Vasárnapi ebédek #687

Juhász Rolinak végül igaza lett. A fiúk alig akartak hinni a szemüknek, amikor a csereberés csoport bejegyzéseit végiglapozva egyszer csak megpillantották egy repülőmakett dobozát. Nyomban hatalmas izgalom lett rajtuk úrrá.

– Írjunk a néninek üzenetet! – kiáltott fel Bence. – Kérdezzük meg tőle, hogy csak a dobozt árulja, vagy még a tartalma is megvan?

A másik két srác csodálkozva nézett az Almási fiúra:

– Miért ne lenne benne a tartalma?

A kis Bence rájött, hogy a pajtásai nem makettezők, így fogalmuk sem lehet ezekről a dolgokról.

– Vannak olyanok, akik a makettes dobozokat gyűjtik – magyarázta a társainak. – Láttam már egy csomó olyan hirdetést, ahol üres makettes dobozokat kínálgattak.

Juhász Roli és Kiss Márk vigyorogva néztek egymásra:

– Ezek a makettezők tiszta gyagyásak.

– Ezt majd ne nagyon hangoztassátok, amikor Janó bácsit meglátogatjuk, tudniillik ő is makettező – figyelmeztetett a tényre Bence, de már ő is elmosolyodott.

Később pedig egészen szélesre sikeredett a mosolya, miután lelevelezte az illető hölggyel a cserét. Fülig érő szájjal újságolta a többieknek:

– Képzeljétek, a néni azt írja, hogy biztosan megvan a makettes doboz tartalma, mert még ki sem nyitotta senki, le is van ragasztva! Azt mesélte, a padlásról került elő, de neki nem kell, és hajlandó nekünk adni egy szatyornyi ételes dobozért. Sőt, még meg is örült neki, mert már régóta szeretett volna üres dobozokat beszerezni a különböző apróságai tárolásához és rendszerezéséhez, és most legalább ingyen fog hozzájutni!

Pár nappal később, a csere sikeres lebonyolítása után a fiúk villamosra szálltak, hogy meglátogassák Janó bácsit a szanatóriumban. A makettes doboz is ott lapult náluk egy szatyorban, természetesen szépen becsomagolva, annak rendje és módja szerint.

A formaságokon túlesve a gyerekek elővették az ajándékot, és átadták Janó bácsinak. Mi tagadás, a kisöreg is nagy szemeket meresztett, miután kibontotta a selyempapírt.

– Hát ez szinte hihetetlen… – motyogta átszellemült arccal. – Hol jutottatok hozzá?

A kis Bence őszintén elmesélte, és közben furcsállva vette tudomásul, hogy Janó bácsi arca minden egyes mondat után egyre komorabb lesz.

– Nem szívesen mondom ki, fiúk, de baj van – jelentette ki végül a nyugalmazott történelemtanár. – Ezt vissza kell vinnetek annak a néninek.

– Na de hát miért? – értetlenkedtek a fiúk.

– Mert az a szegény hölgy nem tudhatta, mekkora értéket talált a padlásán. Nézzetek csak ide! – mutatott a dobozra Janó bácsi. – Itt egy logó. Sárga földgömbön kék szalag, rajta a Smer felirat. Ezt a Smer nevű játékgyárat az egykori Csehszlovákiában alapították. Ez a makett a hetvenes évek elejéről való. Akkoriban nemhogy ti, de talán még a szüleitek sem éltek.

– De miért kellene emiatt visszavinnünk? – firtatta Kiss Márk.

– Még kérded, fiam? Tudjátok, micsoda kincs ez? Egy eredeti, Smer márkájú, Mig 17–es repülőgépmakett a hetvenes évek elejéről, ráadásul bontatlan csomagolásban! Ez már gyakorlatilag régiségnek számít! Hogy mondtátok, mit is adtatok érte?

– Egy szatyornyi üres ételes dobozt – vágta rá Bence.

– Na ugye. Pedig ez a makett megér legalább negyvenezer forintot, és lehet, hogy még keveset is mondtam. Szerintetek arányban áll egymással ez a két dolog?

– Na de hát a néninek nem kellett, ő maga mondta, hogy nem tud mit kezdeni vele, őt az ilyen játékok nem érdeklik, de még az unokáit se – erősködött Juhász Roli.

– Értsétek meg, gyerekek, nem tudnám jó szájízzel elfogadni ezt az ajándékot – magyarázta a kisöreg. – Nagyon becsülöm, hogy egy ilyen gyönyörűséggel leptetek meg, hihetetlenül jólesett. De ha megtartanám, egyre csak az járna a fejemben, hogy átvertem egy szegény idős asszonyt, aki lehet, hogy hozzám hasonlóan egy kisnyugdíjas, akinek nagyon is jól jönne az az összeg, amit ezért a csodás kis leletért kapna.

