintem Osmosisba. A nyomorult fia után. Nem bírta elviselni a hiányát.
Esteban keserves önváddal állapította meg, hogy egy csakis saját maga által felállított teszten máris megbukott. Ugyanis ahogy nézte az ágyán törökülésben, nagyon felindultan magyarázó lány meztelen felsőtestét, megállapította, hogy a régi szép időkben ilyenkor Lanagrid kackiás mellei úgy ugráltak, mintha nagyon finom és rezgő pudingból lettek volna, most viszont az anyaságra készülő test formásan telt mellei olyan lágyan ringtak, mint a hajók Királyrév kikötőjében, a tenger hullámainak szelíd nyaldosása során.
„Hát, ilyesmit biztos nem fognak kérni tőlem, hogy írjak bele bármilyen jelentésbe” – ostorozta magát a főszakács, de aztán akadt valami, ami totálisan kibillentette az önmegfigyelésből:
– És tudod, hogy miért ment anyám a fivérem után? – tette fel a kérdést felháborodva Lanagrid. – Mert ezek basznak!
