Ezek után Gergő a bátyját kezdte froclizni:
– Most értettem meg, miért elengedhetetlenül szükséges, hogy apa öntse végső formába a könyveidet. Az ember nem is hinné, hogy ennyire csapnivaló történetmesélő vagy. Hát szerencsétlen olvasóid háromszor is átrághatnák magukat a könyveiden, akkor sem értenének belőle egy mukkot sem! Elkeseredésükben olvasóklubokat alapítanának, ahol csöndes téli estéken kétségbeesve kérdezgetnék egymástól: „Hallja, maga érti, hogy ki kicsoda a doktor úr könyvében? Mert ha igen, akkor nekem is elmesélhetné”… Vagy két legyet üthetnél egy csapásra, és a pszichológiai sztoridat eladhatnád kriminek. És a könyv végén ez a szöveg állna: „Ha sikerül megfejtenie a rejtvényt, ingyenes kezelést nyerhet! Ki volt a magánnyomozó? Az elgázolt biciklista? A titokzatos mágus? Vagy a komornyik? Megfejtéseket a kiadóba.”
Ákos és Magdi most már egymás vállára borulva, fulladozva kacagtak. A derék pszichológus tért magához hamarabb, és kénytelen volt igazat adni az öccsének:
– Elismerem, az elmúlt percekben nem álltam történetmesélő képességem magaslatán, de te még mindig elmehetnél humoristának, Gergőkém. – Majd komoly elhatározásra jutott: – Most teszek egy újabb kísérletet, de most már az időrend szigorú betartásával.
– Pártolom az ötletet – bólogatott az öccse.
– Tehát: Magdi egyszer azt álmodta, hogy nem lehet gyereke. Ám ezt a rémálmát akkor még nem osztotta meg velem. Aztán később azt álmodta, hogy én elütök egy biciklistát. De erről sem mesélt nekem. Majd a való életben is megtörtént, hogy felborítottam egy biciklistát, aki féktávon belül kanyarodott ki elém. Magdi pedig ott ült mellettem a kocsiban. Szerencsére az ijedségen kívül semmi baja nem esett a fiatalembernek, így hát miután kikászálódott a virágágyásból, vidáman elkarikázott. Nem így Magdi. Ő zokogni kezdett az anyósülésen, és azt magyarázta, hogy ő ezt az egészet megálmodta. És lám, valóra vált. De ha ez valóra vált, akkor baj van, mert kicsivel korábban azt álmodta, hogy nem lehet gyereke, és nyilván az az álma is valóra fog válni.
– Örömmel tájékoztatlak, hogy a történet ezen részét végre sikerült megértenem, összeállt a kép – közölte Gergő. – Már csak annak tisztázása van hátra, hogy mikor és miért lépett színre a magánnyomozó és a mágus.
– A magánnyomozót azért béreltem fel, hogy kiderüljön, ki is ez a mágus. Mert azt azért sejtettem, hogy az Alvaro álnév alatt Szeged kertvárosában működő illető viszonylag kevés varázserővel rendelkezhet – magyarázta Ákos. – Végül sikerrel jártam, mert a fickó kinyomozta, hogy a derék mágus nem más, mint Magdi kolléganőjének a bátyja. És mielőtt rákérdeznél, Magdi kolléganője a fizetését kiegészítendő mindenféle ezoterikus könyveket árult a kórházban, így ő is hozzájárult ahhoz, hogy a feleségem…
Itt egy pillanatra elakadt Ákos hangja, mert ennyi év után sem szeretett volna olyasmit mondani, amivel megbánthatja a hitvesét, de már nem volt rá szükség, hogy bármit is mondjon, mert Magdi előzékenyen átvette a szót:
– Nincs ezen mit szépíteni, valóban kellett akkoriban némi külső segítség, hogy el tudjak szakadni ezektől az agyzsibbasztó témáktól, meg mindenféle babonáktól. És szerencsére nem a magánnyomozó, de még csak nem is Ákos volt a legnagyobb segítségemre. Hanem egy másik családtag.
– Kicsoda? – kapta fel a fejét Gergő.
– Nem találod ki? – mosolygott Magdi.
– Hát a kis Bence – fedte fel a rejtélyt Ákos, nehogy az öccse megint elveszítse a fonalat, és újabb paródiával álljon elő. – Az én drága feleségem a történet csúcspontján, kiváló dramaturgiai érzékkel közölte velem a legszebb hírt, amit addigi életemben hallottam.
– Nem nekem volt kiváló dramaturgiai érzékem, hanem a kisfiunknak – nevetett fel Magdi. – Mielőtt végképp maga alá temethetett volna a kishitűség, meg az ostoba babonák és álomfejtések miatti aggodalom, finoman jelezte, hogy úton van, és rácáfolt minden hiedelmemre.
– Azért ez így egy nagyon szép történetté kerekedett ki, dacára annak, hogy az elejének az elmesélését jelentősen elrontottátok – mondta Gergő mosolyogva, aztán nagyot sóhajtott: – Bárcsak az én történetem is ilyen kedvező fordulatot venne!
