A hódospataki fogadóban igencsak felforrósodott a hangulat. Most már öt helyi atyafi – és persze a tulajdonos – állt szemben Estebannal, no meg valamilyen formában Guzellel is, bár utóbbi egyelőre ülve maradt, és momentán csak az agya dolgozott az információk értékelésén. Szó, ami szó, ezek az impulzusok százával keletkeztek minden pillanatban, hiszen egy kiadós verekedés állt küszöbön éppen.
– Beszótá a fogadósnak? – ismételte meg a kérdését a puhos paraszt.
– Mit montá néki, te kháci? – szorgalmazta a pontosítást egy ragyás arcú helybeli, aki az imént még kissé távolabb ült az eseményektől, így nem volt egészen képben.
– Mi van, itt mindenki süket? – érdeklődött Esteban egy joviális fül-orr-gégész modorában. – Csak felszólítottam, hogy húzzon vissza a pult mögé, ne baszogassa a vendégeit. Mi köze hozzá, hogy megiszom-e, amit már kifizettem?
– Kapd be a pecsem! – rivallt rá szemtelen vendégére a fogadós, és a nyomaték kedvéért újra visszafordította a szutykos konyharuhát a még mindig behajlított alkarján, de ezt már végképp nem lehetett értelmezni, még Guzel igen fejlett intelligenciája sem talált rá magyarázatot, pedig az ő agya aztán mindent feldolgozott, ami a helyiségben történt, a legapróbb mimikai rezdülésektől kezdve, a hangszíneken át, a tesztoszteron kipárolgásáig, egyszerűen mindent.
– Szippancsá ki! – púposkodott a ragyás arcú, és haladéktalanul csatlakozott hozzá egy harcsabajszú illető is:
– Megcsinyállak háturú, te csoffadt kis pecs! Majd akkó pofázzá! Nyüszíteni fogol, mint a luki nyúl!
Ezek hallatán a spanyol főszakács felülbírálta korábbi nézeteit, és bocsánatkérőleg tárta szét a karját:
– Módosítom a tippemet. Ezek szerint itt nem az a helyzet, hogy mindenki süket, hanem inkább mindenki bizu.
Guzel agya ebben a pillanatban kiadta a valószínűség-számítás végeredményét, melynek értelmében a verekedés elkerülésének esélye konvergál a nullához. Ezen nem is volt mit csodálni, hiszen Esteban a norling jassznyelv egy olyan kifejezését használta, amelyik meglehetősen bántó jelentéssel bírt az alternatív szexuális érdeklődésű egyénekre vonatkozóan.
Mintha csak a mesterséges intelligencia következtetését kívánta volna alátámasztani, a puhos paraszt ekkor kezdeményezőleg lépett fel, és a még mindig a szutykos konyharuhájával szöszmötölő fogadóst is félretolta kissé, hogy behúzhasson egyet a szemtelen vendégnek. A koreográfia azonban nem sült el jól, mert egyrészt a dagadt jobbágy veszített némi lendületet a fogadós útban lévő teste miatt, másrészt pedig Esteban is fürgén elhajolt, így az ütés a levegőben halt el.
No de rögtön színre lépett a harcsabajszú, aki a cserépkorsóját emelte magasba, hogy lesújtson a reklamáló fogyasztóra, csakhogy pont ekkor került képbe a ragyás képű is, aki a küzdőtérre sunyin behajolva egy gyomrost kívánt bevinni Esteban testére, viszont elkeseredett arccal kellett konstatálnia, hogy egy cserépkorsó akadályozza őt ebben a nemes műveletben, ugyanis a népművészeti edény éppen ekkor tört darabokra a feje tetején.
A fogadós frakciója azonban nem maradt sikerélmény nélkül, mert egy mindeddig hallgatag vendég, egy darócinges erdőkerülő akkorát bevert Estebannak, hogy szegény spanyol a falig hátrálva rogyott össze, és hiába szedte össze magát gyorsan, ekkor már megmutatkozott a helyiek fölénye. Bár az is igaz, hogy a kellően ittas atyafiak még mindig nem mutattak egységes hadviselést. Jó példa erre, hogy egy horgas orrú számadó juhász kíméletlen rúgást kívánt bevinni a neveletlen vendég ágyékára, de bocskora orrával pont a szegény ragyás arcút találta el, aki éppen ekkor kísérelt meg feltápászkodni a földről, így sajnálatos módon a művelet vezérsíkjába helyezte a saját fejét.
A harcsabajszú úgy érezte, nincs minden veszve, ezért odatüremkedett a küzdelem új helyszínére, a fal tövéhez, mégpedig azzal a céllal, hogy fojtogatásos módszerrel vegye rá a renitens vendéget nézetei felülbírálására, de hamar kiderült, hogy stratégiai hibát vétett, ugyanis ekkor a padlózat irányából egy hörögve előadott, de méltányolható kérés érkezett a ragyás arcútól:
– Ne az én nyakamra térgyepelj mán, a pióca szívja ki a pecsedet! Há mingyá megfúlok!
Ekkor nyert magyarázatot a fogadós viselkedése is, aki a szutykos konyharuháját úgy kezdte el pödörgetni, hogy abból egy vaskos fonat jöjjön létre. Az soha nem derült ki, hogy ehhez miért kellett ennyi idő. Még Guzel mesterséges intelligenciája is abban látta az okokat, hogy a derék vendéglátós szakember túl ostoba volt ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult műveletet egy lépcsőben képes legyen kivitelezni. Mindenesetre amikor kész lett a szutykos, de kemény és hatékony fonat, akkor a fogadós óriásit vert rá Esteban arcára.
