Magdi nem nagyon értette, mit akar a férje ezzel a lovas hasonlattal. Annyira eluralta a lelkét az aggodalom, hogy e percben újabb rémképek játszódtak le előtte. Elképzelte a jelenetet, amikor a kisfia kitalálja, hogy szeretne megtanulni lovagolni, az apja pedig ebbe bele is egyezne, ő pedig egy újabb veszély miatt félthetné a kis Bencét. Ehhez képest a makettezés valóban egy ártatlan hobbi.
– Nem figyelsz rám? – zökkentette ki a merengéséből Ákos.
– Figyelek én, de egyelőre nem értem, mit akarsz ezzel a lovaglós példával.
– Pedig szerintem eléggé közismert hasonlat. Azt akartam vele kifejezni, hogy ha most leállítjuk a csereberés akciót, akkor azt az üzenetet ültetjük el a fiunk fejében, hogy jótékonykodni, másokon segíteni veszélyes – magyarázta Ákos.
– Én inkább azt az üzenetet szeretném elültetni a fejében, hogy a világ néha veszélyes is lehet, ezért igencsak okos dolog, ha az ember vigyáz magára.
– De hiszen ezt már tudja a kis Bence! – tárta szét a karját Ákos. – Pont arra volt jó ez a kaland a vasútállomáson, hogy óvatosságra tanítsa a gyerekeket. Ha most leállítod a csereberés akciót, akkor pontosan azt nem hagyod, hogy a gyerekek ezt a tanulságot a gyakorlati életben is hasznosítsák.
Úgy tűnt, nem fognak dűlőre jutni a szülők ebben a sarkalatos kérdésben, ezért doktor Almási egyszer csak előállt egy újabb példával:
– Volt egy betegem, aki rettegett tőle, hogy autót vezessen. Pedig minden pályaalkalmassági vizsgálaton megfelelt, és érvényes jogosítványa is volt. Csakhogy mindjárt az első útjainak egyikén érte egy sokkhatás. Hajnalban indultak el a férjével otthonról, még sötét volt. És a kis, vidéki utcában közlekedett egy kivilágítatlan kerékpár. Az anyósülésen a férj hamarabb észrevette a dolgot, gyorsan át is nyúlt balra, és kicsit elrántotta a kormányt, nehogy a felesége elüsse a biciklin dülöngélő atyafit…
– Remélem, nem azt az ötletedet szándékozod előkészíteni, hogy a kis Bencét majd elviszed mindenféle földutakra vezetni tanulni, hogy kellően rutinos legyen, amikor majd odakerül a sor – jegyezte meg riadtan Magdi.
– Meg sem fordult a fejemben ilyesmi – nyugtatta meg Ákos, majd így folytatta: – Az eset után a házaspár szépen leállt a kocsival az út szélére, és helyet cseréltek. Mint később kiderült, elég hosszú időre, ugyanis az asszony utána nem mert vezetni. Olyan pánikroham jött rá, amikor egyáltalán csak szóba került az eset, hogy keze–lába remegni kezdett. Csaknem tíz évig nem mert a kormány mögé ülni. Nekem is majdnem tíz hónapomba telt, amíg kigyógyítottam ebből a félelméből.
– Mondok én egy másik példát – vette át a szót Magdi. – Volt hajdan egy barátnőm, Katus. Nyolcadikosok voltunk, amikor elkezdett úszásoktatásra járni. Már az első néhány foglalkozás után az a tévképzet alakult ki benne, hogy ő tud úszni. Aztán a bátyja a strandon bedobta a mély vízbe, de szó szerint! Egy darabig elnézte, ahogy Katus vergődik a medencében, és azt kiáltozta, hogy ha tudsz úszni, akkor csak gyere ki a vízből egyedül. Aztán persze utánaugrott és kimentette az akkor már fuldokló húgát.
– És mi a tanulsága ennek a történetnek? – értetlenkedett Ákos.
– Az, hogy Katus ma is él, és az elmúlt évtizedekben egyetlen egyszer sem fulladt bele a vízbe! – mutatott rá pikírten Magdi.
Ákos kezdte átérezni, hogy a feleségének sem eshet jól, amikor ő hasonló hangvétellel próbál humort csempészni a beszélgetéseikbe. Azonban erről egy szót sem szólt, csak azt dünnyögte maga elé:
– Hát ez elég buta és kegyetlen eljárás volt…
– Szerintem pedig a legokosabb dolgot tette a bátyja, még az is lehet, hogy valóban az életét mentette meg ezzel a kétségkívül durva eljárással. Ugyanis érzékelte, hogy a testvére egy tévképzet rabja lett, és hamis biztonságérzetet nyújt neki az az úszástudás, amelyik kizárólag Katus képzeletében élt. Úgy gondolta, sürgősen rá kell vezetni a lányt, hogy nem való még neki a mély víz.
