A következő hétvégén újra fellángolt az Almási családban a háborús témájú diorámák fölötti vita. Julika még inkább megerősödött abban a véleményében, hogy halasztani kellene a dolgot addig, amíg a kis Bence nagyobb lesz, hiszen épp elég baj van így is a világban. Magdi igyekezett megnyugtatni az anyósát, hogy a kisfiú már elég nagy bizonyos kérdések megbeszéléséhez, pláne úgy, hogy ki sem lehet kerülni a témát, hiszen háború zajlik egy szomszédos országban. Végül a családfő tett pontot a vita végére, amikor egy percre kijött a dolgozószobájából:
– Mindannyian megnyugodhattok, Bence most egy western témájú diorámát tervezget – újságolta a családnak. – Talált ugyanis a régi játékai között néhány indián és cowboy figurát, innen jött az ihlet.
– Hála az égnek – sóhajtott fel Julika, de a férje nyomban rámutatott:
– Nem hinném, hogy ha szóba kerül a történelmi háttér, akkor szívderítő dolgokat tudok mesélni az unokámnak. Gondolod, szívem, hogy a Vadnyugat története nem bővelkedett az erőszakban és a véres háborúkban? Elég, ha a Wounded Knee–i mészárlásra célzok, vagy Ülő Bika háborújára, a hunkpapa sziú törzsfőnök ugyanis…
– Jaj, ülj már le, te bika, és ne fújtass itt nekem! – nevetett fel Julika. – Mindjárt megfőzöm a gyógyteádat, te hunkpapa–nagypapa, de addig se rontsd el az örömömet.
Almási Károly csalódottan hallgatott el, de aztán arra gondolt, hogy ha a nappaliban nem is vevők az indián történeteire, az unokája a dolgozószobában nyilván sokkal lelkesebb hallgatóság lesz.
– Karcsi bácsi honnan tud ilyen sokat az indiánokról? – ámuldozott Magdi. – Hiszen a kisfiam csak ma reggel tette szatyorba azokat a figurákat, tehát senki sem készülhetett fel rá előre, hogy mi lesz a mai kérése.
– Jaj, kislányom, nem olyan nagy dicsőség ez nekem, hiszen eleve az életkoromból következik – szabadkozott a családfő. – Az én időmben minden kissrác indiános történeteket olvasott. Nekünk még ők voltak a szuperhőseink, nem a Pókember, Batman, a Csillagok háborúja szereplői, meg az ördög se tudja, ki mindenkiért rajonganak ezek a kis legények mostanság. Mi még a Nagy indiánkönyvet olvastuk, meg persze Karl May regényeit, és minden délután indiánosdit játszottunk, már persze csak olyankor, ha éppen nem fociztunk. Más idők voltak azok.
– Ettől függetlenül fenntartom a véleményemet – jelentette ki Magdi. – Én is sokat olvastam gyerekkoromban, mégis nagy bajban lennék most, ha elém állna a kislányom, és azt kérné, hogy rögtönözzek egy előadást Pöttyös Panniról, vagy bármelyik olvasmányélményemről. De le merném fogadni, hogy Karcsi bácsi egy órán keresztül is tudna mesélni Ülő Bikáról, vagy akármelyik másik híres törzsfőnökről. Kész áldás, ha ilyen nagypapája van egy kisfiúnak.
A családfő szeretett volna valami igen szépet mondani a menyének, de ebben a pillanatban megérkezett a felesége, és miközben letette elé a tálcát, így szólt:
– Tessék, te kész áldás, itt a gyógyteád, fogyaszd egészséggel – incselkedett nevetve, aztán szigorúan ráparancsolt a férjére: – Utána pedig irány a dolgozószoba. Nem jól viselem, ha hosszasan magára hagyod a kis Bencét mindenféle éles szerszámok között.
Almási Károly sosem volt az az ember, aki ne lett volna vevő egy kis házastársi incselkedésre, ha úgy hozta az élet.
– Kegyetlen asszony – sziszegte a fogai között, aztán egészen nyíltan kijelentette: – Most láthatjátok, drága gyermekeim, hogy miféle terrornak vagyok én itthon kitéve.
– Milyen gyógytea ez? – érdeklődött Ákos.
– Most ezt komolyan kérdezed, nagyfiam? Úgy látom, az anyádra ütöttél, amikor a kegyetlenséget kellett szétporciózni a gyermekeim jellemében. Éppen bezsebelnék egy szívhez szóló dicséretet a menyemtől, de ehelyett mindenféle gyógyteákról faggatózol. Hát szerinted én tudom, hogy jó anyád mit rakott bele? Ülő Bika törzsfőnökről valóban tudnék egy órán át is mesélni, de erről a kotyvalékról csak annyit tudok, hogy van benne tán még macskafarok is.
