Az újabb makettezős hétvége után a dolgos hétköznapok következtek, ez pedig azzal járt, hogy Julika a nagyfia rendelőjében teljesítette az adminisztrációs feladatokat. Ebédszünetben alkalmuk nyílt egy kis beszélgetésre, és ennek során Julika meglepő dolgokról tájékoztatta Ákost:
– Apád nyakig belevetette magát ebbe a hobbiba. Annak idején, amikor világos lett előttem, hogy mit tervezel, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ennyire bejön a számításod. Az az ember, aki azon a bizonyos kiállításon azt mondta neked, hogy ebből a hobbiból nem lehet szabadulni, mert egyszerűen beszippantja az embert, kicsit sem túlzott! Megmondom őszintén, néha már soknak is érzem, amit apád művel. Naphosszat a makettjeivel pepecsel, és minden hétvégére úgy készül, mintha az unokája előtt kellene vizsgáznia. Szinte nem is lehet vele másról beszélni, mint erről a témáról. Ragasztók, bemosó folyadékok, pigmentek, hígítók, filterek. Néha már zsong a fejem tőle, pedig én csak egyszerű kívülálló vagyok. De úgy érzem, kívülállóként is sokkal többet tudok erről a hobbiról, mint amit valaha is meg akartam tanulni belőle.
Ákos aggodalmas arcot öltve hallgatta az édesanyját, és egyszer csak előállt a farbával:
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nyugdíjba mennél.
Julika megütközve nézett a fiára. Számára ez a közlemény nemcsak váratlan volt, de érthetetlen is.
– Vagy legalábbis egy hosszabb szabadságra – próbálta tompítani mondandója élét Ákos, látva az édesanyja reakcióját.
– Be akarod zárni a rendelőt? – kérdezte Julika, mert hirtelen semmi más ok nem jutott eszébe, amiért a fia ilyesmit kérne tőle.
– Dehogyis akarom!
– De hát akkor szükséged lesz segítségre! Vagy magad akarod csinálni az adminisztrációt is? Nem vállalsz te túl sokat?
– Nyugodj meg, anya, majd felveszek valakit helyetted.
Nem lehet mondani, hogy ez a válasz megnyugtatólag hatott volna Julikára. Egész délután a furcsa kérésen járt az esze, és minél tovább töprengett rajta, annál fájdalmasabb gondolatok kergették egymást a fejében.
Az első letaglózó érzést maga a nyugdíj szó váltotta ki belőle. Almásinénak még talán soha életében nem jutott eszébe nyugdíjasként gondolni magára. Nem készült rá, nem tervezett még ilyesmivel, egyáltalán semmi módon nem szerepelt ez a fogalom a jövőképében. Aztán gyors fejszámolásba kezdett, és szörnyülködve állapította meg, hogy lényegében nincs semmi különös Ákos kérésében.
Ennek ellenére, mi tagadás, kissé haragudott is a fiára, elvégre ő szembesítette azzal a ténnyel, hogy bizony már nyugdíjas korba lépett.
A következő érzés immár a düh volt. Milyen kíméletlen tud lenni ez az Ákos! Pszichológus létére! Csak úgy, minden előzmény nélkül odavágja az emberhez ezt a dolgot! Pedig láthatóan készült is rá, hiszen már a helyettesítés is eszébe jutott. Lehet, hogy már az utódja is megvan, aki arra vár, hogy ő lelépjen végre a színről?
Amikor véget ért a rendelés, és újra kettesben maradtak a rendelőben, rá is kérdezett ez utóbbi körülményre, és a válasz még inkább letaglózta, egyszersmind még jobban feldühítette:
– Igen – vallotta be Ákos –, már tárgyaltam ez ügyben valakivel, aki levelező tagozaton végzi az egyetemet. Nagyon érdekelné a feladat, mivel a pszichológia területén szeretne másoddiplomát szerezni.
– Aztán nem lesz ebből valami bajod otthon? – kérdezte Julika, és a hangjába az aggodalom mellé némi gúny is vegyült.
– Mi bajom lehetne? – csodálkozott el Ákos.
– Nem akarok vészmadárkodni, de mintha lett volna rá példa a múltban – jegyezte meg sejtelmesen Julika, majd provokatívan megkérdezte: – Aztán milyen az illető? Csinos, takaros teremtés?
Ákos most már felnevetett:
– Majd ha találkozol vele, meglátod. És elmondhatod nekem, hogy női szemmel milyennek látod a fiatalembert.
Julika úgy elszégyellte magát, hogy bele is pirult. Szerencsére Ákos nem vette észre, vagy legalábbis nem adta jelét, inkább folytatta a meggyőzést:
– Pontosan azért gondoltam, hogy most apa mellett lenne a helyed, mert mindaz, amit meséltél, számomra bizony nem kevés aggodalomra ad okot. És hát, mi tagadás, némi bűntudatom is van.