A fiúk lógó orral tértek vissza az Almási–házba, ahol Julika hiába próbálta őket megvigasztalni egy–egy bögre forró csokival. Csakhamar hazaért Ákos is, és az első pillanatban igencsak megdermedt. Mert hiszen mit is látott? Három szomorú kis legény ül az étkezőben a konyhaasztal körül, akik épp most érhettek haza a kórházi látogatásból, előttük pedig az ajándéknak szánt makett doboza hever, felbontatlanul.

– Jóságos ég! Mi történt? – kérdezte a legrosszabbtól tartva.

– Janó bácsi nem fogadta el az ajándékunkat – felelte a kis Bence, majd a három fiú egymás szavába vágva hadarta el a látogatás történetét.

– Igazán nem értem, miért vagytok ennyire nekibúsulva – csóválta a fejét nagy megkönnyebbüléssel Almási doktor. – Én ebben a történetben csupa örömteli motívumot vélek felfedezni.

– Jó neked, apa – motyogta Bence. – Elárulnád, hogy mik azok? Hátha mi is jobb kedvre derülnénk.

– Először is – mutatta fel a hüvelykujját Ákos –, úgy veszem ki a szavaitokból, hogy Janó bácsi már jobban van, és lehet, hogy hamarosan elhagyhatja a kórházat. Másodszor: újra bebizonyosodott a tanár úrról, hogy egy talpig becsületes, együttérző és önzetlen ember, aki méltán lehet példaképe sok kisdiáknak. Harmadszor: kiderült, hogy a néni padlásán valóságos kincs rejtőzött, legalábbis a makettezők számára. Negyedszer: ma a tanár úron kívül egy másik idős embernek is örömet szerezhettek. Hát kívánhat ennél többet az ember egyetlen napra?

A fiúk elgondolkodva hallgattak, de aztán megint a családfő törte meg a csendet:

– No, én azt mondom, srácok, hogy induljunk. Irány az autó! Tudjátok, a jó hír is akkor a legjobb, ha minél előbb továbbítják.

Azzal felállt az asztal mellől, és elindult a kabátjáért.

Hamarosan ott álltak a külvárosi házikó előtt, és becsöngettek. Amikor az idős hölgy kijött a kapuhoz, rögtön felismerte a fiúkat. Meg a makettes dobozt is, amelyet Bence szorongatott.

– Nem tetszett a játék? – kérdezte riadtan. – Vissza akarjátok kérni az ételes dobozokat?

Ákos bemutatkozott, és igyekezett gyorsan tiszta vizet önteni a pohárba:

– Nyugodjon meg, asszonyom, nem akarunk visszakérni semmit. Éppen ellenkezőleg. Visszahoztunk valamit. Tudja, a fiúk ajándékba szánták ezt a holmit egy idős makettező barátjuknak, egy nyugdíjas tanárnak. Csakhogy ez a tanár úr nem fogadta el az ajándékot, mert…

– Túl kopott és szegényes, ugye? – vágott közbe az idős asszony.

– Szegényes? Hát azt éppen nem mondanám – folytatta Ákos. – Az a helyzet, hogy idős szakértő barátunk szerint ez a makett megérhet akár harminc–negyvenezer forintot is.

– Mit beszél? – hüledezett a néni, és hirtelen úgy megszédült, hogy meg kellett kapaszkodnia a kapufélfában.

– Bizony, ezzel a jó hírrel érkeztünk – mosolyodott el Ákos. – És mivel ez a tanár úr talpig becsületes ember, a lelkükre kötötte a fiúknak, hogy vigyék vissza a jogos tulajdonosának ezt a játékot, mert az bizony nem néhány ételes dobozt ér.

– Jöjjenek már beljebb egy szóra! – invitálta őket a néni, aztán megindult a kerti úton a ház felé, a többiek pedig libasorban követték.

Odabenn jól látszott, hogy a néninek valóban nagy szüksége lenne minden forintra. A házikó belülről is meglehetősen szegényes képet mutatott, de az is igaz, hogy olyan tisztaság uralkodott benne, mint egy patikában.

Miután letelepedtek a szobában, a néni leszögezte:

– Nagyon kedves maguktól, hogy visszahozták, de én nem fogadhatom el. Nem vinne rá a lelkiismeretem. Ha egyszer azt mondtam, hogy elcserélem, akkor nem vonom vissza az adott szavamat. A fiúk elhozták, amit kértem, mindenki jóhiszemű volt, nincs itt semmi probléma. Na de mutatok én maguknak valami! – Azzal felállt, és az egyik szekrényből elővett még hat hasonló makettes dobozt, mondván: – Ezek azóta kerültek elő a padlásról…