Almási doktor és a fiúk a szájukat is eltátották, amikor a nyugdíjas asszony még hat hasonló makettes dobozzal előállt.
– Gondolják, hogy ezek is sokat érhetnek? – kérdezte, és lerakta a kis dohányzóasztalra a pakkokat.
A fiúk hozzá sem mertek érni a portékához, szinte megbabonázva meredtek a padláson lelt kincsekre. Ákos már valamivel bátrabb volt, de ő is elgondolkodva nyúlt a dobozok után, és miközben ide–oda forgatta őket, a következő gondolatokat osztotta meg a házigazdával:
– Nézze, asszonyom, jómagam sem igazán értek ezekhez a makettes dolgokhoz, a régiségekhez meg pláne nem. De ahogy elnézem, ezek a példányok nagyon hasonlítanak egymásra. Mint laikus úgy fogalmaznék, hogy nekem úgy tűnik, ezek egy alomból valók. Bár elismerem, ez nem valami szakszerű megfogalmazás. De tessék csak idenézni! Ugyanaz a márkajelzés virít mindegyik dobozon. Ugyanaz a színezés, ugyanaz a dizájn. És ahogy silabizálgatom itt a gyártási számokat, mindegyik a hetvenes évekből származik. Ezek után le merném fogadni, hogy mindegyik példány értékes lehet. De persze ezt csak a fiúk barátja, a tanár úr tudná érdemben elbírálni.
– Na, azért nem teljesen egyformák, ennyit még én is látok – vitatkozott a néni, de érződött a hangján, miszerint leginkább azért teszi ezt, mert egyelőre nem is akarja elhinni, hogy ilyen értékes portékából mindjárt hét doboznyi is előkerült ennek a szerény vityillónak a padlásáról.
– Mire tetszik célozni pontosan? – firtatta Ákos.
– Hát csak nézzen a dobozra, doktor úr! – mutogatta a néni. – Ez egy repülő, meg ez is, de az a másik meg egy tank, amaz meg egy ágyú, vagy mifene…
– Löveg – javította ki a házigazdát szerényen, de határozottan a kis Bence.
– Ja, már értem, hogy mit tetszik mondani! – mosolyodott el Ákos. – Nem ugyanazokat a maketteket rejti a hét dobozka, hanem más és más típusú a tartalmuk. De ez egyáltalán nem számít, ennyit még én, a laikus is tudok. A márkajelzés és a gyártási idő sokkal többet nyom a latban. Arról nem is beszélve, hogy mindegyik doboz bontatlan. Márpedig az eredeti csomagolás minden esetben óriási előny, teljesen mindegy, hogy makettről van szó, vagy valami másról.
Itt járt a szónoklatban Ákos, amikor leesett neki, hogy a néni az imént doktor úrnak szólította. Rákérdezett az okára, mire a házigazda kifejtette, hogy annak idején lelkes nézője volt Almási doktor minden műsorának, soha el nem mulasztott volna egyetlen epizódot sem.
Ahogy hősünk az áradozást hallgatta, hirtelen megszületett a fejében a megoldás:
– Figyeljen csak rám egy pillanatra, asszonyom! Mi lenne, ha ideadná nekünk ezeket a maketteket, és ránk bízná az értékesítést? Az iménti szavai alapján azt gondolom, megbízik bennem, és nem hiszi, hogy meg akarom károsítani. Én pedig a szavamat adom, hogy a legjobb áron fogjuk eladni a padláson talált portékáját, és a pénzt az utolsó fillérig elhozzuk magának.
– De csak hatot adjanak el – szögezte le a házigazda.
– Hogyhogy hatot? Ez itt hét doboz – értetlenkedett Ákos.
– Mert a hetediket annak a nyugdíjas tanár úrnak szánom, akinek ez lett volna az ajándéka, de nem fogadta el – felelte az asszony. – Csak nem gondolják rólam, hogy meghazudtolom magam, és pont azt a talpig becsületes úriembert hagyom ki ebből az egészből, aki nélkül mi most nem is ülnénk itt?
Hirtelen csönd támadt a szobában, és közben mosoly költözött mindenki arcára. Az eddig jobbára némán feszengő fiúk is kezdték átérezni, hogy valami remek dolog történik ezekben a percekben, és csupa jóakaratú ember talált egymásra a szegényesen berendezett, de patyolattiszta helyiségben.
Ákos kezdte meg a szedelőzködést, felnyalábolta a dobozokat, és csakhamar már az autóban ülve jelentette ki diadalmasan, szavait a kisfiának címezve:
– És most irány a nagypapád háza! Ott rejtőzik a megoldás.
