Baskír a tőle telhető legnagyobb sebességgel igyekezett észak-keletre, az anagur pusztaság felé, amikor egy tölgyerdőbe érkezvén furcsa közjátékok egész sorozata akadályozta meg a továbbhaladásban. A terep adottságai miatt először is kissé lassítania kellett, de még így is összeütközött valakivel, akit előzőleg semmilyen módon nem jeleztek a szenzorai. Az illető balról tűnt fel, de már csak az utolsó pillanatban, és mivel szintén rohanvást közlekedett, az ütközést nem lehetett elkerülni. Baskír következő élménye az volt, hogy bukfencezve repül a levegőben. Aztán letarolt egy tüskés bokrot, végül pedig elterült a földön.
Amikor felült és körbenézett, egy vörös hajú fiatal lányt vett észre, aki szintén azzal foglalatoskodott éppen, hogy összeszedje magát, de láthatóan neki sem esett komolyabb baja.
– Hol jársz erre, te leány? – kérdezte csodálkozva az öreg Tanító. – Főleg egyedül. Nem félsz, hogy megtámadnak mindenféle rossz emberek?
A vörös hajadon a hang irányába fordult, aztán feltápászkodott, és alaposan végigmérte az illetőt, aki a ruhájából a tüskéket szedegetve üldögélt a bokor mellett.
– Maga meg mit szaladgál itt, öregapám? – kérdezte indulatosan. – El ne mesélje már nekem, hogy ekkora iramban kell gombát meg gyógyfüveket gyűjtenie!
Baskír egyik ámulatból a másikba esett. Bármilyen gyorsan is működtek az áramkörei, ezt a töméntelen mennyiségű információt egyszerűen nem volt képes feldolgozni.
Itt van egy fiatal leány, aki voltaképpen egy tökéletes szépség, emellett kifogástalan alakkal rendelkezik. Egyedül futkos az erdőben. Nem jelzi ki a szenzor a jelenlétét. És olyan magázódó formulát alkalmaz a norling nyelvben, amelyik lényegében sehol nem használatos, legfeljebb az orzók által bitorolt területeken, de hát azok meg innen nagyon messze vannak.
– Mégis, mit keresel errefelé, lányom? – kérdezte újra Baskír. – Itt laksz a környéken?
– Még ha itt is laknék – vonta össze a szemöldökét a szépség –, akkor se kéne engem legázolni, nem igaz?
Baskír nem adhatott választ, mert ekkor kénytelen volt abba az irányba fordítani a fejét, ahonnan a lány jött, mert több embert is érzékelt, akik éppen feléjük csörtettek. Most már tudta, hogy miért rohant lélekszakadva a vörös hajadon.
De nem is ez volt a legrejtélyesebb. Sokkal inkább az, hogy a lány is abba az irányba fordult. És az öreg Tanító nem tudta eldönteni, hogy csak a veszélyérzet indította erre, megszokásból nézett maga mögé, vagy pedig ő is érzékeli azt, amit elvileg még nem volna lehetséges érzékelnie…
– Talán tovább kéne menned – szólalt meg csöndesen Baskír. – Nem hiszem, hogy jó szándékúak az üldözőid.
A lány megütközve fordult az öregember felé. És aztán még sokáig álltak egymással szemben, mélyen belenézve a másik szemébe. Baskír sokat remélt ettől a körülménytől, de várakozásaival ellentétben egy fokkal sem lett okosabb tőle.
Végül a lány unta meg hamarabb a szemezést, és így szólt:
– Nem hagyhatom magára, bácsika. Én ugyan elrohanhatnék, de tartok tőle, hogy akkor ezek a gazemberek magán vezetnék le a haragjukat.
– Ez igazán kedves tőled, de ne félts engem – mosolyodott el Baskír. – Menj csak tovább, én majd elboldogulok ezzel a néhány haramiával.
– Én ugyan nem megyek tovább – jelentette ki a vörös hajadon. – Most már azt mondom, jobb lesz ezt a dolgot egyszer és mindenkorra elintézni.
Ismét csak furcsálkodva néztek egymásra egy darabig, és valahogy egyikük tekintetében sem tükröződött félelem a rájuk váró megpróbáltatásoktól.
A következő percben egyre hangosabb lett a csörtetés, majd elő is bukkantak a fák mögül a delikvensek, szám szerint négyen. Mindannyian zöld ruhát viseltek, de annyira koszlott és szakadt öltözetet, hogy nem volt nehéz kitalálni, régóta élnek már a vadonban. Hajdanán talán valamelyik fejedelem vadászai, csapdaállító erdészei lehettek, de látszott rajtuk, hogy egy ideje már törvényen kívüliek, mert valamiért kikerülhettek uralkodójuk kegyeiből.
Amikor megpillantották az öregembert és a lányt, egymást próbálták túllicitálni a duhaj ordítozásban:
– Hát mégis megvártál minket, szépségem? Meggondoltad magad?
– Rájöttél, hogy nem tudsz nekünk ellenállni, mi? Ehhehhehhe!
– Nagyapádat minek hívtad ide? Tán azt hiszed, őt is meggyakjuk?
– Kár volt ennyit szaladnod, te kis hamis! Játszod itt az eszed, de te is csak azt akarod, amit mi, te rafinált cemende!
