Vasárnapi ebédek #657

Almási Károly a dolgozószobájában ült, és erősen szemezett a makettes dobozokkal. Próbált újabb két egyforma darabot felfedezni, de egyelőre nem sikerült. Felállt, hogy közelebb menjen a felhalmozott dobozokhoz. Aztán felvette a szemüvegét is, de így sem jött össze a dolog.

Csalódottan ült vissza az íróasztalához. Ujjaival kissé idegesen dobolt az asztal lapján. Aztán a tekintete az aprócska harckocsira tévedt, amelyet karácsonykor együtt raktak össze az unokájával. Kezébe vette, elmélázva forgatta a szépen lefestett tankot, és arra gondolt, ennek a párja most a kis Bence szobáját díszíti. Szívmelengető érzés volt. Eszébe jutott a karácsony minden meghitt pillanata, és percről percre felidézte a kis Bencével közös munkálkodás minden boldogító momentumát.

Újra csak a maketthalomra pillantott, és eszébe jutott valami. Ha úgy vesszük, akkor végeredményben a MiG–29 típusú repülőből is kettőt vásárolt Ákos. Mit számít az, hogy az egyik szovjet, a másik meg lengyel felségjelű? Semmi lényeges különbség nincs köztük, legfeljebb más–más matricákat kell rájuk ragasztani, az meg majdnem az utolsó munkafázis, tehát…

Tehát Almási Károly egyszer csak felpattant az asztaltól, kiemelt a halomból egy dobozt, és határozott mozdulattal felbontotta.

Nincs ezzel semmi gond – biztatta magát –, elvégre csak felkészülök a hétvégére, amikor a kis Bence újra eljön, és akkor majd együtt összerakjuk a másikat. Hát nem szégyenülhetek meg az unokám előtt! Hová lenne a tekintélyem?

Zavarában frissen költött, bugyuta dalocskát kezdett dúdolni magában: „Enyém a lengyel, tiéd a szovjet, nyugodtan vedd el, jó ez a készlet, csak az a lényeg, mikor már kész lett, hogy azt mondják rá, ez bizony szép lett”.

A csekély művészi értéket képviselő, rögtönzött munkadal csöndes mantrázása közben annyira belemerült a repülőgép törzsének összeragasztásába, hogy észre sem vette, amikor Julika benézett a dolgozószobájába. No persze, a háziasszony is igyekezett zajtalan lenni. Csak résnyire nyitotta ki az ajtót, bekukkantott, és már vissza is vonult a nappaliba, hogy nyomban felhívhassa Ákost.

– Képzeld, fiam, a csuka újra bekapta a horgot.

– Tessék??? – értetlenkedett a vonal túlvégén az elsőszülött gyermeke.

– No, hát csak azt akartam mondani, hogy apád újra felbontott egy makettes dobozt. Mit felbontotta? Már rakja is össze, ahogy elnéztem. De olyan elmélyülten, hogy még a nyelvét is kidugta közben!

– Ja, vagy úgy? Szóval ezt jelenti a pecás hasonlat? Mondd csak, anya, hallja most valaki, amit mondasz?

– Ki hallaná? Teljesen egyedül ülök a nappaliban.

– Akkor miért érezted szükségét, hogy rejtelmesen suttogva kódold az üzenetet? – kacagott fel Ákos. – Nem nézel te véletlenül túl sok kémfilmet mostanában?

– Jaj, ne gúnyolódj már, fiam, hát csak örülök, hogy ilyen fényesen bevált a terved. Képzeld, az idén még egyetlen egyszer sem említett apád semmiféle munkát, ami az újságírói szakmával lenne kapcsolatos. Se riport, se interjú, se kiszállás, egyáltalán semmi ilyesmi nem jött szóba. Csak tartson ki ez a sok makettes doboz jó sokáig!

– Ne aggódj, anya, mire elfogyna, addigra gondoskodom az utánpótlásról. De van egy olyan érzésem, hogy ezt apa hamarabb fogja megtenni, mint én. A makettkiállításon alaposan elbeszélgettem az egyik árussal. Azt mondta, akit egyszer ez a hobbi beszippant, azt nem engedi el többé. És az illető ráadásul pont olyan idős lehetett, mint most apa.

– Bárcsak ezúttal is igazad lenne, drága fiam! – sóhajtott fel Julika.

Eközben a családfő – mit sem sejtve arról, hogy egy nem túl messze lévő helyiségben éppen jelentést adnak le róla – olyan boszorkányos ügyességgel dolgozott, hogy csakhamar összeállította az aprócska repülőt, aztán le is festette alapozóval. Amíg a festék száradt, újra csak a dobozhalomra esett a pillantása, és így dünnyögött magában:

– Ez a MiG–29 nem volt egy komoly kihívás ebben a méretarányban. Meg kellene próbálkozni valami nagyobb, összetettebb járművel…

Ákosnak hamarabb lett igaza, mint bárki gondolta volna. Az édesapja már akkor felkeresett egy szaküzletet, hogy új makettet vásároljon magának, amikor a felhalmozott készlet még semmiféle számottevő apadást nem mutatott.

