Nemsokára kiderült, hogy Ákos angoltudására valóban szükség van. Egyszer csak megjelent egy kéttagú tévéstáb a helyszínen, és elkezdtek forgatni. De nem a már Záhonyban megismert hazai páros volt, hanem külföldiek, egy osztrák csatorna munkatársai.
No persze, amíg ez nem derült ki, addig Tibor magyarul kezdett velük perlekedni, miközben a kamera objektívjét is eltakarta a tenyerével:
– Ki adott maguknak erre engedélyt? A művelődési ház már nem közterület, itt nem forgathatnak akkor, amikor csak úri kedvük úgy tartja!
Amikor kiderült, hogy a stáb egyik tagja sem ért magyarul, az ügyvéd odakiáltott a barátjának:
– Ákos, itt rád van szükség! Kérlek, magyarázd el ezeknek a jóembereknek, hogy mi a helyzet, hátha beszélnek angolul.
Ákos udvariasan, de határozottan az osztrákok értésére adta, hogy nem szerencsés videóra venni az elcsigázott embereket, különös tekintettel a férfiakra, mivel legtöbbjük a kényszersorozás elől menekült át a határon, tehát egész biztosan nem szeretnék a saját arcukat különféle tudósításokban viszontlátni, mert esetleg komoly bajuk is lehet belőle, vagy akár az Ukrajnában maradt rokonaiknak.
A tévések szerencsére megértették, hogy momentán nem kívánatos a jelenlétük a művelődési házban, és ha segíteni nem tudnak, legalább ne kellemetlenkedjenek, úgyhogy kikapcsolták a kamerát, és kioldalogtak a helyiségből.
Ezután egy középkorú, főkötős nő lépett oda Ákoshoz. A helyi iskola szakácsa volt, de most nem ebbéli minőségében szeretett volna valamit elintézni.
– Maga Almási doktor?
– Igen.
– A tévés pszichológus?
– Az volnék – ismerte el Ákos, majd hozzátette: – De már jó ideje nem vagyok tévés.
– De szerencsére régebben az volt, láttam a műsorát – szögezte le a hölgy.
– Ha esetleg autogramot szeretne, akkor…
– Lehet róla szó, de inkább később. Most pszichológusként lenne szükség magára. Jöjjön már velem, legyen olyan kedves, mert van itt egy asszonyka egy kétéves forma kisgyerekkel, ott ül a sarokban, és már egy negyed órája zokog. Mi hiába próbáljuk vigasztalni, eddig nem nagyon sikerült. Hátha maga tud neki valami okosat mondani. Mégiscsak szakember, nem igaz?
– Azonnal megyek – felelte Ákos, de előbb még odalépett a sofőrhöz: – Nézze, János, nem tudom, mennyire sietős a dolga, de az a helyzet, hogy a jelek szerint nekem még lenne itt némi feladatom, ezúttal mint pszichológusnak. Tehát egyelőre nem tudunk visszaindulni Debrecenbe, mert…
– Csak a maga nevében beszéljen, doktor úr – mosolyodott el János. – Én máris indulok, még ha nem is Debrecenbe, hanem egy Nyíregyháza melletti kis faluba. Ezeknek a derék embereknek ugyanis ott élnek a rokonaik, elviszem őket – mutatott egy idős házaspárra.
– Mennyi idő alatt járja meg az utat?
– Nyugodtan tevékenykedjen a doktor úr, ameddig szükségét látja. Nem fogok egyhamar visszaérni. Ugyanis Nyíregyházáról fuvart viszek Tiszabecsre, a határátkelőhöz. Van egy segélyszállítmány, amihez egyelőre nincsen autó, de szóltam nekik, hogy ha már úgyis arra járok, akkor nyugodtan rám bízhatják a fuvart.
– Ez aztán derék dolog, maga nem vesztegette itt az időt, János! Hogy sikerült ezt az egészet ilyen rövid idő alatt leszervezni?
– Nem ma kezdtem a szakmát, doktor úr – felelte büszkén a sofőr, aztán felmutatta az okostelefonját: – Meg aztán nem azért van a kezem ügyében az én kis személyi titkárom, hogy ne használjam, amikor kell.
Átmenetileg búcsút vettek hát egymástól, és most már nem volt más hátra, Ákos odasietett a sarokban gubbasztó asszonyhoz, és óvatosan megszólította. Rövid idő alatt belátta, hogy a konyhás néni bizony nem véletlenül kérte az ő segítségét. Úgy tűnt, a kétségbeesett asszony nehezen fog megnyílni. Már ha egyáltalán…
Ákos hosszasan győzködte az asszonyt:
– Azt gondolom, semmit sem veszíthet azzal, ha elmondja, hogy mi a baj.
