Miután Almási Károlyt kiengedték a kórházból, alig néhány hétre rá Ákos kétségbeesett telefonhívást kapott az édesanyjától:
– A te segítségedre lenne szükség, itt az én hatalmam már kevés, egyszerűen nem bírok apáddal – panaszolta Julika.
Ákos, amilyen gyorsan csak tudott, a szülői házba sietett, és elképedve látta, hogy az édesapja éppen csomagol.
– Hova készülsz? – kérdezte, de úgy tűnt, a családfő kissé durcás, ezért hát nem is válaszolt, helyette Julika újságolta:
– Valami makettverseny és kiállítás lesz a hétvégén Mosonmagyaróváron. Oda akar menni tudósítani.
– Mosonmagyaróváron? – hüledezett Ákos. – De hát apa, az a város az ország másik végében van!
– Nagyon jól tudom, képzeld, ötös voltam földrajzból – felelte Almási Károly.
– Emlékeztetnélek rá, még egy hónapja sincs, hogy megoperáltak.
– Ezt is tudom. Azért jöttél ide, hogy csupa olyan dolgot sorolj fel nekem, amit én is tudok?
– Miért vagy ilyen ellenséges? Mi csak jót akarunk neked.
– Szerintem meg inkább azt akarjátok, hogy a hátralévő éveimre temessem el magam élve.
– Hogy beszélhetsz így? Mi csak szeretnénk, ha betartanád az orvos utasításait.
– Nem hallottam olyan utasítást az orvostól, hogy naphosszat feküdjek, vagy a holdat bámuljam.
– De azt bizonyára hallottad, hogy mindenféle stresszt ki kell zárnod az életedből…
– Láttál te már maketteket, nagyfiam? Szerinted mi abban a stressz, ha az ember lefotózza őket, és riportot ír a kiállításról?
– Most viccelsz velem? Eleve több száz kilométert készülsz vezetni! Közelebbi témát nem találtál? Bár helyben sem igazán kellene semmiféle témát keresned, ugyanis a munkád stresszel jár, és pont arra vonatkozott az orvos utasítása, hogy egyelőre mindennemű izgalmat zárj ki az életedből. Az én fordításomban ez annyit tesz, hogy ideje végleg felhagynod az újságíró mesterséggel.
– Kicsit korainak érzem még a nyugdíjazásomat.
– A halálodat nem éreznéd korainak? – kezdett szigorúbb hangot megütni Ákos. – Mert ha továbbra is ilyen meggondolatlanul viselkedsz, akkor nemigen fog szóba jönni semmiféle nyugdíj. És talán megint a kés alá fogsz kerülni, pedig nem kéne rendszert csinálni az efféle életmentő szívműtétekből.
A családfő most hátat fordított a bőröndjének, és az elsőszülöttje szemébe nézett:
– Megmondom őszintén, momentán ez a parttalan vita stresszel leginkább. Nem lehetne befejezni végre?
Ákos elhallgatott. Kifogyott az érvekből. Egyetlen ötlete maradt csupán:
– Azt legalább megengeded, hogy veled tartsak? – kérdezte. – És természetesen én vezetnék. Oda és vissza egyaránt.
Az édesapja elmosolyodott:
– Mióta érdekelnek téged a makettek?
Ákosnak már éppen a száján volt, hogy „engem nem a makettek érdekelnek, hanem a te egészséged”, de aztán nagyot nyelt, és csak annyit szólt:
– Mindig is érdekeltek.
A családfő most már nem is mosolygott, hanem egyenesen hahotázott:
– Csakugyan? Hát mit mondjak, évtizedeken keresztül jól titkoltad.
– Igenis érdekel az ilyesmi, csak sosem volt rá időm, hogy foglalkozzak vele – erősködött Ákos, majd az édesanyja csalódott és riadt pillantását látva kivonult a konyhába.
Julika persze nyomban követte, és persze nyomban felelősségre vonta:
– Miért kellett ráhagynod? Nem azért hívtalak ide, hogy szegődj mellé sofőrnek!
Ákos nagyot sóhajtott:
– Kérlek, nyugodj meg, anya. Eszembe jutott valami. Még az is lehet, hogy nem véletlenül vezérelte az utunkba a Gondviselés ezt a makettkiállítást.
