Megindult a szekér. Lassan döcögött a gyűrűk ellenőrzőkapuihoz, ahol a molnárt persze mindenféle akadékoskodás nélkül útjára bocsátották. Utána érezhető volt, ahogy felhajtanak a kompra. Aztán a partot érés is nyilvánvaló volt. Onnantól pedig megindult a versenyfutás az idővel. A molnár hajszolta a lovakat. A félútnál lévő váltóponton volt egy kis pihenő, de ennyi.
Királyrévbe érve Esteban felkészült a színjátékra. Belisztezte a ruháját, és szinte térdelőrajttal várta, hogy rá is sor kerüljön. Amikor elfogytak előle a zsákok, ő is úgy tett, mintha egy teherhordó szolga lenne. A vállára vett egy zsákot, és a többiek után haladt a rámpán.
Aztán persze megpattant, és igyekezett valami fuvart fogni Osmosis szigetére. Egy félszemű hajóskapitányon akadt meg a tekintete, aki nem tűnt olyan fickónak, akit különösebben érdekelnének a papírok, bizonylatok meg más efféle kötelezettségek.
– Halló! Nagyuram! – kiáltott fel a fedélzeten terpeszkedő félszemű irányába, és még csak nem is sejtette, hogy több kvintára elássák őt egy gálya gyomrában, ahol evezhet napestig, akkor sem tudja ledolgozni az átkelés költségét.
Miután rájött az átverésre, eleinte hadakozott, szónokolni próbált, kiállt magáért. Minden egyes alkalommal úgy leverték, hogy igen hamar elment a kedve a dologtól, és kezdett beletörődni, hogy most már mindhalálig az lesz a sorsa, miszerint evezni fog Királyrév és Osmosis kikötője között.
Átkozta magát, amiért nem volt neki elég Kalrund fejedelem konyháját vezetni. Aztán átkozta magát, amiért nem volt neki elég a fejedelem kikapós asszonya, meg a fiatal lánya. Azért pedig főleg átkozta magát, amiért ennek a mocsok félszemű kapitánynak a hangjára hallgatott. És most itt rohadhat egy bűzlő hajó belsejében, leláncolva, rabszolgaként. A szép életet felcserélte erre a sehonnai senkiségre, és evezhet élete végéig.
Aztán az egyik nap történt egy érdekes esemény. Az egyik rab fellázadt. De olyan durván, hogy olyat még senki sem látott. Nagyon átható tekintete volt. Elmesélte, hogy ez a kapitány egy bűnöző, rabolta a hajót, és mindenki, aki itt van a fedélközben, szabad ember. Mert a jog ezt mondja.
Körbeadták a kulcsokat, és mindenki kinyithatta a bilincseit. Szabad emberként szálltak partra Osmosis kikötőjében. Persze a kikötői őrség mindenkit lefogatott és börtönbe vitt, amíg nem tisztázódik a helyzet. De aztán másnap annyira édes volt a szabadság! Újra friss levegőt szívhatott, a fényben élhetett, nem egy sötét fedélközben, és arra mehetett, amerre csak akart! Immár papírja volt róla, hogy szabad polgár!
Látta a mindent elborító táblákat, és az olimpia jelentkezési helyére akart menni, de akkor egy furcsa öregember valahogy mellékerült a forgatagban, megragadta az alkarját, és nagyon szuggesztív modorban azt magyarázta, hogy ennek még nincs itt az ideje.
Nem is foglalkozott vele. Hát nehogy már egy ilyen ismeretlen vén tróger magyarázzon neki, amikor most szabadult egy hajóról, lényegében a gályarabságból! Azonnal továbbment, és nem foglalkozott az intelmekkel. Érdekes módon azonban az öregember ott állt a Kormányzói Palota lépcsőjén is, és nem engedte őt bemenni. Ugyanazt mondta. Még nincs itt az ideje. Rohadtul ijesztő volt. Sehogy sem értette, hogy ez a vén tróger hogy érhetett oda hamarabb, mint ő.
Elment a külvárosba, ahogy az öregember tanácsolta. Szállást vett magának valami olcsó helyen – a szakállas vénember adott rá pénzt –, és bár meg kellett dugnia a kövér szállásadónőt, ez már mégiscsak úgy nézett ki, mint amit Osmosis szigetéről álmodott. A szabadság hazája, az ígéret földje.
És akkor egyszer csak megindult a Kormányzói Hivatal felé, mert valami megfejthetetlen ok miatt úgy érezte, hogy ott neki dolga van.
