Osmosis – 195. fejezet

A külvárosi utcácskában egészen különös jelenetek játszódtak le. Miután az emberek konstatálták, hogy a hirtelen jött sűrű zápor maradéktalanul eloltotta a tüzet, először csak egymás között kezdtek pusmogni, aztán elhangzott néhány hangosabb szó is, mire a kisebbfajta tömeg elindult a kormányzó és kis csapata felé.

Dariosz és a többiek ekkor már egy olyan téren álltak, amelyik a leégett háztól jó harminc méternyire volt. Az apró terecske leginkább az utca kiszélesedésének volt mondható, és minden oldalról földszintes házikók határolták. A kormányzó nemrég éppen azért hívta félre a társait, jelesül pont ide, hogy Mario akadálytalanul körbenézhessen, vajon látja-e valahol az Örököshegyet.

Az utca lakói persze már korábban is felfedezték, hogy a sziget első embere is megérkezett a helyszínre, de akkortájt mindenki az oltással volt elfoglalva. És azt sem nehezményezték, hogy Dariosz és a vele érkező másik három ember nem állt be segíteni, hiszen nem volt már a környéken egyetlen vödör, lavór, de még egy árva kancsó sem, amelyiknek ne lett volna gazdája.

Különben is, most már mindannyian pontosan tudták, miért érkezett a méltóságos kormányzó úr a helyszínre. Hiszen ki más szavára intézkedtek volna az istenek, mint a Nagy Dariosz közbenjárására, aki mindig is élvezte az égi hatalmak támogatását? Ez olyan világos volt az utca népe számára, mint a Nap.

Amikor odaért a tömeg az apró kis térre, mind térdre borultak, és úgy hálálkodtak a kormányzónak, hogy a sziget első embere egészen meghatódott. Később fölegyenesedett egy apró emberke, odatipegett Darioszhoz, féltérdre ereszkedett előtte, és megragadta a kezét:
– A pékség szomszédságában lakom, és örökké hálás leszek neked, hatalmas Dariosz, amiért megmentetted életem munkáját, és nem maradtam fedél nélkül öreg napjaimra.

Eddigre már egy kormos kötényű asszony is odasietett, és a kormányzó másik kezét szorongatva, könnyeivel küszködve hálálkodott:
– Az istenek vigyázzák a lépteidet, drága kormányzó urunk! Sosem fogjuk elfelejteni, amit értünk tettél! Hálát adunk a magasságbéli hatalmaknak, amiért ideküldtek téged! És hálát adunk neked, amiért közbenjártál az isteneknél, hogy segítsenek rajtunk!

– Bizony, leéghetett volna az egész utca! – kiáltotta oda egy tűzvörös arcú atyafi.

– Vagy akár az egész negyed! – harsogta egy másik, akinek még a szakálla is megpörkölődött.

– Éljen Dariosz! Éljen a mi kormányzó urunk! Az istenek áldása legyen vele! – hangzott mindenfelől a tömegből, és még a katonák is tisztelegtek, különös megrendültséggel az arcukon.

Mario bizakodva szólt oda földi társának:
– Úgy tűnik, az elveszettnek hitt régi nimbuszod kezd újjáéledni.

Mindezt szándékosan nem meori nyelven mondta, hanem angolul, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy a kormos kötényű asszony, az ősz hajú kisöreg, vagy akár mások mit fognak szólni hozzá. Sőt! Direkte élvezte, hogy ezek a népek azt hiszik, az istenek nyelvén beszél. Mondják csak el az emberek mindenkinek, holnap, holnapután és még azután is, hogy Dariosz igenis bírja az égi hatalmak támogatását!

– Osmosis mindenekfelett! – emelte fel mindkét kezét a tömeg felé a kormányzó, majd néhány biztató szóval elbúcsúzott az emberektől, és felült a lovára. Három társa persze követte a példáját, és pár perc múlva már a szomszédos városnegyedben jártak. Az elöl léptető Dariosz sebessége nem volt arányban a kíváncsiságával, de az is tény, hogy vágtázás közben nem könnyű értelmes beszélgetést folytatni.

Végül a kormányzó egy olyan útszakaszhoz ért, ahol egyetlen járókelőt sem lehetett látni. Elérkezettnek látta az időt, így hát visszafogta a lovát, megvárta, amíg Szubotáj utoléri, aztán így szólt hozzá:
– Most pedig halljuk a magyarázatot.

– Mire célzol egészen pontosan? – incselkedett vele a tatár.

– Most szórakozol velem? Hallottam a zúgást. Hallottam Oleszja nevét elhangozni a szádból. Láttam az esőt, amely a felhők nélküli égből hullott alá, és érdekes módon csak a lángokban álló területet locsolta. Talán meglep téged, de a babonás lakossággal ellentétben egyáltalán nem hiszem, hogy az isteneknek bármiféle köze lenne ehhez a jelenséghez. Azt pedig biztosan tudom, hogy nekem végképp nincs. Mi hát a megfejtés?