– Miért? – csodálkozott el az édesanyja.
– Azért, mert úgy tűnik, túl jól sült el a tervem. Vagy inkább úgy fogalmaznék, túllőttem a célon azzal a nagy halom makettel, amit behordtam apa dolgozószobájába.
– Honnan tudhattad volna előre, hogy mennyi lesz elég ahhoz, hogy kiváltsa a kellő hatást? Ezért ne hibáztasd magad, semmi okod rá. Különben is, csak a jó szándék vezérelt – vélekedett Julika.
– Mindegy, ez már a múlt, nem tudunk rajta változtatni – legyintett Ákos. – Foglalkozzunk inkább a jövővel. Hamarosan itt a tavasz. Nagyon nem szeretném, ha apa még akkor is a szobájában gubbasztana a makettek fölött, amikor rég a kertben lenne a helye. Nyilván tudom, hogy semmiféle megerőltető kerti munkát nem szabad rábízni, de ahogy most áll a helyzet, az meg a másik véglet. Mert az rendben van, hogy a hobbijával való bíbelődés megóvja a stressztől, de azért testmozgásra és friss levegőre is szüksége van! Márpedig a dolgozószobájában ilyesmi nem igazán jut neki, ahhoz ki kellene mozdulnia. Ezért lenne jó, ha a közeljövőben inkább mellette lennél, és nem az irodámban töltenéd a nap nagy részét.
– Szóval azért akarsz nyugdíjba küldeni, hogy apádat pesztrálhassam? – kérdezte epésen Julika.
– Biztos vagyok benne, hogy ha van ember, akinek nem kell bemutatni apát, az te vagy – szögezte le Ákos. – Tudod jól, mennyire maximalista. Emellett azt is tudhatod, hogy hajlamos belefeledkezni mindenféle tevékenységbe, amit éppen végez. És ilyen szempontból teljesen lényegtelen, hogy az a tevékenység éppenséggel munka vagy szórakozás. Emlékszel még, milyen volt, amikor az első könyvét írta? Szinte ki sem bújt a dolgozószobájából!
– Igazad lehet – gondolkodott el Julika. – Ráadásul az már majdnem húsz évvel ezelőtt volt.
– Úgy bizony – bólogatott Ákos. – Azért valljuk be, hatvan fölött, a második infarktus után már egészen másként kell ezekre a dolgokra tekintenünk. És ha ő nem mindig akar, akkor nekünk kell vigyáznunk rá.
– Márpedig ő nem mindig akar – ismerte el Julika.
– Látod már? Ez itt a lényeg. Hogy felügyelet alatt legyen, még ha a szónak nem is a negatív értelmében. Inkább úgy fogalmaznék: hogy féltő szeretet vegye körül a nap minden percében. Lehetőleg.
Julika furcsán elmosolyodott, és a nagyfia egyelőre nem tudta eldönteni, mi okozhatta ezt, de hamarosan kiderült:
– Még a végén nekem is ki kell tanulnom a makettezés tudományát – hajtotta a tenyerébe az arcát Julika.
Ezen most már mindketten nevettek.
– Nyugodj meg, ha a kis Bencének sikerült, akkor neked sem lesz nehéz – biztatta az édesanyját Ákos.
– Jaj, ne is mondd! Apád már annyit duruzsolt a fülembe ezekről a varázslatos folyadékokról, hogy lassan álmomból felkeltve is tudom, mi az a filter meg a bemosó! A különböző ragasztókat pedig már szagról felismerem!
Ákos lassan felöltötte a kabátját, és hosszasan nézte a cipője orrát, mielőtt kibökte:
– Tulajdonképpen mindig is ezért néztem fel rá. Ezer fokon tud égni egy–egy ügy érdekében. Szerintem emiatt lett ilyen kitűnő újságíró. Ha egyszer egy témára ráharapott, azt minden oldalról körüljárta, lelkiismeretesen utánament a legapróbb részletnek is. Nem hiszem, hogy valaha is visszadobták volna bármelyik cikkét, hogy ezt vagy azt javítsa ki benne.
– Az tény, hogy apád soha életében nem csinált semmit félszívvel – révedt a múltba Julika is. Aztán megint elmosolyodott: – El tudod képzelni, hogy év végére hány kis összerakott makett fog sorakozni a polcán, amelyeket mind nekem kell majd időnként leporolgatnom?
Ezen megint jót kacagtak, majd Ákos azt kívánta:
– Ennél nagyobb bajod sose legyen!
🙂