Az Almási–ház makettjének megvalósítása még mindig az előkészítés fázisában tartott. Ám most elkövetkezett az a pillanat, amikor el kellett hagyni a dolgozószobát, hogy bizonyos külső műveleteket végezzenek el a makettező szakkör jeles tagjai.
A kis Bence már sejtette, hogy valami ilyesmi következik, mert a nagypapája előkereste a leghosszabb mérőszalagot, amelyet csak fellelhetett a házban, és a praktikus mérőeszköz már ott hevert az íróasztal sarkán. Nem sokkal később fel is harsant Almási Károly szigorú baritonja:
– No, sapka, sál, kabát, kedves szaktársam, megyünk ki az udvarra!
– És mit fogunk ott csinálni? – érdeklődött a kisfiú.
– Elsősorban friss levegőn leszünk egy darabig, mert a nagymamád már így is rágja a fülemet, hogy ne csak mindig a szobában üljünk. De mivel a kertben dologtalanul ácsorogni nem túl okos eljárás, ezért elvégezzük a makettezés külső műveletét, azaz mérni fogunk.
Bence még arra is rákérdezett, hogy mit fognak lemérni, ám az erre érkező válasz meglehetősen rövid és tömör volt: mindent!
És valóban, az elkövetkező háromnegyed órában tényleg szinte mindent lemértek, amit csak el lehetett képzelni: a ház homlokzatának szélességét, a bejárati ajtó távolságát a ház sarkától, a fák távolságát a kerítéstől, a faltól és egymástól… úgyhogy a kis Bencének a végén már zúgott a feje a röpködő adatoktól. Az utolsó méréseket láthatóan már kissé unta is:
– Mi értelme van lemérni a fák távolságát? – firtatta. – Elvégre ezeket már nagyon régen ültettétek.
A nagypapája elmosolyodott:
– És gondolod, hogy az utóbbi években kicsit odébb sétált némelyikük? Nem nagyon tartom valószínűnek a dolgot.
– Ó, de buta vagyok! – csapott a homlokára Bence.
– Nem vagy buta, csak kissé türelmetlen. De sebaj, az a jó hírem, hogy felvettük a szükséges adatokat, én mindent szépen lejegyeztem ebbe a füzetbe, és most már bemehetünk. Amiért pedig ilyen ügyesek voltunk, szerintem kérhetünk a nagymamádtól egy–egy adag finom forró csokit.
– Az jól fog esni – ismerte el a kisfiú, és már meg is iramodott a ház bejárati ajtaja felé.
A dolgozószobában később megkezdődött a papírmunka. A családfő leskiccelt egy vázlatot, aztán a rajzlapra szépen beírogatta a nemrégiben mért távolsági értékeket. Ahogy haladt a folyamat, Bence egyre aggodalmasabb arccal nézett a papírlapra:
– Ajjaj! – sóhajtott fel nemsokára. – Úgy látom, megint jöhet a sapka, sál, és mehetünk vissza a kertbe.
– Aztán miért? – kérdezte a nagyapja.
– Mert néhány távolságot elfelejtettünk megmérni. Például ennek a két fának a távolságát nem tudjuk – mutatott a rajzlapon két, fát ábrázoló karikára.
Almási Károly sejtelmesen elmosolyodott:
– Mondok én neked valamit, kis unokám. Nagyon fog téged érdekelni, ebben biztos vagyok. Fogadjunk, hogy annak a két fának a távolságát is ismerjük!
– Akkor miért nem írod oda?
– Mert még nem számítottam ki – felelte a családfő. – No várj csak, pontosítanom kell az állításomat. Tehát: még nem ismerünk minden távolság–értéket, de megígérem neked, hogy anélkül is meg tudjuk állapítani őket, hogy újra ki kellene mennünk az udvarra.
– Hát az meg hogy lehet? – csodálkozott el Bence.
– A megoldás neve: Pitagorasz–tétel – válaszolt a nagyapja, majd rögtön bele is kezdett a magyarázatba: – Nézz csak ide! Ezt a három pontot összekötöm egy–egy vonallal, és kapok egy háromszöget. De nem is akármilyet! Hanem egy derékszögű háromszöget. És ez azért jó hír, mert a Pitagorasz–tétel pontosan az ilyen háromszögekre vonatkozik. Egy derékszögű háromszög két befogóból és egy átfogóból áll – mutatta a rajzon a családfő. – A törvényszerűség pedig úgy hangzik, hogy a befogók négyzetének összege megegyezik az átfogó négyzetével. Ennek ismeretében tehát már csak elő kell vennem a számológépet, és akkor pillanatok alatt ki tudom számolni, milyen távolságra van egymástól ez a két fa.