– Cickafarkfű lesz az! – nevetett fel Julika. – Na, idd csak meg szépen azt a kotyvalékot, karbantartja a vérnyomásodat. Elég ennyit tudnod róla.
Almási Károly fegyelmezetten felhörpintette a teát, felesége szigorú tekintetétől kísérve. Aztán viszont nem vette az útját a dolgozószoba felé, mint ahogy a korábbi felszólítás szólt. Ennek nagyon egyszerű oka volt. Időközben a kis Bence is előjött onnan, mert elunta az egyedül történő szöszmötölést, és csatlakozott a felnőttekhez.
A családfő átölelte a melléje lehuppanó kisfiú vállát:
– No, kis unokám, most megnyugtathatjuk az aggódó nagymamádat, hogy a következő percekben egész biztosan nem fogjuk megvágni a kezünket sem a hobbikéssel, sem a szikével, sem semmi mással. Ugyanis most kimegyünk a kertbe homokot szitálni, és nagy összegben mernék fogadni, hogy ezen művelet közben nem fog minket semmilyen baleset érni.
Julika most már valahogy nem volt olyan fogékony az incselkedésre, mint a korábbi percekben, és egészen komolyan kérdezte:
– Miért olyan nagy baj, hogy féltem a szeretteimet? Nem hiszem, hogy ki kellene gúnyolni ezt az érzést. Igenis féltelek téged is, te konok vénember, és pláne féltem az unokáimat. A mai nehéz időkben ez olyan érthetetlen dolog?
Almási Károly az ilyesmit csöppet sem vette tréfára, ezért megfogta az unokája kezét, felálltak a pamlagról, és odajárultak Julika elé. Túl régóta ismerte már a feleségét ahhoz, hogy ne tudja, ilyenkor bizony jól jön egy ölelés. Egy hirtelen mozdulattal felkapta hát az ölébe a kis Bencét, és aztán mindketten átölelték a nagymamát. De persze a családfő nem tudott kibújni a bőréből, ezért a forró ölelés közben a következő rövid szózatot intézte a nejéhez:
– No, hát eljutottunk abba a stádiumba, hogy most már az aggódás témáján is tudsz aggódni. Igazán nem kell. Tudunk mi vigyázni magunkra, igaz–e, kis Bence? Téged pedig nagyon szeretünk, és örülünk neki, hogy te is vigyázol ránk.
Julikában most kettős érzelmek viaskodtak, mert egyrészt nagyon jólesett neki a gesztus, másrészt viszont szükségét érezte, hogy ismét rámutasson egy fontos körülményre:
– Az orvos pont az ilyen mozdulatoktól tiltott el, nem emlékszel? Mit kapdosod fel az unokádat az öledbe, mintha csak egy csecsemő lenne? Értsd már meg, hogy ha nem tartod be az utasításokat, akkor visszakerülsz a szike alá igen hamarosan!
Károly azonban ezen a hétvégén nem volt hajlandó semmin sem aggódni. Szófogadóan letette ugyan az öléből Bencét, de aztán kiadta a parancsot:
– No, irány a kert, mert szitált homokra van szükségünk.
– Aztán minek az nektek? Sivatagi diorámát fogtok csinálni? – kérdezősködött Ákos.
– Valamiből elő kell állítanunk a talaj textúráját – magyarázta a családfő. – De ha ennyire érdeklődsz a diorámázás iránt, akár velünk is tarthatsz. Biztosan a kisfiad is örömmel venné.
Kevesen tudták a családban, de ezzel Ákos titkos vágya teljesült. Nem arról volt szó, hogy féltékeny lett volna a saját apjára, amiért igen bensőséges kapcsolatot ápolt a kis Bencével, és láthatóan igencsak komoly mértékben összekötötte őket a közös hobbi, a makettek és a diorámák világa. Ennek Ákos kifejezetten örült. Még csak arról sem volt szó, hogy kirekesztettnek érezte volna magát, amiért a kisfia ennyire rajong a nagypapájáért. Ezt teljesen természetesnek tartotta, hiszen ő is úgy gondolta, hogy az édesapja egy igazán szerethető és kedves személyiség, akinek jó a közelében lenni. Irigységet sem érzett, mert hiszen melyik apa érezne az öröm helyett irigységet, amikor azt látja, hogy a gyermeke milyen jól megérti magát a nagypapájával? Ákos egyszerűen elkezdett vonzódni ehhez a hobbihoz, és úgy látta, hogy a különféle miniatűr holmikkal való foglalatosság egy igencsak jó móka. És ha mindezt az ember ráadásul a szerettei társaságában valósíthatja meg, az csak hab a tortán.
– Rendben, veletek tartok – emelkedett fel a nappali foteljéből Ákos.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezte csodálkozva a nagyapó és a kisfiú is egyszerre, és Ákos ekkor tapasztalta meg, hogy talán a kis Bence is ugyanarra vágyott, mint ő maga.