Vasárnapi ebédek #678

Egy borongós őszi vasárnap délutánon Almási Károly meglepő indítvánnyal állt elő a dolgozószobája mélyén:

– Te, Bence! Mit szólnál hozzá, ha karácsonyra elkészítenénk a család számára az Almási–ház méretarányos makettjét?

– Mármint ezét a házét? – kérdezett vissza a kisfiú.

– Igen, erre gondoltam – bólogatott a nagyapja. – Képzeld csak el, mennyire csodálkozna mindenki! Még az álluk is leesne!

– Hát az biztos, hogy ilyen ajándékkal senki sem készülne – vélekedett Bence, de azért még nem volt túlzottan optimista hangulatban: – Nem túl nagy feladat ez nekünk, nagypapa?

– Az kétségtelen, hogy a terv eléggé nagyszabású – ismerte el a családfő –, de hadd mondjam el részletesen, és csak utána gondold át, hogy képesek lennénk-e megcsinálni a makettet karácsonyig. Mindjárt leszögezem, hogy nem az egész telekre gondoltam, az összes fával, a régi tyúkóllal, a nyúlketrecekkel, a szalonnasütővel, és minden ilyesmivel, amik a ház mögött találhatók. És maga a ház sem kerülne bele teljes egészében, sőt! Elég lenne az utca felőli homlokzat, a garázskapu és a bejárati ajtó.

A kis Bence gondterhelten kezdte vakargatni a fejét, mire a nagyapja elővett egy ceruzát és egy rajzlapot, aztán gyorsan leskiccelte a telket és a rajta szereplő különböző tereptárgyakat felülnézetből:

– Itt van, amiről beszélek – magyarázta, miközben vastag vonallal körberajzolt egy téglalap alakú részt. – Úgy képzeld el, mintha felülnézetből kimetszenénk a térből ezt a területet, és csak ezt szerepeltetnénk egy körülbelül harmincszor negyven centis alapon. Látod? A házból csak egy kis háromszög alakú szelet kapna helyet a diorámában. Na, mit szólsz hozzá, kolléga? Szerinted el tudunk vele készülni karácsonyig?

Bence immár jóval bizakodóbb volt, még egy halvány mosoly is kiült a szája szegletébe, de azért nagy komolyan kijelentette, szerinte menni fog.

Károly elégedetten vette tudomásul a választ, és mindjárt elő is halászott egy új rajzlapot, amire immár csak azokat az objektumokat skiccelte fel, amelyeket a majdani életkép is tartalmazni fog.

– Ez itt micsoda? – mutatott egy téglalap alakú ábrára a kis Bence.

– Itt egy piros Wartburg fog állni. Mármint egy autómodell – magyarázta a nagyapja. – Ha még nem mondtam volna, azt az állapotot szeretném megörökíteni, amikor a nyolcvanas években beköltözött ide a családunk.

– És ez a hét kis kör micsoda? – faggatózott tovább a kisfiú, mire Almási Károly sejtelmesen elmosolyodott:

– Gondold csak végig! A hetes szám sokat segíthet a megfejtésben.

Bence töprengett egy sort, aztán diadalmasan kivágta:

– Ezek ti lennétek? Nagypapa, nagymama, meg az öt gyerekük?

– Úgy ám! – bólogatott nevetve a családfő.

– Jaj, de jó! Akkor figurák is lesznek a diorámán?

– Persze, hogy lesznek – erősítette meg Károly, aztán széttárta a karját: – Hát hiszen milyen dioráma az, amelyiken nem szerepelnek figurák?

Tisztán látszott, hogy a kis Bencét egyelőre ez a momentum lelkesíti fel a legjobban. Mindjárt oda is ült a számítógép elé, hogy megnézze különböző makettshopok kínálatát a figurák vonatkozásában. A nagyapja is mellé telepedett, és immár kettesben vizslatták a monitort. Nem is hiába, mert csakhamar rábukkantak egy különböző nemű gyerekeket megformázó párost ábrázoló készletre. Szinte egyszerre kiáltottak föl:

– Ezek az ikrek!

Aztán jót nevettek a dolgon, és a kedvük a továbbiakban is bizakodó maradt, mert a következő figura egy olyan fiatalembert ábrázolt, aki egy nyitott könyvvel a kezében álldogál valahol, és komoly arccal néz maga elé.

– Hát ez kiköpött Ákos! – hüledezett a családfő. – Pontosan így festett, amikor az érettségire készülve különböző könyvekkel és jegyzetekkel sétálgatott még a kertben is.

