Vasárnapi ebédek #689

Úgy tűnt, Bence igazságérzetét nagyon bántja ez a jutalékos dolog. Egyre csak csóválgatta a fejét, aztán ki is bökte:

– Ez nem igazság. Pénzt raknak el, és semmit nem csinálnak érte. Milyen alapon vonják le tőlünk azt a három százalékot? És még ha tőlünk vonnák le, de végső soron attól a szegény nyugdíjas nénitől veszik el! – méltatlankodott a kisfiú.

– Tényleg nem csinálnak semmit? – kérdezte Ákos. – Na, akkor tekintsük csak át, hogy mi az az úgynevezett semmi, amiről ilyen feldúltan beszélsz! Először is ez egy vállalkozás, tehát adót fizet. Aztán biztosan alkalmaznia kell néhány szakembert, akik ezt a honlapot működtetik. Nekik természetesen fizetést kell adni. Aztán a tárhely sincs ingyen, amelyik a honlapnak ad otthont. És még napestig sorolhatnám. Tudod, hogy hívják ezt, kisfiam? Úgy, hogy szolgáltatás. Bizony ám! A kereskedelem során nemcsak áruk cserélnek gazdát, bár elismerem, hogy az a legegyszerűbb módja a dolognak. Van egy portékám, ennyi az ára, ha neked megfelel, akkor megvásárolhatod, és végül egymás tenyerébe csapunk. De a szolgáltatások is éppen ilyen fontosak, hiszen gondolj csak bele, hol árulnánk ezeket a maketteket, ha nem volna ez a honlap? Talán kiállnál a kis dobozokkal az utcasarokra, és leszólítgatnád a járókelőket?

Almási Károly, aki odébb a makettes dobozok fotózásával foglalatoskodott, most felnevetett:

– Biztos vagyok benne, kis unokám, hogy ha így tennél, akkor záros határidőn belül megjelenne egy rendőr vagy egy adóellenőr, és hosszasan sorolni kezdené, hogy éppen mely jogszabályokat szeged meg. Mert az utca nem piac, és az nem úgy van, hogy bárhol és bármit kipakolhatunk, ahol csak kedvünk tartja, és vidáman árusíthatjuk.

– Úgy bizony – vette vissza a szót Ákos. – Ehhez kell egy szolgáltató. Amelyik, még a nevében is benne van, szolgál minket, vagyis azt a célt, hogy szabályosan eladhassuk a portékánkat, és a lehető legjobb árat kapjuk érte. Ezt nem kívánhatjuk ingyen, és hidd el nekem, az a három százalékos jutalék egészen korrektnek mondható.

Bence lassacskán kezdett belenyugodni, hogy így mennek a dolgok, ráadásul a nagypapája is odaszólt, hogy fejezzék be a kereskedelmi szemináriumot, mert elkészültek a termékfotók, fel kellene tölteni őket a honlapra, némi kellően ütős szöveg kíséretében.

Miután ez megtörtént, nem maradt más hátra, mint a várakozás. Bence még azon az estén, az otthoni számítógépén is rá–rálesett a honlapra, de az ő makettjeikre még nem érkezett licit. Másnap reggel azonban beindultak a dolgok. Amikor pedig a kisfiú délután hazaért az iskolából, örömmel konstatálta, hogy már mind a hat dobozra licitált valaki.

Eljött a hétvége. A vasárnap délután ismét a nagypapa dolgozószobájában találta a családi makettszakkör három tagját. Délutánra csúcsosodott ki az izgalom, mert Ákos úgy állította be az intervallumot, hogy a hét utolsó napján, délután öt órakor legyen a licitzárás. Addigra már – szinte nem is akartak hinni a szemüknek – mindegyik makett negyvenezer fölötti összegnél járt! Vagyis Janó bácsi előzetes tippje helyesnek bizonyult, és abban is igaza volt, hogy a komoly gyűjtők nem sajnálták a pénzt ezekre a padláson talált ritkaságokra.

Már csak egy doboz nem kelt el, de amikor Bence frissítette a honlapot, akkor a termék adatlapján a következő szöveg volt olvasható: „A licit meghosszabbítva 17 óra 05 percig”.

– Ez meg mit jelent? – kérdezte a kisfiú.

– Azt, hogy új licit érkezett az utolsó pillanatban – magyarázta Ákos. – Lessél csak rá az összegre! Negyvenkétezer forint az új licit. És most a többi vásárló is kap némi időt, hogy átgondolja, akar–e többet fizetni a portékáért. Tudod, ez azért működik így, hogy a legjobb árat lehessen elérni a termékeknél. Mert képzeld csak el, hogy valaki napokig nem licitálna, aztán zárás előtt fél perccel beírná a maga ajánlatát, és biztos lehetne benne, hogy övé lesz az áru. Ez nem volna igazságos, így ilyenkor a többiek is lehetőséget kapnak új licitre, öt perc erejéig. És minden új licitnél újraindul az utolsó öt perc.

