Amikor megérkeztek Debrecenbe, János nem fogadta el a benzinpénzt.
– Ez az én hozzájárulásom ehhez a nemes ügyhöz – jelentette ki, és még azt is hozzátette: – Én is sokat kaptam ám ezen az úton, igen hasznos nap volt, amit nem egyhamar fogok elfelejteni.
Aztán mégis úgy alakult, hogy pár nap múlva felhívta Ákost. No persze nem azért, hogy utólag kérje el a fuvardíjat, egész másról volt szó:
– Történt egy kis baj a családban, és talán a doktor úr segíthetne – mondta izgatottan.
– Jóságos ég! – jajdult fel Ákos. – Ha gondolja, máris indulok.
– Annyira azért nem sürgős, nyugodjon meg, doktor úr. Csak az asszony igen meg van ijedve, meg a bűntudat is gyötri, és a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül hívjam fel Almási doktort.
Így hát a családlátogatásra két nappal később került sor, amikor is Ákos végül kettesben maradt Anitával, János feleségével, hogy nyugodtan beszélgethessenek.
– Szörnyű hibát követtem el a minap, doktor úr. – Ezzel a vészjósló felütéssel indította az elbeszélést Anita. – A kisfiam olyan filmet látott, amilyet nem lett volna neki szabad.
– Milyen filmről van szó pontosan? – kérdezte Ákos.
– Tudja, a kisfiunk, Janóka még csak tízéves, de máris nagyon kedveli a történelmet. Azon belül is az ókori városállamok meg a Római Birodalom történetét. A képregények közül is az Asterix a kedvence. Én pedig kedveskedni akartam neki, és pont kapóra jött, hogy valamelyik nap rátaláltam az interneten egy sorozatra, amelyik Spartacusról szól. Én balga azt hittem, hogy valami ismeretterjesztő sorozat, de sajnos…
Itt elcsuklott az asszony hangja, és érezhetően a sírással küszködött. Ákos gyorsan átvette a szót, hogy az anyuka egy kis lélegzethez jusson:
– Általánosságban azt a tanácsot adhatom, hogy mindig érdemes együtt néznünk a gyerekkel az ilyen műsorokat, mert ha valamilyen kérdése támadna…
– Úgy is tettem! – vágott közbe Anita, szűnni nem akaró kétségbeeséssel a hangjában –, de mindjárt az elején csöngetett a postás. Gyanútlanul kimentem. Mire átvettem az ajánlott levelet, és visszaértem a szobába, már csak azt láttam, hogy gladiátorok aprítják egymást. De szó szerint! A lehető legnaturálisabban képzelje el a doktor úr, ahogy az egyik harcos a bárdjával lecsapja a másik karját, és csak úgy spriccel a vér mindenfelé! Még nekem is szörnyű volt, hát még a gyereknek! És közben az a durva, trágár ordítozás! Addig a pillanatig el sem tudtam volna képzelni, hogy a magyar szinkronban egyáltalán szabad ilyen iszonytató szavakat kimondani. Hirtelen azt sem tudtam, hogy a szemét vagy a fülét fogjam be a kisfiamnak! Amilyen ügyetlen vagyok, csak nagy sokára találtam meg a távirányítót, mert persze annak is pont ilyenkor kellett becsúszni két díványpárna közé…
– Mennyi ideig tartott ez a jelenet? – kérdezte Ákos.
– Nem is tudom – bizonytalanodott el az asszony. – Nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
– Hosszabb vagy rövidebb volt egy percnél az a durva rész, amit a kisfia kénytelen volt megnézni? – próbált segíteni a behatárolásban Almási doktor.
– Egy percnél mindenképpen rövidebb volt – felelte most már határozottan Anita.
– Kérem, próbáljon megnyugodni. Nem történt semmiféle végzetes, jóvátehetetlen dolog – jelentette ki Ákos.
– Tényleg úgy gondolja, doktor úr? – kérdezte az asszony, és most először mutatkoztak rajta a megkönnyebbülés halvány jelei.
– Nem szerencsés persze, ha ilyesmivel kénytelen szembesülni egy tízéves gyermek – ismerte el Ákos –, de azt gondolom, hogy az elmondottak alapján teljesen biztosan állíthatom, a kisfiú nem szenvedett életre szóló traumát, amint azt ön hiszi. Legalábbis a férje erről tájékoztatott engem telefonon.
– Úgy gondolja a doktor úr, hogy fölöslegesen izgatom magam ezen a témán? – kérdezte az anyuka. – Mert a férjem azt mondja, hogy túl nagy feneket kerítek a dolognak.
