Amikor a Negyven Rablóban dolgoztam, járt oda egy cigány törzsvendég is, nevezzük talán Lakatos Aladár bácsinak. Nem véletlen a lecigányozás, ő maga kérte ki magának mindig, ha valaki romának merte nevezni.
– Engem osztán te ne romázzá, öcsém, én cigánynak születtem, világéletembe cigány vótam, és nem emlékszek rá, hogy átoperáltattam vóna magam. Nahát.
A jelleméről hadd mondjak el annyit, hogy egyike volt annak a három embernek, akikre rá mertem bízni a páncélszekrény és a pókergépek kulcsait, amikor épp el kellett szaladnom valahova.
Szóval, ez az Aladár bácsi ugyan végtelenül jóravaló, rendes ember volt, azonban a három fia közül egy sem ütött rá. Sem Gáspár, sem Menyhért, sem Boldizsár. (Igen, ezek is megváltoztatott nevek. Minő meglepetés!) Gazsi, Menyus és Boldi, bár még igen fiatal versenyzők voltak, már mind megjárták a hírhedt tököli fegyintézetet, hasztalanul. Akármilyen bűnesetről hallottunk a környéken, a biciklilopástól a zsebelésig, valahogy mindig felmerült a három kis csínytevő neve az esettel összefüggésben.
Szegény Aladár bácsinak fájt is a feje rendesen miattuk, nagyon ritkán örvendeztette meg atyai szívét a három gézengúz, annál több gondot és keservet jelentettek a kisöregnek. Sajnos ő is hibás volt ebben, mert olyannyira szerette a fiait, hogy világéletében képtelen volt következetesen szigorú lenni hozzájuk. Sőt mindig igyekezett kivakarni őket az éppen aktuális slamasztikából, legtöbbször persze sikertelenül.
Az egyik szép, tavaszi délutánon, éppen nőnapon az a hír érkezett a Negyven Rablóba, hogy valakik hajnalban feltörték a közeli virágpavilont, és onnan vágott virágokat tulajdonítottak el. Az eset kapcsán természetesen felmerült Gazsi, Menyus és Boldi neve is, akiket addigra már elő is állított a rendőrség a városi kapitányságra.
Na, több se kellett Aladár bácsinak! Amikor meghallotta a hírt, szinte feltépte a Negyven Rabló bejárati ajtaját, és rohant kifelé a közeli telefonfülkéhez. A fülke mellett éppen Kőműves Ferkó álldogált, tőle tudjuk, hogy mi történt. Aladár bácsi remegő kézzel tárcsázta a 112-t, majd kisvártatva, minden előzetes magyarázatot mellőzve ezt kiáltotta a telefonkagylóba:
– Lakatos Aladár vagyok. AZ NEM ÚGY VÓT!
A vonal túloldalán nem tartózkodott egyetlen ismerősünk sem, így nem tudjuk, a diszpécser milyen arccal fogadta ezt a tömör és lényegre törő, ám igen hiányosan felcímkézett vallomást, de azért vannak elképzeléseink. Sőt meggyőződésünk, hogy azóta az ügykezelői protokollba is bekerült az eset, részletes leírással, hogy mi a teendő ilyen közlemények elhangzása után.
Mindenesetre a Negyven Rabló környékén szállóigévé nemesedett Aladár bácsi mondata: Az nem úgy vót!