– A megfejtés az Orel – felelte Szubotáj. – Ez Oleszja űrsiklójának neve, egyébként azt jelenti, hogy Sas.

A tatár elhallgatott, és ez kezdte nagyon felbőszíteni a kormányzót:
– Figyelmeztetlek – mondta szigorúan –, hogy ezen a szigeten akkor is pallosjoggal rendelkezem, ha éppen nincs hadiállapot.

Szubotáj megállította a lovát, jelentőségteljesen sóhajtott egyet, aztán leszállt a nyeregből, megfogta a kantárt, és az állatot lassú léptekkel oldalra vezette, ahol egy aprócska pihenőhely körvonalai bontakoztak ki a holdfényben. Megkötötte a lovat egy fánál, aztán leült az egyik kőpadra, és a többieket is lelkesen invitálta, hogy telepedjenek mellé. Amikor ez megtörtént, belekezdett az elbeszélésbe:

– Nem akarok én táncolni az idegeiden, kormányzó, ne haragudj rám. Egyrészt keresem a szavakat, amelyekkel úgy írhatnám le a történteket, hogy azt egy 21. századi ember is megértse…

– Vagy talán kettő is – morogta Mario.

– …másrészt pedig olyan boldogságot érzek, mint talán még soha. Hiszen életjelet adott magáról az a bajtársam, akiről öt éven át csak a szívem mélyén mertem remélni, hogy még életben van.

– Tökéletesen megértelek – biztosította együttérzéséről Dariosz –, mindemellett azt javaslom, kezdj bele a mesébe, és ha majd nem értünk valamit, szólunk.

– Rendben – bólintott Szubotáj. – Talán emlékeztek még rá, hogy mit meséltem az expedíciónk különböző űrhajóinak landolásáról. Jómagam a Golubbal kezdtem meg a leszállást Attila társaságában, Oleszja vitte az Orelt, azaz az emberes űrsiklót, Maxim pedig a gépest, ami…

– Gépest? – szólt közbe máris Dariosz. – Miféle gépest? Erre a szóra nem emlékszem.

Szubotáj megütközve nézett az ausztrálra:
– Kormányzó! Ugye nem gondolod, hogy csákányokkal meg lapátokkal indultunk el bányászni egy idegen bolygóra? Mert ha igen, akkor azt kell mondanom, hogy összetéveszted a sztorit Hófehérke és a hét törpe meséjével.

– Jól van, folytasd – intett türelmetlenül Dariosz.

– Talán jobb lesz, ha az elején kezdem, akkor jobban megértitek az egészet – jelentette ki a tatár. – Szóval, az a helyzet a ridezittel, hogy a naprendszerünkben található lelőhelyeket az emberiség már kiaknázta az utolsó molekuláig, több évtizeddel ezelőtt. Azóta az összes űrnagyhatalom minden évben ezerszám indít útnak kutató és felderítő űrszondákat az Univerzum minden irányába. Amikor valahol ezek a szondák ridezitet találnak, akkor elküldik a paramétereket a Földre, és indulhat a konkrét bányászjárat. Minden ilyen expedíció pontosan tudja, hogy hova indul, tehát melyik naprendszer melyik bolygójára, vagy éppen holdjára, és az égitestnek mely részén fekszik a lelőhely, szélességi és hosszúsági fokok szerint, centiméteres pontossággal.

„Így egy kicsit sokáig fog tartani” – gondolta a kormányzó, de már nem akart közbeszólni, az előzőt is megbánta.

– Nem tudom, hogy a kínaiak, az amerikaiak, a japánok vagy a franciák esetében mi a felállás, de az orosz expedíciók felépítését elmondom – folytatta Szubotáj. – Van a központi űrhajó, amelyik pályára áll a kérdéses bolygó vagy hold körül, pontosan a lelőhely fölött. Stacionárius pályán kering, ami azt jelenti, hogy az égitestnek mindig ugyanazon pontja fölött található meg, kvázi az égitest felszínéről állónak tűnne, már ha fel lehetne odáig látni. Miután ez megtörtént, következik a legénység felébresztése a hibernációból, nem sokkal később pedig kezdődhet a landolás. Ehhez a központi űrhajó felépít egy úgynevezett vezérsugarat, amelyik egy energianyaláb, és magát a központi egységet köti össze a felszínnel, mégpedig azon a ponton, ahol a lelőhely található.

– Ez az a vörös színű valami, ugye? – kérdezte Mario. – Erről hitték azt öt éve Osmosis lakói, hogy égi jel.