Maguk is meglepődtek, milyen hamar sikerült rábukkanniuk mind a hét megfelelő figurára. Ám ekkor történt valami különös. Almási Károly egy pillanat alatt megszakította a megrendelés folyamatát, és kacagásban tört ki. A kis Bence el sem tudta képzelni, hogy mi történt.

– Gyere csak, kis unokám, ülj ide az én helyemre – emelkedett fel az íróasztalától a családfő –, és szemléld meg alaposan a monitort. Kíváncsi vagyok, sikerül-e rájönnöd, hogy milyen hibát követtünk el.

A kisfiú meresztgette egy darabig a szemét, de egyelőre nem fedezett fel semmit. Pedig már nagyon furdalta az oldalát, hogy min mulathat ilyen jól a nagyapja. Végigment a figurák összes adatán, az ártól kezdve a kiszállítás várható időpontjáig bezárólag, de semmi.

– Annyit mondanék, hogy ennél nagyobb hibát talán el sem tudtunk volna követni – jegyezte meg Károly, de a kis Bence úgy érezte, ez neki csöppet sem segít.

– No, hát mi a makettek, és ezen belül a figurák egyik legjellemzőbb tulajdonsága?

– A méretarány? – tippelt óvatosan a kisfiú.

– Kérdezed vagy mondod? Mert ha kérdezed, akkor azt tudom válaszolni, a lehető leghatározottabban, hogy úgy van! – árulta el végre a nagypapa, és már megint kitört belőle a nevetés.

Bence most már tüzetes vizsgálat alá vetette a méretarányokat, és meglepve vette észre, hogy majdnem minden figurának más és más volt a mérete. Az egy a hathoz skálától az egy a hetvenkettőig volt ott mindenféle.

– Érted már? – kérdezte nagy vidoran a nagyapja. – Tiszta szerencse, hogy nem rendeltük meg a készletet. Lett volna nagy meglepetés, amikor megérkezik! Hát az ikrek a legnagyobbak, a diorámára helyezve jó egy fejjel magasabbak lettek volna, mint az én figurám!

– Ez tényleg vicces lett volna – ismerte el a kis Bence, és most már neki is mosolyra húzódott a szája.

– Ez még semmi! – bocsátotta előre a családfő. – Szegény Gergő figurája egy hajszállal nem lett volna nagyobb egy kerti törpénél. Ha odahelyeztük volna a piros Wartburg elé, ki sem látszott volna mögüle! Pedig ő már ötödik osztályos nagyfiú volt, amikor beköltöztünk ebbe a házba!

Ezen már tényleg muszáj volt hangosan kacagni. A kisfiúból is kitört a nevetés, ráadásul a nagypapája ekkor már úgy hahotázott, hogy arra még Julika is benyitott.

– Hát ti meg min szórakoztok ilyen jól?

– Nagyon sajnáljuk, de nem árulhatjuk el – tárta szét a karját Bence.

– Úgy bizony! Legalábbis egyelőre – pontosított a családfő. – Tudniillik a dolog a karácsonyi ajándékkal kapcsolatos, így tehát még néhány hetet várnod kell, mire beavathatunk a titokba. Igazán nem várhatod el, hogy leleplezzük a saját meglepetésünket, de megígérjük, hogy szentestén részletesen el fogjuk mesélni.

Julika kénytelen volt elfogadni ezt a magyarázatot, így hát hamarosan újra magukra hagyta a makettező szakkör két jeles tagját.

Bence egy darabig maga elé nézett, aztán kissé elfogódottan azt kérdezte:

– Ez azért elég ciki, nem gondolod, nagyapa? Lehet, hogy még szentestén sem kellene elmesélnünk a többieknek.

– Ugyan, miért fosztanánk meg a többieket egy ilyen vidám történettől? – kérdezett vissza Károly. – Különben is, nem szabad ilyen szigorúnak lenni magunkhoz. Szerintem ilyesmi még a legprofibb makettezőkkel is megesik olykor. Elvégre emberek vagyunk, hibázunk.

– Na jó, de te is úgy fogalmaztál az előbb, hogy a lehető legnagyobb hibát követtük el, amit csak lehet.

– Ez azért elég nagy túlzás volt a részemről. Már csak azért is, mert még idejében rájöttünk a hibára, és nem adtuk le a megrendelést. De ha még így is történt volna, kinek ártottunk volna vele? Legfeljebb magunknak okoztunk volna kellemetlenséget.

– Lehet, hogy igazad van – bólogatott a kis Bence.

– Hidd el, kis unokám, addig nincs baj, amíg az ember képes saját magán is nevetni – vélekedett Almási Károly. – Úgyhogy én mégiscsak elmesélem majd ezt a kis történetet a családnak szentestén, és biztos vagyok benne, hogy nem rajtunk fognak nevetni, hanem velünk.