Hétvégén tehát útnak indult apa és fia Mosonmagyaróvár felé a makettkiállításra. Almási Károly vezetett, de Ákos előre kikötötte, hogy az M3–as autópályán, a kedvenc étterménél megállnak, harapnak valamit, és aztán ő veszi át a kormányt.
Mindenesetre, amíg az elsőszülött fiú az anyósülésen utazott, kellő ideje volt rá, hogy kicsit felkészítse újságíró édesapját.
– Egyáltalán mit tudsz a makettezésről, apa? – tette fel a kérdést.
– Most viccelsz velem? – fölényeskedett a családfő. – Gyerekkoromban magam is raktam össze kisrepülőket.
– Az azért elég régen volt, már meg ne haragudj. A kérdésem arra irányult, hogy mennyire vagy képben ennek a hobbinak a jelenlegi viszonyaival kapcsolatban. Gondolom, egy fél évszázadnyi idő a makettezés területén is kellőképpen nyomot hagyott.
– Nem szép dolog ám azzal incselkedni, aki éppen vezet – jegyezte meg somolyogva a családfő, de a fia nem hagyott fel az évődéssel:
– Csak nem azt akarod mondani, hogy teljesen felkészületlenül utazol el az ország másik végébe egy riportra? Nem ismerek rád!
– Figyelsz te rám egyáltalán, nagyfiam? Most mondtam, hogy magam is raktam össze annak idején kis repülőket, tankokat.
– Na jó – halászta elő okostelefonját Ákos –, úgy veszem észre, hogy nem árt, ha egy kissé felkészítelek az úton.
Azzal lapozgatni kezdte a kijelzőt, és csakhamar elő is állt egy definícióval:
– Mi a különbség a makettezés és a modellezés között? A makett valaminek a kicsinyített, nem működő, de külsőleg igen pontos mása. Ezzel szemben a modell…
– Csak nem képzeled rólam, hogy azt sem tudom, mi a különbség egy makett és egy modell között?
– Te melyik hobbit űzted gyerekkorodban? A te makettjeid működtek, vagy pedig csak…?
– Arra sem emlékszel, amit egy perce olvastál fel? A makett nem működik. Ami működik, az a modell. Az én kisrepülőim nem repültek, tehát nem modellező voltam, hanem makettező. Bár azt hiszem, ez a megfogalmazás azért erős túlzás ebben a formában. Nem igazán sokáig foglalatoskodtam efféle szabadidős programokkal.
– Miért nem? Talán meguntad?
– Nem. A szabadidőm lett kevesebb. Jóval kevesebb. Sokat kellett tanulnom, közeledett a középiskolai felvételi időszaka. Márpedig a makettkészítés elég sok időt vesz igénybe. Az ember órákig el tud pepecselni azokkal az aprócska alkatrészekkel.
„Pontosan ezért olyan szimpatikus számomra jelenleg ez a hobbi” – gondolta reménykedve Ákos, de hangosan csak annyit szólt:
– Örömmel hallom, hogy ezek szerint nem úgy fogsz pislogni a kiállítási területen, mint aki még sosem látott közelről efféle gyerekjátékokat.
Almási Károly felnevetett:
– Ezt a szót a kiállítás helyszínén ki ne ejtsd a szádon, mert előfordulhat, hogy néhány felbőszült atyafi rendre fog utasítani, mégpedig igen szigorúan.
– Aztán miért?
– Nem létezhet nagyobb sértés egy makettező számára, mint gyerekjátéknak nevezni az alkotásait. Mert bizony ezek igen komoly alkotások, majd meglátod! Egyik–másiknál még az állad is le fog esni, elhiheted nekem.
Ákosnak még aznap lehetősége nyílt, hogy belássa, az édesapjának teljes mértékben igaza volt. Úgy megbámult egy–egy jól sikerült makettet és dioráma–kompozíciót, mint egy kisgyerek. De nem merült ki ennyiben a tevékenysége. Hősünk örömmel látta, hogy a kiállítás helyszínén a makettgyártók is alaposan feltankolva jelentek meg, és bizony alaposan bevásárolt a különféle készletekből.
– Nocsak – jegyezte meg Almási Károly –, talán kedvet kaptál ehhez a hobbihoz?
– A kis Bencének veszem őket – felelte Ákos, ám azt egy szóval sem említette meg az édesapja előtt, hogy miféle egyéb szándékok motiválják.