Igazság szerint egy második ütésnek is érkeznie kellett volna, de mire a fogadós újra lendületet vett, az alatt a ragyás arcú kiszabadult végre a harcsabajszú térde alól, és abbéli örömében, hogy végre nem zárja el a légútjait más, egyébként számára kedves emberek semmiféle csontos testrésze, igyekezett volna feltápászkodni. Na, ekkor ütötte le őt a fogadós a szutykos, de immár nagyon kemény fonattal, amelyet a konyharuhája összecsavarásával képzett.
A ragyás arcúnál az tette be a kaput, hogy amikor ismét földre került, a horgas orrú számadó juhász véletlenül rálépett a fejére. Emberünk ekkor már szerfölött elkeseredve fakadt ki:
– Figyejjetek mán oda egy kicsit, a cemende anyátokat! Há mostan ezt a khácit akarjátok pépesre verni, vagy engemet? Hogy a rothadás gyüjjön rátok!
Guzel különös megfigyelést tett magán. Észlelte ugyanis, hogy őt mulattatja a jelenet. Ez rendkívül szokatlan felfedezés volt, mert bár pontosan tisztában volt a szó jelentésével, nem emlékezett rá, hogy valaha is saját magával kapcsolatban alkalmazta volna.
Mindenesetre felállt a helyéről, gondosan lepakolta az ételt és az italt a padlóra, majd leguggolt, és úgy ragadta meg a könnyűnek semmiképp sem nevezhető asztalt, mintha az valamiféle pajzs lenne. A következő pillanatban azt lehetett látni, hogy az asztal lapja, mint valami faltörő kos, megindul a verekedők felé, és úgy tolja el Esteban környékéről a nekihevülten hadonászó atyafiakat, mint egy gép.
Maga a spanyol is meglepődött ezen, ámbár az ő érzelemvilágában most inkább a hála és a megkönnyebbülés uralkodott. Nem így a helyi atyafiakéban, akik mérgesen fogadták az új fejleményt, és mindenáron szerettek volna lesújtó erejű ütlegeket bevinni az asztal lapja mögé. Ebben a műfajban a legtöbb sikerrel kecsegtető terve a harcsabajszúnak volt, aki egy kitörött széklábbal próbálkozott, ám amikor az asztal lapja mögé csapott, akkor Guzel egy szempillantás alatt elengedte a nehéz bútordarabot, szabaddá vált kezeivel elkapta a széklábat, és egy hirtelen mozdulattal úgy csavarta ki azt a harcsabajuszú kezéből, hogy egyúttal a támadó vállát is kiugrasztotta a helyéből.
Ezek után Guzel néhány jól irányzott ütéssel harcképtelenné tette a horgas orrú számadó juhászt, a puhos parasztot, az erdőkerülőt és a fogadóst is. A ragyás arcú megszelídítésére már nem volt szükség, mert szerencsétlen fickó ekkor már nyüszítve tekergett a padlózaton. Ugyanis amikor Guzel megkezdte az asztallap általi oszlatást, akkor az összetorlódás miatt a ragyás volt az első, aki valahogy ismét a földre került, ráadásul amikor a Tanító elengedte a bútort, akkor a nehéz tölgyfa-alkotmány úgy hullott le a földre, hogy nyomban eltörte a ragyás arcú kézfejét.
A nyomorult atyafi – szégyen, vagy sem – ekkor már sírdogálva fetrengett a döngölt padlón, és kicsit sem értette, miképpen lehetséges az, hogy egy viszonylag tiszta képletű verekedés összes résztvevője az ő elveszejtésével foglalatoskodik, oldaltól és szimpátiától függetlenül.
– Megmondom, hogy most mi fog történni! – kiáltotta el magát Guzel, aztán előhalászott a zsebéből két aranypénzt, és a pultra dobta, ahol az érmék jellegzetes pörgés után megállapodtak. – Ebből isztok hajnalig, a vendégeim vagytok. És azt is elfelejtitek, hogy valaha itt jártunk!
– Nem úgy van az! – harciaskodott az éppen ekkor felegyenesedő számadó juhász, mire Guzel a széklábbal akkorát odavert az arcára, hogy rögtön kiköpte két fogát.
– Valakinek van még hozzáfűzni valója ahhoz, hogy mi hogy van? – érdeklődött a Tanító, de a többiek gyors számvetés után úgy értékelték, hogy a fogaiknak jobb helyük van a szájüregükben, mint a döngölt padlón, így hát hosszú idő óta először néma csend ülte meg a helyiséget. Egyedül a pult sarkától jött némi neszezés, ami Esteban feltápászkodásának kísérőjelensége volt.
Guzel megtámogatta a spanyol főszakácsot, aztán kifelé menet még odahajított egy ezüstpénzt a fogadósnak:
– Vegyél fel egy mosónőt. Undorítóan szutykosak a konyharuháid.
Ahogy kiléptek a kocsma ajtaján, az utca végében megjelent egy kétlovas szekér, és Esteban csodálkozva figyelte, ahogy a jármű megáll a szórakoztatóipari létesítmény előtt, Guzel pedig úgy üdvözli a kocsist, mint régi ismerőst. De nem volt ideje sokáig pislogni, mert a Tanító ekkor felnyalábolta őt, és mint valami csomagot, felrakta a szalmával borított szekérderékra.