Egy szép szerda estén Ákos és a fiúk újra becsengettek annak az idős néninek a házába, akinek a padlásáról előkerültek a makettek. Miután bebocsáttatást nyertek, és letelepedtek a nagyszobában, Juhász Roli nem bírt magával, és kibökte:

– Nagyon jó híreket hoztunk ám a néninek!

– Úgy bizony – bólogatott Ákos –, és nemcsak jó híreket hoztunk, hanem valami mást is.

Azzal elővett a belső zsebéből egy nagy borítékot, és átadta a házigazdának.

A néni furcsálkodva forgatta a borítékot a kezében, aztán kiborította az asztalra a tartalmát, majd halk sikoltás kíséretében összecsapta a kezét:

– Szent egek, hát ez meg micsoda?

– Ez itt pontosan kettőszáz–harminchétezer forint, mellette pedig egy nyomtatott kimutatás szerepel a makettbörze honlapjáról, mely szerint a hat tétel összesen ennyiért kelt el – sorolta Almási doktor.

– Hát ez hihetetlen! – ámuldozott a néni.

– Tessék csak elhinni – erősködött Bence. – Igaza volt Janó bácsinak, ő előre megmondta, hogy ezek a makettek akár negyvenezer forintot is érhetnek.

Kiss Márk pedig magyarázólag hozzátette:

– Ezen a makettbörze nevű honlapon pedig pontosan azokat a gyűjtőket lehet megtalálni, akik az ilyen ritkaságokra vadásznak. Hát, licitáltak is rendesen, szó se róla!

Az idős nyugdíjasnak könnyek szöktek a szemébe. Elkezdte összerakosgatni az imént oly kíváncsian asztalra szórt bankjegyeket, és közben félénken megkérdezte:

– És ez most mind az enyém?

– Úgy bizony – erősítette meg Ákos.

– Na de hát maguknak is csak járna belőle valami, nem igaz?

– Csak nem tetszik gondolni, hogy jó szívvel elvennénk belőle egy fillért is? – csóválta meg a fejét Ákos. – Különben is, mi már megkaptuk a magunk jutalékát, ha úgy tetszik, hiszen a hetedik makettet most már nyugodtan odaajándékozhatják a fiúk a tanár úrnak. No, csak tessék szépen eltenni a pénzt, biztosan van hova költeni ezekben a nehéz időkben.

– Az Isten áldja meg magukat! – sóhajtott fel a néni. – Bárcsak több ilyen becsületes ember lenne a világban, drága fiatalemberek…

Amikor már a kocsiban ültek, Almási doktor hátraszólt a három utasának:

– Na, mit mondtam, srácok? Hát van ennél szebb a világon, mint amikor örömet szerezhetünk egy jóakaratú embertársunknak?

– Megmondom őszintén, a végén már nekem is párás lett a szemem – vallotta be Kiss Márk. – Pedig én aztán nem egykönnyen szoktam meghatódni! – tette hozzá, elsősorban a tekintélye védelmében.

– Még nem ért véget az örömök sora – emlékeztette őket Bence –, hiszen holnap bevihetjük az ajándék makettet Janó bácsinak az otthonba. Ha elmeséljük neki, hogy mi történt, most már biztosan el fogja fogadni.

Szó szerint úgy történt, ahogy Bence megjósolta. Janó bácsi kedvtelve hallgatta végig a fiúk elbeszélését, és most már nemcsak elfogadta az ajándékot, de ennek legegyértelműbb jeleként fel is bontotta a dobozt. Jó darabig forgatta, nézegette a fröccsöntött darabokat, aztán megszólalt:

– Van már harminc éve is, hogy utoljára ilyet fogtam a kezembe. Ha nem negyven…

– Nem volna kedve megtanítani minket makettezni, Janó bácsi? – kérdezte Juhász Roli. – Most már nekünk is kedvünk támadt hozzá, igaz? – bökte meg a mellette ülő Kiss Márk oldalát a könyökével, mire a barátja heves bólogatásba fogott.

– Építhetnénk együtt egy vadászrepülőt, vagy akár egy harckocsit is – álmodozott Bence, de Janó bácsi hamar leintette:

– Én azt mondom, gyerekek, hagyjuk most ezeket a harci eszközöket, épp elég belőlük mostanság az, ami a híradásokból ránk zúdul. De van nekem egy másik, sokkal nagyobb tervem. Mi volna, ha megépítenénk az iskolánk diorámáját? Ahhoz lenne kedvetek?