– Az más – jelentette ki durcásan Gergő, és bosszankodva vette tudomásul, hogy a bor már kissé elnehezítette a fejét, így az elmúlt percben gyanútlanul belesétált a sógornője csapdájába.
– Ugye, te magad is érzed, hogy ez igencsak vérszegény indok? – kérdezte Magdi. – Már ha indoklásnak lehet nevezni ezt a két egyszerű szócskát.
– Már bocsánat, de ez most egy kihallgatás? – próbált kedélyeskedni Gergő, de Magdit egy pillanatra sem hatotta meg:
– Akkor másképp kérdezek – ütötte a vasat a fiatalasszony. – Mit éreznél, ha Ákos visszautasítaná a segítségedet? Neked fordított esetben jólesne, ha tiszta szívből és önzetlenül adnád, amit adni akarnál a bátyádnak, de ő durván ellökné a segítő kezedet?
– Én egyáltalán nem löktem el soha a kezét, főleg nem durván – vonogatta a vállát Gergő.
– Ne a szavakon lovagolj már, az ég áldjon meg! – csattant fel Magdi. – Már mondtam: légy férfi, és válaszolj egyenesen a kérdésemre! Már csak azért is, mivel nem vagy te buta gyerek, ezért hát egészen pontosan tudod, hogy mire vonatkozik.
– Mondtam én, hogy ez egy kihallgatás – nézett vigyorogva oldalra Gergő, és bár együttérzést, vagy legalábbis egy cinkos pillantást várt volna Ákostól, de azt kellett tapasztalnia, hogy a bátyja rá sem néz, inkább Magdit bámulja átszellemült tekintettel. Ekkor már az ő arcáról is leolvadt az idétlen vigyor, és kénytelen–kelletlen visszafordult a sógornője felé.
– Igen, biztosan rosszul esne, ha Ákos ellökné a segítő kezemet – felelte durcásan, némileg azért ismét kiforgatva a szavakat, de Magdi ezúttal eltekintett a feddéstől, inkább tovább kérdezett:
– Akkor el tudod képzelni, hogy Ákosnak is rosszul esik az ilyesmi? Meg tudod végre érteni?
– Én mindenkit megértek, csak engem nem akar megérteni senki.
– Meséld el, mi az, amit nem értünk benned! Sem mi, sem mások, sem senki.
– Nem vagyunk egyformák. Én ilyen vagyok, Ákos meg másmilyen. Nem lehet összehasonlítani az almát a körtével.
– Majd szólj, ha végeztél a közhelyszótárral – vetette oda gunyorosan Magdi, aztán érdekes váltás következett: – Ismered a viccet a hajótöröttről és Istenről? – kérdezte a fiatalasszony.
– Nem értem, mire célzol – pislogott Gergő.
– Egy hajótörött hánykolódik a tengeren, egy szál deszkába kapaszkodva, és közben egyfolytában fohászkodik: „Ó, jó Uram, ments meg engem!”. Egyszer csak arra téved egy halászhajó. A fedélzetén lévő emberek észreveszik a hajótöröttet, ki is akarják húzni a tengerből, de az csak integet: „Menjenek csak nyugodtan a dolgukra, engem majd Isten megsegít!”. Eltelik egy óra, a hajótörött egyre csak fohászkodik: „Ó, jó Uram, ments meg engem!”. Ekkor egy hatalmas óceánjáró tűnik fel a tengeren. Észreveszik a szerencsétlenül járt embert, mellé érve kötelet dobnak le neki, de az megint csak nem ragadja meg a lehetőséget. „Engem majd Isten megsegít!” Újabb egy óra elteltével egy tengeralattjáró bukkan fel a víz alól, de a hajótörött az ő segítségüket sem fogadja el. Végül nem bírja tovább, elhagyja az ereje, belefullad az óceánba. Amikor a Mennyországban Isten színe elé járul, méltatlankodva panaszolja: „Uram, én mindig jó keresztény voltam, a tengeren hánykolódva is csak hozzád imádkoztam, mégsem segítettél rajtam.” Mire az Úr így felel: „Én ne segítettem volna? Az utadba vezéreltem egy halászhajót, egy óceánjárót és egy tengeralattjárót is. Mit tehettem volna még érted?”
Gergő még mindig értetlenül pislogott:
– Nem tudom, mit akarsz ebből kihozni. Pedig sejtem én, hogy ez nem is vicc, hanem inkább valamiféle tanmese.
Magdi előrehajolt, megfogta a sógora kezét, és mélyen a szemébe nézett:
– Mondd csak, az soha nem jutott még eszedbe, hogy a Gondviselés nem egyedül Ákost jutalmazta meg az anyagi jóléttel, hanem rajta keresztül a szeretteit is?
– Hogy érted ezt? – kérdezte gyanakodva Gergő.
