Imre atya épp a kertben tartózkodott, amikor Anna elhaladt a kerítése mellett. Miután köszöntek egymásnak, a plébános úgy vette észre, mintha a lány kissé megtorpant volna. Talán mondani akar valamit? Esetleg kérdezni? Azért tétovázik?
Mindenesetre Imre atya kapott az alkalmon, és beinvitálta a lányt:
– Úgy látom, kissé átfáztál. Nincs kedved bejönni hozzám egy forró teára?
– Igazán kedves, atyám, de hát a vírushelyzet…
– Megígérem, hogy nem fogok másfél méternél közelebb menni hozzád a konyhámban – biztatta a plébános elmosolyodva.
Pár perccel később már a paplak konyhájában ültek, gőzölgő teáscsészék fölött. A célirányos társalgás pedig hamarabb megindult, mint ahogy a plébános remélni merte volna.
– Maga tudott róla, atyám, hogy a szüleim örökbe fogadtak engem? – tette föl egyenesen a kérdést Anna.
– Nem – felelte tömören a plébános. Aztán hozzátette: – Amikor ideköltöztetek a faluba, addigra ez az esemény már lezajlott. Sőt, miután az elmúlt napokban volt alkalmam az édesapáddal beszélni, már azt is tudom, hogy azért változtattak lakhelyet, azért költöztek ilyen nagy távolságra a Dunántúlról, hogy te még csak véletlenül se tudhasd meg másoktól, mi történt, és ne zavarhassa össze senki a fejedet.
– Azt mondta, az édesapámmal? – kérdezett vissza megütközve Anna. – Ha immár tud mindenről, akkor miért nevezi őt az édesapámnak, atyám? Vagy még mindig van olyasvalami, amiről nem tudok?
Imre atya nagyot sóhajtott:
– Azt gondolom, a szíved mélyén nagyon is jól tudsz te mindent, csak még mindig nem mered, vagy esetleg nem akarod magadnak bevallani.
– Ez elég talányosan hangzik – fanyalgott Anna.
– Tudod, furcsa nyelv ez a magyar. Legtöbbször egészen plasztikusan írja le a dolgokat, néha viszont meglehetősen furcsán – elmélkedett a plébános. – Itt van mindjárt az általad feszegetett kérdés. Vajon joggal nevezzük–e édesapának azt a személyt, aki kétéves korától fogva becsülettel felnevelt egy kisleányt? Családjogi értelemben persze nem. De akkor hogyan kellene megneveznünk ezt a személyt? Nevelőapának? Lehetséges, hogy jogilag ez a megfelelő fogalom, de vajon érzelmi síkon is így van ez? Vagy nevezzük egyenesen mostohának? Bevallom, nekem ez a kifejezés tetszik a legkevésbé. Ha azt mondjuk valakire, hogy mostoha sorsa volt, akkor még csak véletlenül sem arra gondolunk, mennyire szerencsés volt mindig is az illető. Nem is beszélve a mesék szereplőjéről, a gonosz mostoháról. Érdekes, hogy a mesében a mostohának mindig a gonosz jelző jut, sosem emlegetjük jóságos mostohaként, önfeláldozó mostohaként vagy éppen állhatatos mostohaként. Szóval, nem könnyű ez a kérdés. Vajon ki a gyermek édesapja? És most nem rólad beszélek, hanem például az utcátokban lakó Tatár Pistáék kisfiáról. Ő vajon kit tart az édesapjának? Azt a férfit, aki nemzette, majd felé sem nézett, és gyerektartást sem fizetett soha, vagy pedig azt, aki immár tizenhárom éve neveli olyan szeretetben, mintha a sajátja lenne?
– Nekem soha nem jutna eszembe a nevelőapámat mostohaapaként emlegetni – szögezte le Anna.
– Ezt örömmel hallom – nyugtázta a plébános –, de hadd kérdezzek tőled valamit, ha már ilyen kiváló végszót adtál azzal, hogy mi szokott eszedbe jutni, vagy mi nem. Már több mint egy hónap eltelt azóta, hogy megtudtad az igazságot. Nyilván volt alkalmad végiggondolni sok mindent. Eszedbe jutott egyetlen eset is, amikor gyanú ébredt benned?
– Mire gondol pontosan, atyám?
– Felmerült benned valaha is, hogy esetleg örökbe fogadott gyerek lennél? Észrevettél olyasmit a szüleiden, hogy különbséget tesznek a bátyád és közted?
– Soha – csóválta a fejét Anna. – Ezért is ért ennyire váratlanul ez az egész. Semmiféle jel nem utalt rá. Sőt, apám néha mintha a bátyám rovására kivételezett volna velem. Az ilyesmit persze mindig arra fogta, hogy egy kislányra jobban kell vigyázni, mint egy fiúra.