Ákos egyelőre nem válaszolt, mert úgy érezte, hogy a történteknek egy igen fontos aspektusa még kimaradt a beszélgetésből. Így hát inkább a következőre kérdezett rá:
– A kis Janóka hogy viselte ezt a dolgot? Elbeszélgetett már azóta a fiával erről?
– Még nem – vallotta be szemlesütve az asszony. – Pedig próbáltam rávenni magamat, de sehogy sem sikerült – kesergett, és újra visszazökkent a korábbi letargikus állapotba. – Egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy szóba hozzam, mert akkor visszavinném ehhez az élményhez, és újra át kellene élnie, márpedig szerintem az lenne a legjobb, ha sürgősen elfelejtené mindazt, amit látott.
– Nézze, a jelen helyzetben az volna a legfontosabb, hogy beszélgessen a kisfiával – magyarázta Almási doktor. – A gyerekek sokszor érezhetik azt, hogy egyedül maradtak a világban, még ha nem is olyan értelemben, hogy nincs senki körülöttük, akiben megbízhatnának. De ha nem kapnak választ a kérdéseikre, akkor igenis magányosnak érzik magukat. Ennél is nagyobb baj, hogy felnőtt segítsége nélkül sokszor egyedül próbálnak meg választ találni a kérdéseikre, és amiket ők ilyenkor a saját fantáziájukkal kitalálnak, az többnyire rosszabb és ijesztőbb, mint maga a valóság. Ez a feladat tehát tovább nem halasztható.
– Még ma sort kerítek rá, erőt veszek magamon, és beszélgetni fogok Janókával, ezt megígérhetem – fogadkozott az asszony.
– Még valamire fordítson figyelmet – javasolta Ákos. – Ne ostorozza magát fölöslegesen. Én azt gondolom, hogy maga egy gondos és lelkiismeretes szülő. Egy nagyon jó anyuka, aki meleg otthont és biztonságot ad a gyermekének. A mai világban ez igenis nagy érték. Bocsássa meg magának a történteket. Bármelyik önhöz hasonló szülővel megtörténhetett volna. Egyszerűen azért, mert ilyen az élet. Most gondoljon bele, hogy mennek az utcán a kisfiával, és szemtanúi lesznek egy szörnyű közlekedési balesetnek. Ön, mint gondos anyuka, ki tudja védeni az ilyesmit? Nem. Hiszen nincs ember, aki ezt ki tudná védeni. Ebben az elképzelt esetben is olyasmit kellene látnia a gyermekének, ami még véletlenül sem egy tízéves kissrác szemének való. És akkor is el kellene magyaráznia a fiának, hogy mi történt. Higgye el, bármilyen szörnyűséget felülír az a tudat egy ilyen kis emberke számára, hogy az édesanyját maga mellett tudhatja, és átbeszélheti vele a történteket. Ez ad biztonságot, nem pedig egy elképzelt burok. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne kellene megvédenünk a gyermekeinket a káros hatásoktól.
– A doktor úrnak van gyereke? – kérdezte az asszony.
– Igen. Van egy nyolcéves kisfiam, és van egy kislányom, aki még csak óvodás. Tehát azt hiszem, joggal mondhatom, hogy tudom, miről beszélek.
– A doktor úr mit mondana a kisfiának, ha hasonló helyzetbe kerülne, mint én? – kérdezte az anyuka, és hirtelen nagyon lelkesen az oldalsó kis asztal felé nyúlt, majd jegyzetblokkot és tollat vett a kezébe.
– Most mire készül? – firtatta Ákos.
– Szeretném szó szerint lejegyezni, amit mond – felelte az asszony. – Maga mégiscsak szakember. Amit a gyerekeinek mondana ilyen helyzetben, az nekem is jó lesz.
– Higgye el, erre semmi szükség – mosolyodott el Almási doktor. – Sőt, egyenesen visszás lenne, ha valaki más szavait próbálná felolvasni, vagy bemagolva elmondani a kisfiának. Ő is egyből megérezné, hogy nem hiteles a dolog. A legjobb ilyenkor, ha a saját lelkiismeretünkből indulunk ki, és a saját szavainkkal mondjuk el, hogy mit érzünk. Ez a legtermészetesebb, amit tehetünk, és ezt a gyermekünk is hitelesnek fogja értékelni. Arról nem is szólva, hogy úgyis lesznek kérdései a kisfiúnak, amire nem is lehet előre felkészülni. Higgye el, nem lesz semmi baj akkor sem, ha bármiféle kisokos vagy sorvezető nélkül vág bele abba a beszélgetésbe.