Gergő jobbnak látta, ha nem vár tovább. Egyáltalán nem szeretett volna a bátyja előtt pityeregni, a sógornője szeme láttára pedig talán még annál is kevésbé. Fogta hát magát, fölpattant a székéről, motyogott valami elköszönésfélét, és sietve bevonult a vendégszobába, közben pedig kiadós orrfúvással próbálta leplezni, mennyire közel áll a síráshoz.
Amikor az Almási házaspár egyedül maradt a teraszon, jó darabig csend költözött közéjük. De az imént lejátszódott jelenet természetesen nem tartozott azok közé, amelyeket sokáig kommentár nélkül lehet hagyni.
Végül Magdi törte meg a csendet:
– Úgy tűnik, sikerült az öcséd szíve közepébe találnom – jegyezte meg halkan. – Vagy úgy is mondhatnám, nagyon az elevenjére tapintottam.
A férje egyelőre nem válaszolt. Még mindig döbbenten meredt maga elé.
– Nem is tudtam, hogy nyitott szemmel is el tudsz aludni – incselkedett Magdi. – Vagy tényleg ennyire megártott a bor?
Ákos végre megmozdult:
– Nem. Sőt, pont ez az a pillanat, amikor muszáj még egy pohárkával innom. – Azzal már nyúlt is a bor után.
Magdi most már nem volt incselkedős hangulatban. Kissé megriadt a férje szavaitól, főleg pedig az egészen furcsán csengő hangjától.
– No, mi az? – tapogatózott szelíden és óvatosan. – Szíverősítőnek kell a bor, mert szerinted valami rosszat csináltam, vagy esetleg ünnepelni szándékozol?
– Hogy rosszat csináltál–e? – kérdezett vissza Ákos. – Negyed órája az államat keresgélem a padlón!
Magdi most már megnyugodott. A férjének ezt a fajta hangszínét már jól ismerte, és mindig is szívesen hallgatta.
Ákos, ha akarta, sem tudta volna leplezni az elragadtatottságát. De persze eszében sem volt ilyesmi, sőt! Igencsak elismerő szónoklatba kezdett:
– Állítólag én egy országos hírű pszichológus vagyok. És van nekem egy drága feleségem, aki meg állítólag laikus. Erre olyat művelt, hogy már egyenesen sajnálom, hogy nem készült a jelenetről videofelvétel.
– Komolyan beszélsz?
– Hogy komolyan–e? Mondd, te még csak nem is sejted, hogy mit adtál elő az elmúlt percekben?
– Némi sejtésem azért van, de nem vagyok ellene, hogy egy országos hírű szakember véleményét is meghallgassam – mosolyodott el Magdi.
– Olyan szintű, professzionálisan felépített gyorsterápiát műveltél, hogy azt oktatni kéne. És ráadásul mindezt spontán! Nem kívánlak különböző szakkifejezésekkel fárasztani, legyen elég annyi, hogy egyszerűen lenyűgöztél. Bár lehet, hogy még ez is enyhe kifejezés… De nemcsak mint pszichológust nyűgöztél le, hanem mint férjet is.
– Ezt nem értem – vonta össze a szemöldökét Magdi.
– Pedig te is biztosan emlékszel még arra az időszakra, amikor az anyagi kérdések okozták a legtöbb súrlódást közöttünk – magyarázta Ákos. – Erre mit tapasztaltam? Hát azt, hogy valami elképesztő állhatatossággal próbálod rábeszélni az öcsémet, hogy felejtse el végre azt az átkozott büszkeséget, és fogadja el a segítségünket. Mármint az anyagi segítségünket!
Magdi egy pillanattal korábban még maga is a borospohár után nyúlt volna, de most letett erről. Úgy érezte, kissé megkeseredett a szája íze.
– Te úgy tartod rólam, hogy irigy és anyagias vagyok? – kérdezte, de nem provokatívan, inkább némi csöndes megbántottsággal.
– Eszembe sem jutott ilyesmire célozni – szögezte le gyorsan Ákos. – De az tény, hogy ilyen ügyekben sok félreértés keletkezett közöttünk hajdanán, és nem volt egyszerű kibogozni a szálakat. Te talán nem így emlékszel?
– De igen, igazad van – bólogatott Magdi. – Mindenesetre örülök, ha sikerült téged mint férjet is meglepnelek, és belátod végre, hogy neked van a világon a legodaadóbb hitvesed – mondta mosolyogva, és most már ő is öntött magának egy pohárka jóféle vörösbort.
