– Erre a témára talán majd estefelé kerítsünk sort – javasolta Ákos, majd hamiskásan mosolyogva hozzátette: – Igazán nem akarom eljátszani a gonosz művezetőt, főleg nem a rabszolgahajcsárt, de nem úgy veszem észre, hogy viharos sebességgel haladna a konyhabútor összerakása, márpedig számomra talán még fontosabb ez a projekt, mint Magdi számára. Tudod, az én koromban az ember már szeret jókat enni. És az én drága feleségem valóságos mesterszakács. De van egy olyan érzésem, hogy egy atomjaira hullott konyhában még neki sem menne a világbajnok étkek megalkotása, bármennyire is jól főz.
– Jogos – ismerte el Gergő. – Jól elbeszélgettük az időt, ez mindenképpen túl van azon, amit még ebédszünetnek lehetne nevezni.
– A konyha ügyében csakis rám hallgass, ebben a helyiségben én vagyok a főnök – kapcsolódott be az évődésbe Magdi is. – Egyébként pedig kicsit sem értem, miért aggódik Ákos, elvégre olyan ritkán látjuk egymást mostanság, és ez a kis beszélgetés szerintem nagyon jólesett mindannyiunknak.
Gergő hálás pillantást vetett a sógornőjére, de aztán elgondolkodott, és kibuggyant belőle a nevetés. Csakhamar kiderült, mi hangolta ilyen ellenállhatatlan jókedvre:
– Hogy mondtad? Az én koromban? – idézte a bátyját. – Hadd mutassak rá, hogy még mindig hét év a korkülönbség közöttünk. És lehet, hogy ez gyerekkorunkban még rengetegnek számított, de az már rég volt, mostanra mindketten középkorúak lettünk.
– Hét év a korkülönbség köztetek? – ámult el Magdi.
– Annyi – bólintott Gergő. – Csak amíg a férjed egy alaposan megkímélt értelmiségi, addig én egy kétkezi munkás vagyok, akin jobban meglátszanak az évek.
– Félreértettél – szabadkozott Magdi –, én úgy értettem…
– Na, szépen vagyunk! – szakította félbe a feleségét Ákos. – Már kezdtem olvadozni, mert azt hittem, megdicsértél, erre kiderül, hogy egy rozzant vénembernek tartasz. No, akkor hozd ide a járókeretemet, anyjuk, mert anélkül nyilván ki sem tudok botorkálni a konyhából!
Újra csak kacagás töltötte be a konyhát, de már nem sokáig, mert az Almási házaspár magára hagyta a mestert, hogy nyugodtan megkezdhesse a munkát. Később persze Ákos be–benézett, amikor segédkezni kellett, és néha Magdi is megjelent, hogy pontosítsák a terv néhány nem egészen egyértelmű pontját, így aztán igazán jól haladt a munka, egészen estig, amikor Gergő letette a csavarhúzót.
Kellemes tavaszi alkony ígérkezett, így hát a két Almási fivér kiült a teraszra, Ákos pedig egy üveg vörösbort is magával vitt.
– Neked is tölthetek egy pohárkával? – kérdezte az öccsét, mire Gergő rosszallóan nézett rá:
– Mit finomkodsz? Gondolod, hogy majd nem bírok neki ellenállni, és lehúzom az egész palackkal?
Ákos nagyot sóhajtott:
– Te öcskös! Tudsz róla, hogy az üldözési mánia egy valóban létező nyavalya?… Mondd, miért kell neked minden mögött hátsó szándékot keresni? – korholta szelíden a testvérét. – Vendéglátóként egy teljesen kézenfekvő kérdést tettem fel. Tájékoztatlak, hogy az etikett szerint ilyen esetben nem az az eljárás, hogy a házigazda szó nélkül lenyom egy tölcsért a vendége torkán, aztán…
– Ne vicceld el a dolgot – kérte Gergő. – Nagyon jól tudod, hogy voltak problémáim az alkohollal.
– De csak voltak – mutatott rá Ákos. – Ha azt hinném, hogy még manapság is vannak, már rég megkerestelek volna, hogy felajánljam a segítségemet.
– Rendben, ne haragudj. Elég nyomasztó időszak van mögöttem, talán mostanában érzékenyebb vagyok a kelleténél.
– És jelenleg épp azon vagyunk, hogy ezt a nyomasztó időszakot valóban magad mögött hagyhasd – szögezte le a házigazda. – Úgyhogy térjünk rá a magánnyomozás kérdéskörére. Meglep, hogy azt hitted, ez a fajta tevékenység már kiment a divatból, és csak megsárgult detektívregények lapjain lehet ilyesmikről olvasni. Elárulom, még olyan válfaja is létezik ennek a szolgáltatásnak, amelyik neked most éppen kapóra jön, ez pedig a családfakutatás.
