Most már a másik két fiú is egyre sűrűbben pislogott befelé, az építési területre, és felfedezték, hogy ott valóban olyasféle anyagok leszabásával foglalatoskodtak a munkások, amilyeneket Janó bácsi ajánlott a figyelmükbe nemrég.
– Bemászunk? – kérdezte Roland, és csibész mosollyal nézett a társaira.
– Ne bomolj, Juhász! – morgott rá a vadóc fiúra Kiss Márk, és a vezetéknéven szólítás eszközével próbálta nyomatékosítani a mondanivalóját. – Ki van téve a tábla, hogy illetékteleneknek belépni tilos. Szerinted az kikre vonatkozik? Mert szerintem pont ránk.
Bence is kétségeit fogalmazta meg az üggyel kapcsolatban:
– Janó bácsi ideadta a pénzt, vásároljuk csak meg szépen az anyagot a barkácsáruházban, ahogy javasolta.
– De nem értitek, hogy itt nem kerülne semmibe? – ütötte a vasat Juhász Roli. – Janó bácsi egy szegény nyugdíjas! Miért ne örülne neki, ha megtudná, hogy megspóroltuk a pénzét, és ingyen szereztünk meg mindent?
– Mit kell neked mindig vagánykodni? – fakadt ki Márk, de hiába, mert az osztálytársa már talált is egy olyan szakaszt a drótkerítésen, ahol simán be lehetett mászni az építései területre.
Sejtették, hogy ebből baj lesz, de már nem volt visszaút. Ha három kisfiú közül az egyik elkezd vizslatni egy nem is olyan nehezen áthatolható drótkerítést, akkor a másik kettő is követi, mert nem akar gyávának látszani.
A srácok hamarosan benn találták magukat az építési területen, és abba az irányba igyekeztek, ahol a nagy, kék színű habtáblákat leszabó szakit látták.
– Csókolom, bácsi! – harsogta már messziről Juhász Roland, akinek a bátorsága semmit sem csökkent a kerítés átmászása óta, sőt, csak egyre nőtt. – Nem adná nekünk a levágott darabokat? Látjuk, hogy arra nincs szüksége itt senkinek, csak a szemétbe megy. Lehetne róla szó, hogy mi elvigyük a hulladékot?
A kék overálos fickó nagyokat pislogva fordult hátra, és nem értette, miképpen szólíthatták meg őt holmi gyerekek az építkezés területén. Erre utalt az első kérdése is:
– Hát ti meg hogy kerültetek ide?
– Bemásztunk – vallotta be Juhász Roli. – Láttuk, hogy olyan anyaggal dolgozik, ami nekünk pont kéne.
Végszóra megjelent egy szigorú tekintetű ember, és kérdőre vonta gyakorlatilag az egész csapatot:
– Hát ezt meg mire véljem? – kérdezte csípőre tett kézzel. – Kulcsár szaktárs, ki engedélyezte magának, hogy a gyerekeit magával hozza a munkahelyére?
– Ne zavarítson már meg, főnök úr, hát ezek nem is az én gyerekeim! – mentegetőzött a kék overálos szaki. – Nekem csak egyetlen gyerekem van, ráadásul az is kislány! Egyáltalán honnan veszi, hogy…?
– Ne játssza meg magát, Kulcsár szaktárs! – vágott közbe a főnök. – Azt képzeli, hogy ezzel az ostoba mentegetőzéssel elkerülheti a levonást? Hát ezek a gyerekek nem is viselnek kobakot, pedig egy építési területen alapszabály, hogy a munkavédelmi eszközöket minden körülmények között viselni kell!
– Nem érti, hogy nem az én gyerekeim? – kardoskodott a szaki. – Főnök úr, én aztán nagyon megértem, hogy magának mindig kell találnia valamit, ami miatt fizetéslevonást eszközölhet, de ebben aztán tényleg nem vagyok ludas, hiszen azt se tudom, kifélék–mifélék ezek a gyerekek. De elhiheti, hogy nem az enyémek. Talán maga sem képzeli rólam, hogy nem ismerném fel a saját gyerekeimet, ha a munkahelyemen megjelennének.
A makettező szakkör három tagja ekkor már igen megszeppenten álldogált a fal tövében, mert még a kerítés átmászásakor sem gondolták, hogy ekkora galibát fognak okozni ezen az építkezési területen.