Amikor Almási Károly meghallgatta a fia és az unokája történetét, rögtön izgalomba jött. Most már ő is komoly tisztelettel forgatta a makettes dobozokat, és persze óvatosan is, mintha csak hímes tojásokkal lenne dolga.
– Mit csináljunk most, apa? – sürgette Ákos. – Azért jöttünk egyenesen hozzád, mert azt reméltük, hogy tudsz valami megoldást. Hol lenne érdemes pénzzé tenni ezeket a holmikat?
– Gondolom, két szempontnak egyszerre kellene érvényesülni – tippelt a családfő –, minél hamarabb túladni a portékán, mert arra az asszonyra igencsak ráférne a gyors anyagi segítség, másrészt viszont nem elkótyavetyélni ezeket az értékes maketteket.
– Nagyon jól látod a dolgot – bólogatott Ákos. – Pontosan ez az a két szempont, ami az én szemem előtt is lebeg, csakhogy arról fogalmam sincs, mi legyen a következő lépés. Az persze nem haladná meg a képességeimet, hogy feltegyem az árut egy apróhirdetéses honlapra, de sejtelmem sincs, milyen irányárat lenne célszerű megszabni. Ebben kellene a te segítséged.
– De miért nem a nyugdíjas tanár urat kérdeztétek meg erről? – kérdezte Károly.
– Mert akkor el kellene mesélnünk neki az egész történetet – magyarázta a fia – márpedig mi nem szeretnénk lelőni a poént, nevezetesen, hogy mégiscsak meg fogja kapni az ajándékát.
– Különben is – szólt közbe a kis Bence –, a tanár bácsi már elmondta, hogy akár negyvenezer forintot is lehetne kapni ezért az egy darabért – emelte ki az egyik dobozt a hét közül, amelyet a nagyapja rögtön ki is vett a kezéből, mondván:
– Ezt gyorsan tegyük félre, nehogy a végén még az ajándéknak szánt makettet áruba bocsássuk. – Azzal félretette a dobozt, a többit viszont elkezdte rendezgetni az íróasztalán. – Először is le kell fotóznunk ezeket a termékeket – tájékoztatta a szeretteit.
Ákos elmosolyodott:
– Az előkészületekből azt a következtetést vonom le, hogy a te fejedben máris megszületett a megoldás.
– De meg ám! – vágta rá diadalmasan Károly, aztán odasietett a számítógépe elé, és miután letelepedett, megnyitott egy honlapot.
– Ez egy virtuális makettbörze – magyarázta. – Ha van hely az interneten, ahol biztosan le fognak csapni ezekre a portékákra, hát ez pont olyan. Ráadásul itt biztosan nem fogunk elkótyavetyélni semmit, ugyanis ide valóban komoly gyűjtők járnak, akik majd licitálni fognak mind a hat tételünkre, ez biztosítja azt, hogy a legjobb árat kapjuk meg értük.
Ákos megbökte a kisfia könyökét:
– Látod? Tudtam én, hogy nagyapádhoz kell fordulnunk segítségért.
A továbbiakban egyfajta munkamegosztás vette kezdetét. A családfő üzembe helyezte a digitális fényképezőgépét, hogy elkészítse a termékfotókat az áruról, Ákos és a kis Bence pedig tüzetes vizsgálat alá vetette a makettbörze honlapját. Doktor Almásit különösen a felhasználási feltételek menüpontja érdekelte.
– Tanuld meg, kisfiam, az ördög mindig az apróbetűs részekben rejtőzik – magyarázta.
– Ha aprók a betűk, akkor mutatok neked egy billentyű–kombinációt, amivel ki tudod nagyítani őket – ajánlkozott Bence.
– Köszönöm a kedvességedet, de még nem vagyok olyan öreg, hogy szemüveget kelljen felvennem ehhez a betűmérethez – nevette el magát Ákos, aztán elmagyarázta a fiának, mit is jelent a szerződések esetében az „apróbetűs rész” kifejezés.
Végül, miután áttanulmányozta a menüpontot, elégedetten jegyezte meg:
– A honlap három százalék jutalékot kér minden megvalósult tranzakció után. Ez teljesen korrekt.
Mint kiderült, Bence viszont egyáltalán nem osztotta ezt a véleményt:
– Mi az a jutalék? Csak nem azt akarod mondani, hogy fizetnünk kell azért, mert valakik megveszik majd tőlünk ezeket a maketteket?