Éppen a futószámok döntői zajlottak az Aréna homokján, amikor Nihuc vezérezredes felemelkedett a helyéről a lelátó elit páholyában, és sietve távozott valahová, mégpedig anélkül, hogy ennek okát bárkinek is az orrára kötötte volna. Darioszt elgondolkodtatta a dolog, de kicsit sem zavarta, sőt! Még kapóra is jött neki. Mert most ő volt az, aki egy alkalmas pillanatban arra invitálta Nerid királyt, hogy egy elkülönített, jól őrzött helyiségben négyszemközt tárgyalhassanak.
Amikor leültek az asztalhoz, egymással szemközt, akkor a király először a hála hangján szólalt meg:
– Nem tudom eléggé megköszönni, kormányzó, amit a szurdokban a fiaimnak…
– Elég lesz, felség – emelte fel a kezét Dariosz. – Nem ezért vagyunk most itt. Hanyagoljuk a fölösleges udvariaskodást. Már csak azért is, mert nincs sok időnk. Azért kérettelek ide, nagy tisztelettel, mert egy régebbi beszélgetésünkre szeretnék utalni, amikor igen részletesen ecsetelted, milyen is volt az, amikor az orzók hada rátok rontott. Megtennéd a kedvemért, hogy kissé felfrissíted az emlékezetemet? Lehetséges, hogy akkor és ott nem tulajdonítottam jelentőséget néhány körülménynek.
– Nem szívesen idézek vissza ilyen emlékeket – sóhajtott nagyot a király, de aztán persze erőt vett magán. – Tudod, kormányzó, úgy rontottak ránk, mint valami démonok. Az arcuk és a tekintetük… nem tudok rá jobb szót… szinte eszelős volt! Mintha az ördög hadseregével küzdenénk. Ha azt mondom, ilyen vérfagyasztó élményben még sohasem volt részem, akkor nem mondtam semmit.
– De hát egy katona mindig úgy küzd a csatában, mint az ördög, nem igaz? – értetlenkedett Dariosz. – Miben állt ennek az egésznek az a különleges volta, ami miatt még te is megdöbbentél, nagy király?
Nerid – és ezt nem lehet zokon venni egy olyan uralkodótól, aki majdhogynem száműzetésben tengeti napjait, hiszen kiszorította a saját szigetéről az orzók söpredéke – némi dicsekvésbe ágyazott szemelvénycsokrot nyújtott át a családja történetéből:
– Ötéves korom óta forgatok kardot, kormányzó. Az atyám, 19. Nerid nem engem szánt az utódjának, hanem a bátyámat. Engem a legfőbb hadúrnak nevelt a család. Csak azért lehettem uralkodó, mert a fivérem huszonkét évesen meghalt sebfertőzésben. Én egészen odáig katonai nevelést kaptam, és hidd el, kormányzó, már siheder legényként csatatereken edződtem. És mielőtt félreértenéd, mint teljes értékű harcos, az első sorokban, nem mint a király elkényeztetett kisfia, a hátsó fertályokban. Hidd el, tudom, miről beszélek.
– Minden tiszteletem a tiéd és nemes családodé – futotta le az udvariassági köröket Dariosz. – Ismerem tekintélyt parancsoló katonai pályafutásodat, éppen ezért kérdezlek arról, hogy miben állt a különlegessége annak az élménynek, amelyet az orzók végső támadása során éltél át.
Látszott a király arcán, hogy kettős érzelmek viaskodnak benne, hiszen nyilvánvalóan jólesett neki a dicséret, de mégsem volt kellemes a kérdés nyomán felidéznie azokat a vészterhes eseményeket.
– Csak annyit mondanék neked, kormányzó – bökte ki végül –, hogy olyanok voltak ezek az orzók, mintha nem is evilági emberek lennének, hanem valami démon katonái. Nem éreztek félelmet, nem éreztek könyörületet, egyáltalán semmiféle emberi vonásuk nem volt, csakis az a hátborzongató és lidérces csatakiáltás, amivel a legelkeserítőbb küzdelembe is belevetették magukat, és lekaszaboltak mindenkit, a legborzalmasabb módon, és tisztán látszott rajtuk, hogy ők ezt most élvezik is. Sem az élet, sem a halál kultuszát nem ismerték. Köptek a lovagiasságra. Vért akartak inni.