– Úgyse tud rajtam segíteni senki – legyintett a menekült.
– Már az is egy kis könnyebbséget jelenthet, ha kibeszéli magából. Én szívesen meghallgatom – bizonygatta Almási doktor. – Persze lehetséges, hogy tényleg nem tudunk segíteni a baján. De mi van, ha mégis?
– Már így is segítettek nekem. Kaptam mindent, ráadásul ingyen. Ruhákat a gyereknek, meg pelenkát. Még játékokat is. Ennivalót. De rengeteget! És még gyógyszert is. Ki se tudnám fizetni…
– Mondja csak, ha fordított lenne a helyzet, és én menekülnék magukhoz a két kisgyerekemmel, akkor segítene nekem?
Az asszony megütközve nézett fel:
– Hát persze. Amit csak tudnék.
– Látja, mi is így vagyunk ezzel – mosolygott biztatóan Ákos. – Elvégre magyarok vagyunk. Ki segítsen rajtunk, ha mi nem tartunk össze?
Úgy tűnt, az asszony végre megenyhült. Nagyot sóhajtott, aztán belekezdett:
– A testvéremről van szó…
Jó negyed órán keresztül tartott az elbeszélés. Amilyen nehezen indult meg, később olyan parttalanul áradt a szó az asszonyból. Végül Ákos felemelkedett a székéről, és a tekintetével a barátját kezdte keresni a nagy teremben. Amikor megtalálta, odasietett hozzá, aztán félrevonta egy titkos megbeszélésre:
– Tibikém, most nagy szükség lenne a kapcsolataidra. A lakcímnyilvántartóban ismersz valakit?
– Azt neked nem kell tudnod – kacsintott az ügyvéd. – Miről lenne szó?
Ákos átnyújtott egy papírcetlit néhány adattal:
– Ezt az illetőt kellene megtalálni. Annak az asszonynak a bátyja. Már jó pár éve áttelepült Magyarországra. Állítólag valahol Egerben lakik, de még ez sem biztos. Mindenesetre a név elég egyedi, talán lehetne vele kezdeni valamit.
– Szóval a hölgy nem ismeri a saját testvére elérhetőségeit? – csodálkozott Tibor. – A mai világban ez azért elég furcsa, nem gondolod?
– Néhány évvel ezelőtt nagyon összevesztek, és nem is tartották a kapcsolatot – magyarázta Ákos. – De most hagyjuk az ítélkezést, nem a mi dolgunk. Valami azt súgja nekem, hogy a báty ebben a helyzetben nem fogja elutasítani a testvérével való kapcsolatfelvételt. Jó lenne, ha sikerülne kiderítenünk a lakcímét vagy a tartózkodási helyét, a telefonszámáról nem is beszélve. Hátha a pártfogásába venné ezt a szegény asszonyt a kisgyerekével.
– Bízd csak ide – vette át a papírszeletkét az ügyvéd, aztán félrevonult, hogy megejtsen egy-két telefonhívást.
Ákos később úgy értékelte, hogy hosszú idő óta az ezután következő kilencven perc volt élete legizgalmasabb másfél órája. Tibor valami úton–módon, ki tudja, milyen ismerős által megszerezte az illető lakcímét. Ehhez képest már gyerekjáték volt kideríteni a telefonszámát, amely szerencsére nem volt titkosítva. Az adatok birtokában Almási doktor a többit már magára vállalta.
Az események végén Ákos újra odament az asszonyhoz, aki még mindig a sarokban gubbasztott. Odahúzott mellé egy széket, leült, megfogta a kezét, és így szólt:
– Fontos híreim vannak.
Az asszony egykedvűen tekintett hősünkre, egyelőre semmiféle különös érdeklődést nem árult el az arca. Ám ekkor elhangzott a következő mondat:
– Sikerült megtalálnunk a bátyját, és fel is vettük vele a kapcsolatot…
– Tessék???
– Bizony. Én magam is beszéltem vele telefonon. Már kocsiba is ült, hamarosan itt lesz, és találkozhatnak. Akkor majd mindent szépen megbeszélhetnek.
Az asszonynak könnyben úszott a szeme, és most már ő szorongatta jobban Ákos kezét. Annyira fojtogatta a sírás, hogy csak egészen halkan tudta kimondani:
– Köszönöm.