– Szerintem nincs okod keseregni – vélekedett Ákos –, a te történeted is éppen most kezd jó irányba fordulni.
– Úgy hiszed? – kérdezte reménykedve Gergő, de a bátyja helyett Magdi válaszolt:
– Csak gondold végig az én példámat! Siránkoztam, keseregtem, teljesen belelovaltam magam abba az ostoba meggyőződésbe, hogy nekem aztán úgysem lesz soha gyerekem, aztán a Gondviselés megmutatta, hogy teljesen fölösleges volt a kishitűségem.
– Na jó, ebben igazad van, és nagyon örülök, hogy szépen gyarapodott a családotok – szögezte le Gergő –, de hadd mutassak rá, hogy Anna esetében pont az ellenkezője a helyzet. Ő nem siránkozott, nem kesergett, hogy jaj, nem lehet gyereke, hanem eldöntötte, hogy nem is akar.
– Csakhogy, ha jól követem a történéseket, ez már a múlté – mutatott rá Magdi. – Most már elhárult minden akadály a gyermekvállalásotok elől, és őt is sikerült jobb belátásra bírni, nem igaz?
– Én ebben még mindig nem vagyok egészen biztos – vallotta be Gergő. – Legalábbis néha ez a nyomozós akciója is időhúzásnak tűnik előttem.
– A két történetnek pedig igenis vannak közös pontjai, csak te rossz helyen keresed a párhuzamokat, öcskös – magyarázta Ákos. – Ahogy az én feleségem teljesen belelovalta magát egy ostoba meggyőződésbe, úgy a te feleséged is pontosan ezt csinálta. Mert a lényeget tekintve mindegy, hogy az ilyesmi egy babona és valamiféle álomfejtés miatt történik, vagy a klímakatasztrófa miatti aggódás örvén…
– …amiről kiderült, hogy csak ürügy volt – szúrta közbe Gergő.
– Világos – bólogatott Ákos. – De itt most nem az a fontos, hogy mi volt az ürügy, vagy hogy mik indították el ezt a folyamatot, hanem az, hogy ennek a folyamatnak lehet örömteli és megnyugtató vége is, mint ahogy a mi példánk is mutatja. Ez lebegjen a szemed előtt, és akkor le tudod vetkőzni a kishitűségedet. Egyszerűen túl fiatal vagy még hozzá, hogy maga alá temessen a reménytelenség.
Gergő hálásan nézett a bátyjára, de aztán hamar Magdi felé fordult, és így szólt:
– Most mint nőt kérdezlek. Miféle elvarázsolt tudatállapot ez, ami a nőket jellemzi ilyenkor? Egyáltalán ez minden nőnél törvényszerűen így van, vagy csak egyeseknél? És amire a leginkább kíváncsi vagyok: mit tud tenni ilyenkor egy férfi?
– Nagyon jól fogalmaztál, ez valóban elvarázsolt tudatállapot – felelte Magdi. – Amikor egy nő áldott állapotba kerül, akkor egyszer csak elkezd befelé figyelni, és a férfinak ilyenkor…
– Bocsáss meg, de félreértettél – szólt közbe Gergő. – Nem az áldott állapotra kérdeztem rá, hanem arra, ami azt megelőzi.
– Ja, vagy úgy? Tehát lényegében arra vagy kíváncsi, hogy az én esetem és a feleséged esete mennyire tekinthető tipikusnak? Hát, nem hiszem, hogy ezen a téren sok jóval biztathatnálak. Szerintem a nők többsége sokkal egyszerűbben gondolkodik ilyenkor. Gyereket szeretne, vágyik rá, majd amikor várandós lesz, akkor örül, és megpróbálja büszkén és jól megélni ezt a korszakot. Tervezget és ábrándozik, hogy milyen lesz majd az élet hármasban, aztán pedig elkezdi abajgatni a férjét, hogy ki kellene festeni a gyerekszobát, össze kéne szerelni a kiságyat, és…
– És ez a része a dolognak hamarosan neked is kijut – szólt közbe gyorsan Ákos, mert úgy érezte, a felesége ezúttal nem túl tapintatosan kezelte a helyzetet, ráadásul második nekifutásra sem arra válaszolt, amit Gergő kérdezett, vagy amire kíváncsi lett volna. Látta az öccsén, hogy Magdi felsorolása nyomán kezd kissé lefelé görbülni a szája széle, nyoma sem volt már rajta annak a hangulatnak, amely röviddel korábban még parodizálásra, kedélyes viccelődésre serkentette.
Szerencsére maga Gergő volt az, aki hirtelen témát váltott, és odafordult a bátyjához:
– Talán rátérhetnénk arra, hogy mire is gondoltál, amikor a magánnyomozót említetted. Mit tudna segíteni nekem egy ilyesféle illető?