– Azért ne tarts már ennyire tájékozatlannak! – morgolódott Gergő. – Nagyon jól tudom, hogy létezik a családfakutatás, mint olyan. Meg fogsz lepődni, de még azt is tudom, hogy mit csinálnak azok, akik ezt művelik. Levéltárakban, anyakönyvekben, egyházi iratokban kutatnak, és megpróbálnak olyan messzire visszamenni az időben, amennyire csak lehetséges. Csakhogy ezek az illetők arra szakosodtak, hogy öt–tíz–húsz emberöltőre visszamenőleg kutakodjanak, nem pedig azt derítik ki, hogy az embernek hol tartózkodik jelenleg az apja!
– Erre valók a magánnyomozók – szólt közbe Ákos.
– Akkor meg minek hoztad be a képbe a családfakutatást? – értetlenkedett Gergő. – Anna nem akarja a Rákóczi–szabadságharcig visszavezetni a családfáját, pusztán arra kíváncsi, hogy most hol találkozhatna a vér szerinti édesapjával.
Ákos töltött egy–egy újabb pohárkával a borból, aztán türelmesen elmagyarázta:
– Jómagam abból indultam ki, hogy láthatóan feszült vagy, reményvesztett és kishitű. Nem igazán bízol benne, hogy belátható időn belül vége lesz ennek a mizériának, amit Anna gerjeszt már sok–sok hónap óta. Most ne menjünk bele, hogy okkal vagy ok nélkül. Én pedig a testvéred vagyok, és szeretnék segíteni neked minden eszközzel, ami csak a rendelkezésemre áll. Hogy végre az összes akadály elhárulhasson a gyermekvállalásotok elől. A családfakutatást azért említettem meg, hogy egy kicsit bizakodóbbá tegyelek. Rá akartam mutatni, hogy ha bizonyos szakembereknek nem okoz gondot akár a Rákóczi–szabadságharcig visszavezetni valakinek a családfáját, ahogy említetted, akkor könnyen belátható, hogy a legközvetlenebb felmenő jelenlegi hollétének a kiderítése pláne nem jelenthet nekik megoldhatatlan feladatot.
– Világos – nyugtázta Gergő, aztán belekapaszkodott a bátyja korábbi mondatába: – Mit értettél az alatt, hogy ne menjünk bele Anna viselkedésének okába? Mármint hogy okkal vagy ok nélkül gerjeszti ezt a mizériát…
Ákos mélyen az öccse szemébe nézett:
– Ugye, azt belátod, hogy jogos igény a részéről megismerni a vér szerinti apját?
– Hát, én biztos nem lennék rá kíváncsi…
– Ő azonban az. És nem vagyunk egyformák. De legyen, akkor másképp kérdezem: elismered, hogy méltányolható az a vágya, miszerint meg akarja ismerni a még élő egyetlen vér szerinti rokonát?
– Ha még él egyáltalán…
– Ne térj ki a kérdés elől!
– Jó, elismerem! Tényleg – adta meg magát Gergő. – És ezt komolyan is gondolom. Neki is megmondtam. Akár meg is kérdezheted tőle.
– Én hiszek neked – szögezte le Ákos. – És örülök is neki, hogy így vélekedsz. Szerintem óriási hibát követnél el, ha megpróbálnád lebeszélni a nyomozásról. Épp az ellenkezőjét kell tenned! Segítened kell, hogy minél hamarabb pont kerülhessen ennek az ügynek a végére. Akkor ő is megnyugodhat, meg te is. Ezért lenne szükség egy magánnyomozó megbízására. Nem ismerek érvet, ami ez ellen szólna. Mellette viszont egy rakás! Egyrészt nyilván sokkal gyorsabban végezne a feladattal egy szakember. Másrészt nem volna hátrányos az sem, ha vírusjárvány idején nem Anna kezdene el ide–oda utazgatni, hanem rábízná ezt a feladatot egy profira. Neki most különösen óvnia kell az egészségét, ha valóban komolyan veszi a gyermekvállalást. Harmadrészt pedig…
Egyelőre nem derülhetett ki, hogy mi volna Ákos harmadik érve, mert az öccse közbevágott:
– Ha az a magánnyomozó rábukkan az apjára, akkor úgyis utaznia kell Annának is.
– Ez igaz, de nem mindegy, hogy egyszeri, célirányos utazásról van szó, vagy pedig arról, hogy a feleséged bejárja a fél Dunántúlt keresztül–kasul, kérdezősködik, nyomoz, és közben számtalan emberrel kerül kontaktusba. Ez kész rémálom lenne! Már csak az hiányozna, hogy összeszedje ezt az alattomos vírust. Gondolni sem akarok rá, hogy az milyen következményekkel járhatna. És ez nem vészmadárkodás. Egy értelmes ember kizár az életéből minden fölösleges kockázatot.