Az ausztrál rendőrből előbújtak bizonyos régi reflexek, és már majdnem megkérdezte, miszerint „elképzelhetőnek tartod-e, hogy valamiféle tudatmódosító szer hatása alatt álltak?” – de hamar ráébredt, hogy ezt rendkívül nehezen értelmezné a beszélgetőpartnere, még akkor is, ha neki sikerülne a megfelelő meori kifejezéseket megtalálni ennek leírására. De csakhamar kiderült, hogy nincs is szükség semmiféle kérdésre, Nerid király ugyanis így szólt:
– Tudod, kormányzó, olyasmit is rebesgettek az emberek, hogy ezek az orzók nem maguktól változtak ilyenné. Nem a harc heve, vagy a kitaszítottságukból fakadó haragjuk okozta ezt az átváltozást. Nagyon is kézzelfogható a magyarázat.
– Mire célzol? – firtatta kíváncsian Dariosz.
– Állítólag igen különös cserjék nőnek az orzók déli félszigetén, a vulkán közelében. Ennek a cserjének a leveleiből főzetet készítenek, és amikor azt megisszák, akkor változnak át démoni harcosokká. Én nem tudom, mi ebből az igazság, és mi a babonás mendemonda. De egyvalamit biztosan tudok. Ezek az orzók például nem szorultak pihenésre, sőt alvásra sem napokig! Úgy kergettek ki minket a fővárosból a tengerpartig, hogy nem volt nyugtunk egy pillanatra sem, mert fáradhatatlanul jöttek utánunk, és bármelyik napszakban készen álltak újabb és újabb csatározásra, megütközésre!
Dariosz még jó darabig hallgatta Nerid király elbeszélését, pedig erre igazából már nem volt szüksége. Úgy érezte, hozzájutott ahhoz az információhoz, amelyet meg akart szerezni, és a nemrégiben támadt gyanúja igazolást nyert.
Bizonyára látszódhatott némi felindultság az arcán, amikor visszatért a lelátóra, mert Szubotáj és Attila nyomban elkezdték faggatni:
– Talán valami rosszat mondott neked a szakállas faszi? – kérdezte a magyar. – Mintha kicsit kibillentél volna a nyugalmadból.
Dariosz hirtelen nem értette, hogyan engedhet meg magának ilyen szavakat az anagur törzsfő, annak ellenére, hogy Nerid király még nem tért vissza a páholyba, mivel a megbeszélésük után eltávozott a latrinák irányába. De Szubotáj csakhamar felvilágosította a valóságról:
– Angolul beszélünk, nem tűnt fel? Ha bárki is megérti a mögöttünk ülők közül a szavainkat, akkor sanszos, hogy velünk van, és azt a csapatot erősíti, akiket akaratukon kívül telepítettek át ide.
– Amúgy is, ez az istenek nyelve, nem igaz? – tette hozzá vigyorogva Attila. – Jobban mondva az egyetlen igaz istené… Jaj, bárcsak az olimpia zárónapján lennénk már! Alig bírom kivárni. Már előre élvezem, hogy onnantól kezdve mi leszünk ennek a szigetnek a sztárjai.
Az ausztrál nem tudta eldönteni, hogy most felnevessen, megbotránkozzon, vagy továbbra is azt a felháborodott arckifejezést viselje, amellyel visszatért a verseny helyszínére. Annyi érzelem zsibongott a bensejében, hogy képtelen volt közülük kiválasztani, melyiket kéne megtenni listavezetőnek.
– Rendben, igazatok van – morogta angolul –, de most ne kedélyeskedjetek, hanem figyeljetek rám jól. Valamilyen okból el kell párolognunk az Arénából, és találkoznunk kell valahol máshol, ahol nyugodt körülmények között beszélhetünk.
– Itt miért nem tehetjük meg? – firtatta Szubotáj.
– Mert fogalmam sincs, mikor fog visszaérni a vezérezredes, márpedig őt mindenképpen szeretném kihagyni a tárgyalásból – magyarázta a kormányzó.
– Miért, mi van vele? – hunyorgott gyanakodva Attila.
– Szerintem telenyomott engem kábítószerrel.
– Hogy mivel??? – pislogott a tatár.
– Jól hallottátok – erősítette meg Dariosz. – Most már igen nagy szükségét érzem egy olyan megbeszélésnek, amelyen csak mi, földi emberek veszünk részt. Kezdem elveszíteni a bizalmamat mindenki másban, jószerivel már csak kettőtökben bízom maradéktalanul.
– És mi van az olasz sráccal, a kis Mario gyerekkel? – kérdezte Attila.
– Ő most elég messze van innen, az Orgil-birtokra mégsem lovagolhatunk ki – mutatott rá a kormányzó. – Arról nem is beszélve, hogy Baskír biztosan ott tartózkodik, és szerintem már Guzel is megérkezhetett. Viszont tudok itt a közelben egy remek helyszínt, ahol hármasban eldiskurálhatnánk a dolgok jelen állásáról…