Az Almási–ház makettjének elkészítése sokáig terv szerint haladt, a következő hétvégén azonban történt egy apró közjáték. Amikor Ákos megérkezett a kis Bencével, a családfő rögtön érzékelte, hogy elsőszülött fia valamiért neheztel rá, és egy alkalmas pillanatban rá is kérdezett a dolog miértjére.
– Őszinte leszek, apa – bocsátotta előre Ákos. – Nem örülök neki, hogy Bencét olyasmire akarod okítani, ami még nem szerepel a tananyagban.
– Mire gondolsz pontosan? – hunyorgott a családfő.
– Például a Pitagorasz–tételre. Mi szüksége van rá, hogy ilyesmikkel fáraszd még hétvégén is? Eddig azt hittem, hogy makettezéssel töltitek az időt, és tudtommal az egy hobbi, ami arra szolgál, hogy a gyerek kikapcsolódjon nálatok. Erre azt kell megtudnom, hogy még a vasárnapjait is arra szánod, hogy tanuljon, pedig hidd el nekem, hogy egész héten éppen elég terhelést kap.
– Nyugodj meg, nagyfiam, szerintem te alapjaiban érted félre a helyzetet. Semmi olyan tudást nem próbálok Bencére tukmálni, amiről úgy gondolom, hogy fölöslegesen terhelném vele az elméjét. Olyasmit meg pláne nem, amiről egyértelmű, hogy még nem való egy ilyen korú fiúcskának. No de a Pitagorasz–tétel pont nem ilyen.
– De hát még nem is tanulták!
– Nem érzed kissé ellentmondásosnak a szavaidat, Ákos? Persze, hogy még nem tanulták. Ha tanulták volna, akkor nem nekem kellett volna megismertetnem a kisfiaddal ezt a remek dolgot. De ugye azt azért nem képzeled, hogy ez valami szigorú oktatás és vizsgáztatás keretében ment végbe, mint az iskolában? Hidd el nekem, rendkívül kedélyes beszélgetést folytattunk a Pitagorasz–tételről, és Bencét láthatóan nagyon érdekelte a dolog.
– Persze, hogy érdekelte, hiszen minden érdekli, amit mesélsz neki, épp ezért kellene neked, mint felnőttnek visszafognod magad, mert a gyerektől hiába is várnád, hogy bármiben is visszautasítson téged.
– Te Ákos! Mikor matekoztál utoljára a kisfiaddal?
– Nem emlékszem, de egyáltalán miért fontos ez?
– Mert akkor tudnád, hogy Bence már jó ideje tisztában van vele, hogy egy számnak mi a négyzete. Ez kicsit sem volt újdonság számára. Én mindössze annyit csináltam, hogy megismertettem vele egy tételt, amelyik három darab számnak a négyzetét tartalmazza. De nem öncélúan tettem, nem a tudásomat akartam fitogtatni előtte. Képzeld el, ez a bizonyos matematikai összefüggés éppen kapóra jött nekünk a munkánkhoz.
– A munkátokhoz?
– Igen, a munkánkhoz. Ugyanis már egy ideje azon munkálkodunk, hogy közös ajándékot készítsünk a szeretteinknek karácsonyra. De erről akkor sem fogok többet elárulni, ha térden állva könyörögsz, ugyanis ez egy közös titkunk a kis Bencével.
– Eszemben sincs kifürkészni a féltve őrzött titkaitokat, én mindössze azt szeretném, ha a kisfiam továbbra is boldogan jönne hozzátok a nagyszülői házba, és nem kellene attól tartania, hogy mindenféle házi feladatok meg leckék várnak rá, mint hét közben, az iskolában.
– No, hát akkor nagyon jó hírem van, ugyanis a kisfiad boldogan jön ide hozzánk, és biztosíthatlak, hogy makettezés közben is nagyon jól érzi magát. Ezt persze magad is láthatnád, ha részt vennél a munkánkban. Ám amióta szóban csatlakoztál a mi kis szakkörünkhöz, azóta színedet sem láttuk itt, a dolgozószobámban.
A beszélgetés folyamán most történt meg először, hogy Ákos elmosolyodott. Sőt, ez a mosoly csakhamar felszabadult nevetéssé változott.
– Nocsak. Mi olyan mulatságos? – firtatta a családfő.
– Hihetetlen vagy, apa. Arra készültem, hogy alaposan ledorongoljalak, erre olyan fejmosást kaptam tőled, hogy csak na! De teljesen igazad van. Nem tartottam be az ígéretemet. Ám most leteszem a nagyesküt, hogy amint lehet, csatlakozom a makettszakkörhöz.
– Erre sajnos már csak karácsony után lesz lehetőséged – tárta szét a karját Almási Károly, de már ő is mosolygott. – Így jár az, aki nem tartja be a fogadalmát. Lemarad egy karácsonyi titokról.