– Nem – szögezte le a tatár –, a vezérsugár önmagában láthatatlan. Öt évvel ezelőtt azért keletkezett egy vörös csík az égen Osmosis fölött, mert az űrlift, amin Tiagót, a francia bányászt küldtük le, meghibásodott, és sokkal nagyobb sebességgel lépett be a légtérbe, mint szabad lett volna, ez okozta azt a vörös színű izzást, amiről beszélsz.

Most már az olasz fiú is megbánta, hogy közbeszólt, és ő is megfogadta, hogy türtőzteti magát.

– A mi központi űrhajónk neve Zvezda, ami azt jelenti, hogy Csillag – magyarázta Szubotáj. – A leszálló egységek pedig a legnagyobbtól a legkisebbekig a következők: Grifon, Orel, Golub 1 és Golub 2. A Grifon a legnagyobb, azaz a gépes. Ezzel Maxim, a parancsnokunk kezdte meg a landolást. A gépesnek azért ez a neve, mert az szállítja le a felszínre a bányagépeket, amelyekkel a ridezit kitermelését meg lehet valósítani. Fúrógépek, exkavátorok, szitáló-, tisztító- és rakodógépek, szállítószalagok, meg minden, amit csak el tudtok képzelni. Na most, következik a sorban a második legnagyobb űrsikló, az emberes. Ahogy a neve is mutatja, az Orel eredetileg a legénység leszállítására lett volna hivatott, de az ismert okok miatt Oleszjának csak egyetlen szállítandó ember jutott, mégpedig Guzel.

– És mint kiderült, nem is ember volt – jegyezte meg Attila.

– Végül pedig a két Golub hívójelű vadászgép közül azért csak az egyiket hoztuk le – folytatta a tatár –, mert a másikra már nem jutott pilóta, hiszen ő is az áldozatok listáján szerepelt. Akkor még nem tudtam, hogy a hibernátor búrája alatt oszladozó hullája csak egy hologram, és ha valaha még találkoznék vele, és megtudnám, hogy ő is beavatott volt, nem pedig az utolsó pillanatban parancsolták le az űrhajóról, akkor istenesen pofán verném.

Látszott a tatár arcán, hogy teljesen komolyan gondolja, amit mond, de bizonyára megvigasztalta magát egy másik személy felidézésével, legalábbis ez derült ki a szavaiból:

– Oleszja tehát megkezdte a landolást az Orellel, azaz a Sassal, és a fedélzeten Guzellel, akire később, amikor látta, hogy milyen kockázatos a helyzet, szigorúan ráparancsolt, hogy ugorjon ki az űrsiklóból. Mint tudjuk, Guzel szerencsésen földet ért, de azt már nem látta, hogy mi lett az Orel sorsa. Én azonban ma éjjel megbizonyosodhattam arról, hogy az Orel itt van Evilágon, feltehetően az összes funkciója tökéletesen működik, tehát joggal örülök annak, hogy minden bizonnyal Oleszja is túlélte a landolást, és szerintem ő volt az, aki ma megmentette a városodat a leégéstől, kormányzó.

– Ha ez így van, akkor ezért örökké hálás leszek neki – szögezte le Dariosz –, de azért még lennének kérdéseim. Például arra nézvést, hogy ez az Orel, vagy micsoda, szóval ez az űrsikló hogy a fenébe’ képes észrevétlenül repkedni fölöttünk? Csak azt ne mondd nekem, hogy a te korodban már a tárgyak láthatatlanságát is feltalálta az emberiség, mert akkor nyomban lefordulok erről a kőpadról.

– Hát, pedig valami ilyesmiről van szó – vigyorodott el a tatár, aztán látva Mario és Dariosz hüledezését, sietve hozzátette: – Nyugalom, természetesen van rá magyarázat.

A magyarázatra egyelőre nem kerülhetett sor, mert ekkor az egyik házból, amelyik az apró pihenőhelyet határoló fasoron túl állt, hatalmas nevetés, ujjongás és diadalmas üdvrivalgás hallatszott. Aztán kitódultak az utcára a lakók, hogy ott folytassák az ünneplést.

– Látod, mondtam én neked, hogy még nem nyugodtak el az emberek – emlékeztette a tatárt Dariosz. – Most beszélik meg az olimpia eseményeit. Lehet, hogy ebből a családból valamely ifjú versenyző ma jól szerepelt, és a továbbjutása fölött örömködnek a rokonok és ismerősök. Tehát egészen nyilvánvaló, hogy amennyiben még előfordul a város területén bármilyen rendkívüli esemény, jelesül gyújtogatás, az éjfél után várható.

– Csakhogy Oleszja azokat is pillanatok alatt kezelni tudja, mint ahogy ezt nemrég is megtette – válaszolta határozottan Szubotáj.