– Ez érdekes – mosolyodott el a plébános, de csak egészen halványan, majd leszögezte: – Tehát akkor megállapíthatjuk, hogy a szüleid mindig is úgy neveltek, mintha a saját gyermekük lettél volna, ezért soha nem is ébredt benned olyasféle gyanú, hogy…
– De hát én nem is ezt rovom fel nekik! – vágott közbe udvariatlanul Anna. – Hanem azt, hogy miért nem árulták el nekem soha az igazságot!
Imre atya nagyot sóhajtott:
– Megkérhetlek, hogy vegyél részt velem egy rövid kérdezz–felelek játékban?
– Persze – bólintott Anna.
– Akkor először is arra kérlek, hogy képzeld el a következőt: van neked egy szívbéli barátnőd, aki azonban sajnos egy autóbalesetben váratlanul elhalálozik, és maga után hagy egy alig kétéves kislányt. A csöppségnek nincs semmilyen fellelhető rokona, hiszen a szülei állami gondozottak voltak. Magadhoz vennéd ezt a kislányt?
– Nyilvánvaló – vágta rá habozás nélkül Anna. – Nem akarnám, hogy a kicsi is állami gondozott legyen, mint a barátnőm. Vagy hogy teljesen idegenek vegyék magukhoz.
– Rendben – nyugtázta a plébános. – Hogyan nevelnéd a kislányt? Úgy értem, folyamatosan azt sulykolnád belé, hogy te nem is vagy az anyukája, mert az igazi édesanyja meghalt?
– Dehogy! – tiltakozott Anna. – Egy kétéves kisgyerek nem is érti, mi az a halál! És inkább örülnék neki, ha egy idő után már engem tekintene az anyukájának.
– Na jó, de hát egyszer mégiscsak megmondanád neki, hogy nem te vagy az édesanyja…
– Meg, persze, persze – bólogatott hevesen Anna.
– És mikor?
– Majd ha kicsit nagyobb lesz és okosabb – élte bele magát egyre inkább a helyzetbe a fiatalasszony. – Tehát mondjuk akkor, amikor iskolába megy.
Imre atya felszisszent:
– Jaj, azt hiszem, ez nem jó ötlet. Egy kisgyereknek épp eléggé nehéz váltás, amikor iskolapadba kell ülnie. Egy sor új emberrel találkozik, az osztálytársakkal, a tanító nénivel… nem is beszélve az új követelményekről. Biztos, hogy jó ötlet pont ilyenkor felvilágosítani az igazságról?
Anna észre sem vette, hogy voltaképpen csapdába sétált. Mert az elkövetkező percekben a legnagyobb egyetértésben tárgyalták meg a plébánossal, hogy miért nem megfelelő időpont a felső tagozatba lépés, a középiskolába kerülés, az önmagában is nehéz serdülőkor, aztán meg az érettségire való készülés ideje, nem is beszélve az embert próbáló főiskolai évekről, aztán meg a munkába állás, majd a családalapítás időszakáról.
– És mostanra megérkeztünk a jelenkorba – szólt csöndesen Imre atya.
– Tessék? – pislogott Anna, és csak ekkor lett világos számára, hogy voltaképpen mindvégig az ő életéről beszélgettek. Hirtelen lesütötte a szemét, és elgondolkodva meredt maga elé.
– Pontosan úgy gondolkodsz te is, ahogy a szüleid gondolkodtak – állapította meg Imre atya. – Ezek az emberek olyan szeretetben neveltek fel téged, mintha a vér szerinti gyermekük lennél, és mindent megtettek érted, ami az erejükből és a képességeikből tellett. Még azt az áldozatot is meghozták, hogy felszámolták az egész addigi életüket, maguk mögött hagyták a Dunántúlt, a munkájukat, a barátaikat, a rokonaikat, csak azért, hogy a lelki nyugalmadat biztosítsák. Lehet, hogy hibáztak, amiért soha nem árulták el neked az igazat, de végül a legfontosabb pillanatban megtették. Pedig tudták, hogy mit vonnak a fejükre. De most is a te boldogságod volt számukra a legfontosabb. Hogy nyugodtan vállalhass gyermeket te is.
Anna arcán kövér könnycseppek folytak végig:
– Most mit csináljak? – motyogta, szinte csak maga elé, de a plébános megválaszolta a kérdést:
– Tudom, hogy hazafelé tartottál, de azt javaslom, tegyél egy kitérőt. Menj el az édesanyádhoz és az édesapádhoz, és mondd el nekik, mennyire szereted őket.
– Mármint most? Éppen ma?
– Minden nap tökéletesen alkalmas arra, hogy elmondjuk a szívünknek legkedvesebb emberek számára, mennyire szeretjük őket.
<3 <3 <3