Almási Károly persze mit sem tudhatott róla, hogy a családjában valaki ilyen tippet fogalmazott meg egy telefonbeszélgetés során. Így arról sem volt sejtelme, hogy ő egy friss jóslatot teljesít be éppen, amikor lenyomja a makettbolt bejárati ajtajának kilincsét.

Nem mellesleg Ákoson kívül egy másik személynek is hamar beigazolódott a jövendölése, bár az illető még annyit sem tudott erről, mint a debreceni családfő. Történetünk azon mellékszereplőjéről van szó, aki azon a bizonyos mosonmagyaróvári makettkiállításon árusként tevékenykedett, és határozottan kijelentette Ákos előtt, hogy akit egyszer ez a hobbi beszippant, azt többé nem engedi el.

Most pedig tekintsük meg, hogyan is történt az a bizonyos beszippantás. Ehhez el kell képzelnünk Almási Károly alakját, amint a dolgozószobájában áll egy nagy halom makettes doboz előtt. Sorra felemeli a portékákat, igazgatja a szemüvegét, silabizálja a csomagoláson szereplő adatokat, és közben így dohog magában:

– Ez is kettes nehézségi fokozatú… Ez is… Ez meg egyes… Ez is egyes… Megint egy kettes… Hát semmiféle komoly makettet nem sikerült vásárolnia az én nagyfiamnak?

Aztán persze el is szégyellte magát. Ugyan miért vett volna Ákos hármas, négyes, netán ötös nehézségű terméket? Hiszen ezeket a maketteket a kisiskolás fiának vásárolta!

Semmi gond – dünnyögte maga elé a családfő, aztán cipőt és kabátot húzott. Tizenöt perc múlva pedig már le is fékezett a kocsija a tavaly felfedezett szaküzlet előtt. Amikor az eladó elé járult, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy csupán ketten tartózkodnak a boltban. Így valamivel fesztelenebbül adta elő a mondandóját:

– Tudja, én egy újrakezdő vagyok. mármint ami a makettezést illeti. De meg kell valljam, nagyon régen volt az a bizonyos első próbálkozás. Ha jól utánaszámolok, megvan már lassan ötven éve is.

– Akkor, ha engem kérdez, maga gyakorlatilag kezdőnek számít – vélekedett az eladó.

– Nem addig van az! – horgadt fel a büszkeség hősünkben. – Az újrakezdés óta sikeresen összeállítottam egy T–34–es harckocsit, valamint egy MiG–29–es repülőt is, mindkettőt 1:72–es méretarányban, és dicsekvés nélkül állíthatom magának, olyan gyorsan megcsináltam mind a kettőt, mint a pinty!

Az eladó sűrűn pislogva bámult a vevőjére. Látszott rajta, hogy egyelőre nem nagyon tudja hova tenni ezt az utolsó szófordulatot, és most azon töri a fejét, mióta foglalatoskodnak öklömnyi kis madarak különféle makettek összeállításával.

– De a harckocsi egyes nehézségi fokozatú volt, a repülő meg kettes – gördítette tovább a beszélgetés fonalát Almási Károly. – Így hát most arra jutottam, hogy kipróbálnám magamat valami komolyabb portékával.

Az eladó immár csöppet sem foglalkozott a pinty kérdésével. Úgy gondolta, bajlódjon ilyesmivel a szomszédos kisállat–kereskedés tulajdonosa. A szeme felcsillant, tekintetébe némi sóvárság költözött, és közben megkérdezte:

– Mit szólna egy Tamiya által gyártott 1:48–as méretarányú harckocsihoz?

– Ki az a Tamiya? – pislogott hősünk.

– Nem ki, hanem mi – emelte föl a mutatóujját az eladó. – A legmenőbb japán gyártó. Ár–érték arányban ők a csúcs. Bátran ajánlhatom a termékeiket akár kezdőknek, akár újrakezdőknek. Junioroknak és senioroknak egyaránt.

Azzal hátrafordult, és leemelt a porcról egy igazán színpompásan díszített dobozt.

– Tessék, ez egy második világháborús, amerikai Sherman harckocsi. Ha ezen egy milliméternyi sorját talál, uram, én megesküszöm, hogy visszavásárolom magától a készletet! Olyan pontosan illeszkednek a darabjai egymáshoz, mintha lézerrel vágták volna ki őket!

Almási Károly kezdte egyre jobban érezni magát az üzletben. Nem sejtette még, hogy mi lesz a bevásárlás vége…