A malomházban pattanásig feszült volt a hangulat. A molnárné már egészen megrettenve állt a tűzhely mellett, amin a vacsorát melegítette, csakhamar pedig ösztönösen hátrálni kezdett a négy férfi közeléből, ám szinte azonnal beleütközött a kredencbe, és tudta, hogy innen már nincs hova menekülnie.
A négy férfi közül az egyik a részeges ura volt, aki egyre rémisztőbb dolgokat mondott:
– Most mit játszod meg magad, te képmutató asszony? Ne csinálj már úgy, mintha nem lenne kedvedre való a dolog! Hiszen egyszerre három férfit is hoztam neked! Egyben letudhatod az egészet, amit máskor egy hónapra osztasz be magadnak!
– Édes uram, nagyon kérlek, térj végre magadhoz! – könyörgött a molnárné.
– Nekem nem kell magamhoz térni, én csak nézni fogom – röhögött fel gusztustalanul vicsorogva a férje.
Guzel közben a ruhásládából egyfolytában üzent a Központnak, vészhelyzeti beavatkozásra kérve engedélyt, de csupán negatív visszajelzések érkeztek, már ha egyáltalán érkeztek. Közben az androidnak meggyőződésévé vált, hogy valamilyen módon a molnárnénak is át kellett esnie egyfajta tudati beavatkozáson, mert a viselkedése egyik pillanatról a másikra megváltozott.
– Hát, az igaz, téged már az istenek se’ tudnának magadhoz téríteni – jegyezte meg gúnyosan a kikapós asszony, és egyszeriben olyan csípős lett a hangja, mint az olundeai bors, és már nyoma sem volt a habitusában az esdeklésnek vagy bármiféle kisebbrendűségi érzésnek. – Vissza tudsz még emlékezni, hogy mikor állt fel a pecsed utoljára? Vagy erről nem vezetsz nyilvántartást az üzleti könyveidben, azokkal a szép, kacskaringós betűiddel?
A molnárnak még a fogai is összecsikordultak, amikor gyűlölettől elborult arccal ordított rá a feleségére:
– Fogd be a pofád, te utolsó cemende! Azt hiszed, hogy megúszhatod? Hát nem, mert ez a három férfi már ki is fizette nekem a mai estét, úgyhogy mindenképpen meg fognak hágni, egyik a másik után!
– Na, csinyájjuk mán, sok a duma! – kezdett hozzá a gatyamadzagja megoldásához a legfelajzottabbnak kinéző, baltaarcú ivócimbora. Kisvártatva nyilvánvalóvá is tette, hogy ő aztán áll a vártán, és a férjjel ellentétben képesnek mutatkozik a legvadabb kunsztokra is, a szerszáma pedig kész a bevetésre.
A molnár beteges gyönyörrel szemlélte meg a fickó meredező hímtagját, aztán a feleségére pillantva kajánul megkérdezte:
– Na, mit gondolsz? Még most is azt hiszed, hogy eljönnek érted a Mocsárvidék lányai, és megmentenek?… Ostoba nőszemély! Így jár az, aki mindenféle babonákban hisz, ahelyett, hogy a hites urát szolgálná ki! És így jár az, aki megcsalja a hitvesét, amikor a nyomorult férfi éjt nappallá téve dolgozik!
– Nyehhehhe! – nyihogott fel a másik ivócimbora. – Csak jöjjenek azok a mocsári lyányok, őket is meghágjuk sorba’, mindet!
A harmadik férfi nem szaporította a szót, inkább odalépett a molnárné elé, és egyetlen mozdulattal letépte róla az ingét, amely a melleit is tartani volt hivatott, így aztán a fedetlen és szerfölött formás keblek látványa immár újabb tettekre ösztökélte a felajzott férfiakat. Mintha csak parancsot kaptak volna, egyszerre cselekedtek, amikor lefogták a kétségbeesetten vergődő asszonyt, és az asztalra fektették.
Guzel egyre tanácstalanabbul üldögélt a ládában. Pedig ez a fajta hozzáállás kicsit sem volt jellemző rá. De mindig, amikor mozdulni akart volna, olyan brutálisan erős parancsot kapott, hogy szinte lemerevedett a teste.