Baskír nyugodtan álldogált a nemrég letarolt tüskebokor mellett, és kedélyesen odasúgta a lánynak:
– Milyen szép, míves norling kifejezés ez a cemende…
– Na igen – súgta vissza rezignáltan a lány. – Mégiscsak választékosabb, mintha simán lekurváznának.
– Viszont ez a meggyakni szó csak ezen a tájegységen belül használatos – folytatta az öreg Tanító. – Nekem elhiheted, lányom, bejártam már az Északi-földrész valamennyi fejedelemségét.
– Sokáig elhallgatnám még érdekfeszítő eszmefuttatásait a nyelvészet rejtelmeiről, bácsika – mondta a vörös hajadon –, de ha megbocsát, most akadt egy kis dolgom…
Azzal odalépett a legvérmesebbnek tűnő haramiához, és csípőre tett kézzel megállt előtte:
– Szóval tetszem magának, nagyuram? – kérdezte kihívóan.
– De még mennyire! – nyalta meg a szája szélét a delikvens.
– Hát akkor csak nézzen ide! – biztatta a lány, és egy hirtelen mozdulattal kibontotta a ruhájából a melleit.
Az illető még a tőrt szorongató kezét is maga mellé ejtette megdöbbenésében, és csorgó nyállal bámulta a vörös hajadon formás kebleit.
– Látott már ilyen szépeket? – kacérkodott tovább a lány.
– Még nem – nyelt nagyot a nyálcsorgató haramia.
– Hát akkor jól nézze meg, nagyuram, mert ez volt az utolsó, amit életében látott – bocsátotta előre a hajadon, aztán felemelte a két kezét, a mutatóujjait előrenyújtotta, és úgy döfte bele az áldozata két szemébe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb eljárása.
Az imént még felajzottnak tűnő útonálló, aki rózsaszín álmokat dédelgetett a várható testi érintkezésről, immár szerfölött pesszimista hangulatban rogyott össze. Kifolyt szemeit siratta volna, ha még lett volna mivel, így ehelyett durva és trágár szidalmakat szórt a lányra, és felszólította bűntársait, hogy öljék meg ezt az átkozott cemendét.
Azok persze enélkül is a tettek mezejére készültek lépni, hiszen mindannyian fegyvert szorongattak a kezükben. Egyikük például azonnal a lány mögé lépett, bal karjával könyökfogást alkalmazott a hajadon nyakán, a jobbjában fogott tőrt pedig megkísérelte a bordái közé döfni, de a vörös démon olyan villámgyorsan fordult ki a szorításból, hogy azt szemmel követni szinte nem is lehetett, majd rámarkolt a delikvens torkára, és úgy mélyesztette bele az ujjait a haramia bőrébe, mintha a keze valami hatalmas harapófogó lenne.
Közben Baskír is üzembe helyezte magát, és a másik két fickót vette gondozásba. Bár igaz, hogy ez a gondoskodás nem tartott valami sokáig. Az öreg Tanító mindössze annyit tett, hogy egy hirtelen mozdulattal megragadta a delikvensek fejét, mint amikor két sárgadinnyét választ az ember a piacon, aztán olyan erővel kongatta őket össze, hogy a két haramia versenyt zuhanva rogyott le a földre.
– Ejha! – szólt elismerően a lány, és közben egészen szenvtelen mozdulattal döfte a megfojtott férfi tőrét a megvakított haramia szívébe, szinte oda sem nézve. Majd odalépett az ájult útonállókhoz, és leguggolt melléjük. Megragadta az egyiket az üstökénél fogva, felhúzta a fejét a térdére, és közben kedélyesen csacsogott: – Maga aztán jó erőben van, bácsika! Kezdetnek nem volt rossz, gyorsan harcképtelenné tette a mihasznákat, na de ne álljunk meg félúton, nem igaz?
– Mire készülsz? – kérdezte rosszat sejtve Baskír, de mire kimondta ezt a két szót, a vörös hajadon egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát a csirkefogónak.
– Egy el sem követett bűnért? – kérdezte halkan a Tanító.
– Maga talán nem volt itt az imént, bácsika? Vagy befogta a fülét? – csattant fel a lány. – Nem hallotta, hogy mire készült ellenem ez a négy lator?
– A hangsúly azon a szón van, hogy készült – mutatott rá Baskír.
– Gondolja, hogy én lettem volna az első, akit meggyaláznak? – replikázott a lány, és most már az arca is olyan vörös lett a dühtől, mint a haja. – Hát elárulom magának, hogy a sokadik áldozatuk lettem volna. Csak ezúttal nem jó emberbe kötöttek bele. De ettől függetlenül megcselekszem, amit meg kell cselekednem, és ezzel ki tudja, hány hajadon becsületét mentem meg. – Azzal szemrebbenés nélkül eltörte a másik delikvens nyakcsigolyáját is, és úgy lökte félre a térdéről a hulla fejét, mintha csak egy undok csúszómászót sepert volna le a szoknyájáról.
Baskír magába mélyedve bámulta a jelenetet. Az áramkörei szinte izzottak odabenn, de végül el kellett ismernie, hogy android-léte során most először szembesül valami olyasmivel, amit nem ért.
– Jó szerencsét, bácsika! – zökkentette ki az önelemzésből a lány hangja. – Aztán vigyázzon magára! Nekem most mennem kell, hív a kötelesség.
A vörös szépség még utoljára az öregember vállára tette a kezét, szinte simogatóan, majd egy szempillantással később úgy futott el a helyszínről, mintha soha nem is járt volna arra.