Ekkor azonban nagyot változott a helyzet, ugyanis megjelent egy újabb felnőtt a színen, aki a kisgyerekét vezette kézen fogva, egy hatéves forma kislányt. Mint kiderült, a hierarchia magasabb fokán álló személy volt a felnőtt férfi, azaz az ellenőr főnökét lehetett tisztelni benne. Rögtön meg is kérdezte az akadékoskodó férfitől:
– Mi a gond, Balogh úr?
Az ellenőrnek nem lehetett valami gyors észjárása. Nemcsak Kulcsár szaki korábbi közleményét nem tudta értelmezni, de azt sem fogta fel, hogy milyen lehetetlen helyzetbe hozza önmagát. Szinte gondolkodás nélkül hadarta el a mondandóját:
– Kérem szépen, Kulcsár szaktársat a gyerekei társaságában találtam, miután ellenőrzési céllal megjelentem a terepen, ráadásul egyik gyermek sem visel kobakot.
Azzal a fiúkra mutatott, mint valami élő bűnjelekre, utána pedig, szinte még a karját sem leengedve odafordult a főnökéhez, és csak ekkor esett le neki, hogy a főnök is egy kisgyermekkel van jelen, ráadásul annak sincs a fején semmiféle munkavédelmi eszköz.
Miután az ellenőr leesett állal álldogált, és egyelőre csak hápogni bírt, Kulcsár szaki szükségét érezte, hogy újra leszögezze:
– A fiúk nem az én gyerekeim, még csak nem is ismerem őket. Saját bevallásuk szerint a kerítés egyik résén szöktek be a munkaterületre.
A főnök elmosolyodott:
– Látja, Balogh úr, ez az oka, hogy oly kevesen szívelik magát a brigád tagjai közül. Megmondom őszintén, nekem sem szimpatikus, amit művel. Mert a munkavédelmi szabályok betartása és betartatása igen fontos, csakhogy amit maga csinál itt, az színtiszta kekeckedés. Nem hiszem el, hogy nincs tisztában vele, itt most egy lábazati szigetelés előkészítése folyik, habkönnyű polisztirol lapokkal. Ne tegyen már úgy, mintha ez ugyanaz a helyzet lenne, mintha féltonnás betondarabokat emelne a fejünk fölé a daru!
– No de kérem…
– Egy pillanat, Balogh úr! – emelte fel a mutatóujját a főnök. – Úgy emlékszem, még nem fejeztem be a mondandómat. Mert azt még mindenképpen el szeretném mondani, hogy én pontosan tudom, miért csinálja ezt, Balogh úr. Félreértelmezte az igazgatóságnak a költséghatékony gazdálkodásra tett javaslatait. Úgy véli, minél több szabály megszegését bizonyítja rá a munkásokra, annál több pénzt lehet levonni a fizetésükből. Csakhogy ez rossz politika, Balogh úr. Ha maga még sokáig tevékenykedik ebben a szellemben, akkor a végén nem marad egyetlen ember sem a brigádban, mindenki le fog lépni, és úgy fogja érezni, hogy ez a cég folyamatosan átveri a dolgozóit. Ha pedig nem kapunk embert, akkor ki fogja befejezni az építkezést? Erre nem gondolt még, Balogh úr? Ne dolgozzon saját maga ellen, hát hiszen ha nem lesznek munkások, kiket fog maga munkavédelmi bírsággal fenyegetni?
Kulcsár szaki nem akarta, hogy leolvasható legyen az arcáról a véleménye, márpedig a mindenáron feltörni igyekvő nevetését már nagyon nehezen bírta visszatartani, ezért inkább elfordult, és úgy tett, mintha az orrát akarná kifújni.
A fiúk is kezdték valamivel jobban érezni magukat, hiszen már nem valamiféle vádlottakként szerepeltek itt, úgy tűnt nekik, hogy ezt a szerepet igencsak gyorsan elorozta tőlük ez a Balogh úr.
A főnök most hozzájuk szólt, és megkérdezte:
– Tényleg a kerítésen keresztül jöttetek be?
– Igen – vallotta be Juhász Roli.
– És hogyan? Átmásztatok a tetején?
– Nem, dehogy! – cáfolták egymás szavába vágva a fiúk. – Akkora lyuk van rajta, hogy simán átfértünk a résen! Ott, annál a bokros résznél! – mutogattak lelkesen.
– Na látja, Balogh úr – fordult újra a főnök az ellenőrhöz –, momentán inkább a kerítés állapotának ellenőrzése lett volna célszerű, nem pedig Kulcsár szaktárs indokolatlan piszkálása. Mert ha ide bárki bejárhat, még éjszaka is, akkor igazán nem nehéz kitalálni, hová tűnik éjjelente a drága építési anyagok egy része.