Aztán érzékelt egy merőben új tónust:
– Jól hallottuk? Valaki a Mocsárvidék lányait emlegette ebben a házban?
A bejárat felől jött ez az új hang, és rögtön követte egy másik is, amelyik, ha lehet, még sokkal gúnyosabb volt:
– Nahát, mennyi felajzott pecs! Szinte megrészegít engem ez a látvány.
Guzel adatbázisában félreérthetetlen egyértelműséggel kristályosodott ki az azonosítás után Oleszja Konsztantyinovna Ahmatova hadnagy neve.
– Hát akkor kezdődjék a móka – javasolta egy harmadik tónus.
A további hangok igen hamar összekeveredtek. Volt ott minden. Először férfiak nagyzoló és trágár fenyegetőzései, aztán ugyaneme illetők szerény és könyörgő fohászai, dulakodás, fémes összecsendülés, egy hatalmas test elborulására utaló döndülés, mindenféle csattanás és üvöltözés, kétségbeesett sivalkodás és halálhörgés, borzalmasan hangzó, de azonosíthatatlan zörejek, újra csak könyörgés, elhaló motyogás, és aztán csönd. Hosszú, súlyos csönd.
Amikor Guzel végre kimászhatott a ládából, elborzadva nézett körül. A molnárné már nem volt sehol, és más nőnemű egyedek sem, csak a négy holtan heverő férfi, akik szinte mindent összevéreztek, amit csak lehetett. És egyiküknek sem volt meg a heréje és a hímtagja. Mintha egyszerűen letépték volna őket.
A Tanító kirohant a házból, de már odakünn is csönd honolt. Akárhogy is fülelt, csak Rőtvár legkülső gyűrűjének éjszakai neszeit hallotta. Kutyák csaholását, tücskök ciripelését, meg valahol messze egy elárvultan, de szerfölött vidáman danolászó részeg pék hazabotorkálásának audiojeleit.
Elindult a közeli kikötő felé. Amikor odaért a móló tövébe, az aprócska hajó már várta, a megbeszéltek szerint. De az már csöppet sem tartozott a szokványos történések közé, hogy a hajós üveges szemmel meredt maga elé, amikor Guzel bemászott a járműbe, és leült a vele szemközti evezőpadra.
– No, mi az, kapitány? Mi történt veled?
A hajós nagyot nyelt, és még mindig fókuszálatlan tekintettel révedt a semmibe. Csak nagy sokára szólalt meg, rekedtes és bizonytalan hangon:
– Olyat láttam, Tanító, hogy még én se’ tudom, hogy elhiggyem-e.
– Miért, mit láttál? Próbáld meg elmesélni, hátha menni fog…
– Hát jó… Szóval, alighogy kikötöttem, és elkezdtelek várni, egyszer csak valami zúgást hallottam a móló vége felől. Odanéztem, de nem láttam semmit… Aztán rögvest amarra kellett kapnom a fejem, mert a malomházból kivonult egy csapatra való ember. Mindannyian fehérszemélyek voltak!… Sőt, boszorkányok!… Végigfutottak a mólón, és akkor megnyílt az égen egy lyuk, nem olyan magasan a víz fölött, és ezek a boszorkányok oda valamiféle lajtorján felmásztak, és akkor a lyuk egyszeribe’ eltűnt! De lett nagy zúgás megint, mintha valami haragos démon fújná a szelet! És akkor…
– Szerintem sokat ittál – vágott közbe a Tanító.
– Gondolod? – kérdezett vissza bizonytalanul a kapitány, aztán óvatosan a hajópadlón heverő két üres palackra sandított.
– Biztos vagyok benne – hajolt előre Guzel, és a delikvens vállára tette a kezét, miközben erősen belenézett a szemébe. – Most szépen behúzódsz az ekhó alá, a vackodra, alaposan kialszod magad, és mire felébredsz, már te magad is tudni fogod, hogy ez csak egy rossz álom volt, hiszen más nem is lehetett…
Nem sokkal később Guzel megragadta az evezőket, és kivitte a kis hajót a folyó közepére, majd a kapitány hortyogásának ütemére határozott mozdulatokkal evezni kezdett, rásegítve ezzel a víz folyásirányba ható erejére.