Az Almási házaspár egyelőre nem tudott dűlőre jutni a vitában, de ahogy az már oly sokszor lenni szokott, végül maga az élet oldotta meg a kérdést, mégpedig egy szomorú fordulat formájában. A következő héten ugyanis rossz hírrel jött haza a kis Bence az iskolából. Hogy mi volt a szomorúságának tárgya, az nem derült ki rögtön, de aztán hamar a csereberés téma került terítékre, és a kisfiú ekkor borúsan odaintett a szüleinek:
– Állj, ne is folytassátok, már tárgytalan.
Az édesanyja és az édesapja meglepetten néztek össze.
– Hogy érted azt, hogy tárgytalan? – kérdezte Magdi.
– Hát csak úgy, hogy már nem gyűjtjük az ételes dobozokat.
– Na de hát miért nem? – firtatta Magdi, és közben őszintén be kellett vallania magának, hogy nagy megnyugvással tölti el ez a fordulat.
– Már nincs kinek gyűjteni – magyarázta Bence. – Úgy értem, nincs már miért élelmiszerre cserélnünk az üres ételes dobozokat, mert Janó bácsi kórházba került, és ott már főznek rá.
Magdi, amilyen megkönnyebbülést érzett az imént, most legalább annyira elszégyellte magát, főleg azért, mert a fia első, igencsak félreérthető mondata után a legrosszabb eshetőség is felmerült benne. Még az is átsuhant az agyán hirtelen, hogy ő nem ilyen áron szerette volna a kérdés megoldását, mert először azt hitte, hogy Janó bácsi, a nyugdíjas tanár távozott az élők sorából.
Mint később kiderült, Janó bácsinak rendetlenkedni kezdett a szíve, és a baj később odáig fokozódott, hogy az egyik este mentőt is kellett hívni hozzá. Beszállították a kórházba, és a diagnózis felállítása után egyértelművé vált, hogy a lábadozás bizony hosszadalmas lesz, és még a felépülés után sem lehet majd felügyelet nélkül hagyni az idős bácsit.
Ákos pár nappal később telefonon beszélt néhány másik szülővel, ekkor már az is kiderült, hogy Janó bácsi a felgyógyulása után nyugdíjas otthonba fog költözni. Juhász Roland apukája eléggé tájékozottnak mutatkozott a témában, ő mesélte, hogy a kisöreg már régóta egyedül élt, immár tíz éve megözvegyült, és mivel gyerekei nem születtek, így nincs, aki gondoskodjon róla. Viszont egy nyugdíjasotthon vezetőségével sikerült megállapodnia, hogy a lakótelepi minigarzonjáért cserébe szállást és teljes ellátást kaphat az otthonban, így tehát mire kikerül a kórházból, lesz hova mennie.
Egy szerda délután a fiúk az Almási házban vendégeskedtek, és éppen a kis Bence szobájában tárgyaltak valamiről. Hamar megszületett az elhatározás, hogy meg kellene látogatniuk az idős tanár bácsit a kórházban, ebben teljes volt az egyetértés. Csakhogy ekkor Juhász Roli felvetette, hogy kéne csinálni egy utolsó csereberés akciót, hogy meg tudják lepni valamivel a kisöreget.
– Na de hát a kórházban már kap enni – vetette közbe Bence.
– Nem is arra gondoltam, hogy rizst meg száraztésztát kéne bevinnünk neki – magyarázta Juhász Roli. – Hát hol főzné azt meg magának? Inkább valamilyen ajándéktárgyra gondoltam. Ugyanis nem illik üres kézzel látogatóba menni.
– Na jó, de a csereberés csoportban hogy fogunk szert tenni ajándékra? – akadékoskodott Kiss Márk. – Én ott mindig csak élelmiszert láttam, meg mosóport és öblítőt. Esetleg női holmikat, mint púder, körömlakk, meg effélék. Ilyesmiket csereberélnek ott az emberek.
Ezen először jót nevettek, mert elképzelték, milyen arcot vágna Janó bácsi, ha beállítanának hozzá a kórházba egy kis doboz púderrel és körömlakkal. Utána viszont Juhász Roli tudálékosan kifejtette:
– Azért csak ezeket a holmikat vettük észre a csoportban, mert ilyenekre figyeltünk. A száraztésztára, a rizsre, a tartós tejre, meg ilyenekre. Mert azt néztük, hogy Janó bácsinak mire lehet szüksége. De ha más szemmel lapozzuk végig a bejegyzéseket, akkor lehet, hogy meg fogunk látni valami olyasmit, ami pont jó lenne ajándéknak a kisöregnek, és hátha el lehet cserélni a maradék ételes dobozainkra. Anyukám úgyis sajnálná kidobni a készletet, ami idáig összegyűlt.