Magdi elmerengve kortyolt bele a pohárba, aztán megjegyezte:
– Azért el kellett telnie egy kis időnek, mire biztonságban érezhettem magam melletted.
Ákos döbbenten nézett a feleségére.
– Sőt – folytatta Magdi –, ha belegondolok, nem is olyan kis időnek…
– Mit értesz ez alatt? – firtatta dermedten Ákos.
Magdi letette a poharat.
– Tudod, én egy nagyon konzervatív környezetben nőttem fel, nálunk valóban a férfiak voltak a családfők, a nőknek nem igazán volt beleszólásuk semmibe, mármint ami az anyagiakat illeti.
– Én ezt nem nevezném konzervatív értéknek – vetette közbe Ákos –, főleg nem a 21. században.
– Jó, akkor úgy fogalmazok, hogy patriarchális rend uralkodott a családunkban – helyesbített Magdi. – Ebben kiegyezhetünk?
Ákos bólintott.
– Szóval, nálunk az volt a szokás – folytatta a felesége –, hogy a férfiak döntöttek minden lényeges kérdésben. Kivéve talán a kosztpénz beosztását.
– Hogy lehet ez? Hiszen az apukád már elég korán elhagyott titeket.
– Ha ismerted volna a nagybátyáimat és a keresztapámat, akkor nem kérdeznél ilyet – magyarázta Magdi. – Bármerre néztem a családban, csakis ezeket a rossz példákat találtam. Illetve akkor még, gyerekfejjel nem is tudtam, hogy ezek rossz példák. Teljesen természetes volt számomra, hogy ez a világ rendje, így működnek a dolgok, így működik egy család. Mármint egy teljes család, amelyikben két szülő is van. Csak kamaszkoromban, amikor nyiladozni kezdett az értelmem, akkor bújt belém a kisördög, hogy talán nem szerencsés ez a felállás, hiszen másoknál nem így van. Emlékszem például, hogy az osztálytársam mesélte, autóvásárlás előtt állnak, és az apukája már majdnem megvett egy kocsit, amikor az anyuka megvétózta az üzletet, és egy egészen más típus mellett tette le a voksot. Még az állam is leesett, úgy megdöbbentem. Létezhet ilyesmi? Az anyuka dönti el, hogy az apuka mire költi a fizetését, milyen kocsit vesz belőle?
– Bocsáss meg – szólt közbe Ákos –, igazán nem akarlak megbántani, de a kamaszkorod azért nem tegnap volt. Akkor hogy lehet az, hogy olyan sok időnek kellett eltelnie, mire biztonságban érezhetted magad mellettem?
– Tudod, ami a gyerekkorában beivódik az emberbe, az azért sokáig megmarad. Ezt éppen neked magyarázzam?
– Az odáig rendben van, de hát az ég szerelmére, mit követtem el, hogy több év kellett, mire elhitted, hogy én nem olyan vagyok, mint a keresztapád meg a nagybátyáid? Elvégre én ennek az első perctől kezdve jelét adtam!
– Azt te csak hiszed – mosolyodott el Magdi, újabb meglepetést okozva a férjének. – Te is sokat változtál ezen a téren, és talán éppen azért, mert én folyamatosan elláttalak visszajelzésekkel.
– Mondj már egy példát, kérlek, mert kezdem végképp nem érteni, hogy miről van szó – könyörgött Ákos.
– Rendben van – bólintott a hitvese. – Kezdjük a legegyszerűbbel, és közelítsük meg nyelvi szempontból a kérdést.
– Hogy micsoda?
– Ne hüledezz, a nyelvi kérdések igenis fontosak, és ha hiszed, ha nem, még a mai estén is szolgáltattál rá példát.
– Most már szerfölött kíváncsivá tettél.
– Vissza tudod idézni, hogy mit mondtál alig egy fél órája? Úgy fogalmaztál, nagyon örülsz, hogy Gergő végre elfogadja az anyagi segítségünket. Tehát nem azt mondtad, hogy az anyagi segítségedet! Többesszámban fogalmaztál.
– És ennek ekkora jelentősége van?
– De még mennyire! Mert ha egyesszámban fogalmazol, akkor azt jelzed, az a te pénzed, te kerested meg, és arra költöd, amire csak akarod, senki sem szólhat bele. Ezzel ellentétben, ha többesszámban fogalmazol, akkor…
– Jó, jó, most már értem – vágott közbe türelmetlenül Ákos –, csak hát ott bukik el a példád, hogy én régen sem fogalmaztam egyesszám első személyben.
– Hmmm, nagyon rosszul emlékszel, drágám – jelentette ki Magdi.