– Csak úgy, ahogy mondom – felelte Magdi, és megismételte: – Nekem meggyőződésem, hogy a Gondviselés nem egyedül Ákost jutalmazta meg az anyagi jóléttel, hanem rajta keresztül a szeretteit is. És egyáltalán nincs mit csodálni azon, hogy Ákos lett az úgynevezett közvetítő fél. Azért valljuk be, hogy ha egy családot egy újságíró, egy asztalos, néhány tanuló és háztartásbeli, meg egy országos hírű pszichológus alkot, akkor ott jó eséllyel az országos hírű pszichológusnak lesz a legvastagabb a pénztárcája.
– Miért becsülöd le egy újságíró, vagy akár egy asztalos munkáját? – vonta össze a szemöldökét Gergő.
– Eszembe sem jutna ilyesmi – csóválta a fejét Magdi. – Sőt, kifejezetten tisztelem mind az újságírók, mind az asztalosok munkáját. Mint ahogy mindenki másét is, ha azt becsülettel végzi. De azt te sem vitathatod, hogy a tehetős emberek között jóval több eséllyel találunk országos hírű pszichológusokat, mint egyszerű asztalosmestereket a Mátraaljáról.
– Értem. Szóval most már nem csupán egyszerű asztalos vagyok, hanem ráadásul falusi is – méltatlankodott Gergő, de elég vérszegényen, mert Magdi ezúttal sem hagyta magát befolyásolni:
– Ne csinálj már úgy, mintha nem értenéd, amit mondok! Nem vagy te buta gyerek. Említhettem volna a sorban a saját hivatásomat is, az ápolónőkét. Szerinted lenézem az ápolónők munkáját? Éppen én?… Na ugye! Épp azt akarom a fejedbe verni, hogy te is megérdemled az anyagi jólétet. Megérdemled, hogy a bátyád segíthessen rajtad, éppen most, amikor talán a legfontosabb. Mert a családi életed, a családi békéd a tét. Te talán nem így gondolod?
– Az anyagi jólét nem érdem kérdése – motyogta az Almási fiú.
– Kérlek, válaszolj egyenesen, igennel vagy nemmel, ahogy egy férfihoz illik: mit gondolsz, te megérdemelnéd az anyagi jólétet?
– Nem is tudom – hajtotta le a fejét Gergő. – Ennek a megítélése szerintem nem az én feladatom.
Ákos felesége ezúttal nem haragudott meg a kitérő válaszért. Bár továbbra is energikusan folytatta a szónoklatot, de már sokkal lágyabb, melegebb hangon:
– Én azt gondolom, te igenis megérdemelnéd a jólétet – jelentette ki határozottan. – Szerintem te egy nagyon jó ember vagy, és én mélységesen tisztellek téged.
Gergő felemelte a fejét. A szemében egyszerre csillogott az értetlenség, a meglepetés és a kíváncsiság.
– Igenis tisztellek, hiába nézel így rám – ismételte meg Magdi, és sziklaszilárdan állta a sógora tekintetét. – Te egy jó ember vagy. Erős jellemű, vasakaratú és hatalmas szívű. Tudom, hogy mi mindenen mentél keresztül, Ákos sokat mesélt róla. De talpra álltál, és legfőképpen a saját erődből. Pedig nem lehetett könnyű neked, már gyerekkorodtól fogva sem. Szerintem a lelked mélyén úgy érezted, hogy Ákos árnyékában élsz. Ő volt a példakép, a jó tanuló testvérbáty, aztán később a sikeres és tehetős pszichológus és író. De miért gondolod azt, hogy a te életutad nem ugyanolyan értékes? Csak mert asztalos vagy egy kis faluban? Talán a nagypapád nem asztalos volt egy kis faluban? Ugye, nem akarod vitatni, hogy neki aztán igazán értékes életútja volt, és méltán becsülték nagyra a szerettei, a családja, a barátai, az egész közössége, akikért világéletében munkálkodott? Annál értékesebben nem lehet élni, ahogyan ő élt. És te pontosan az ő nyomdokaiba léptél. Nem volt ez könnyű neked, semmilyen szempontból, de a saját erődből értél el mindent. Csakis magadnak köszönheted, a saját jellemednek és magaviseletednek, hogy a családod szeret, értékel és tisztel, mert tudják, hogy mindig számíthatnak rád, mindig bízhatnak benned, soha nem hagytad még cserben egyiküket sem, folyton azon munkálkodtál, hogy a szeretteidnek minél jobb sorsa legyen, minél több örömük legyen az életben. Ez talán nem érdemel tiszteletet? Szerintem mindenképpen tiszteletreméltó, és én igenis azt mondom, megérdemelnéd a jólétet is, de legalábbis nem kellene büszkeségi kérdést csinálnod abból, ha a bátyád segíteni akar neked, mert ez a Gondviselés ajándéka.
Gergő már régóta nem Magdi szemébe nézett. Lehajtott fejjel ült a teraszon, és úgy érezte, rögtön kibuggyan belőle a sírás.
