– Miért, milyen hozzáállás lenne a megfelelő szerinted? – kérdezett vissza Julika. – Talán csak üljünk csöndben, hallgassuk az elbeszélésüket, és helyeseljünk mindenre, mint a bólogató kiskutya a kalaptartón?
– Mondtam én ilyesmit? – méltatlankodott Almási Károly. – Nem értem, miért kell mindjárt a másik végletbe esni. Ennyi év után sem világos előtted, hogy én mindig is az arany középút híve voltam? Legalábbis én arra emlékszem veled kapcsolatban, hogy te sem voltál soha a szélsőségek embere, most meg úgy csapongsz egyik végletből a másikba, hogy az a csoda, ha még nem zsong a fejed a szédüléstől.
Most a feleségén volt a pikírt megjegyzések sora:
– Szeretném már, ha a bortól zsongana a fejem, de úgy látom, mégiscsak segítségre lesz szükséged, ami a borospalack kinyitását illeti.
– Csak nem gondolod tán, hogy itt fogunk kettesben borozgatni a konyhában? – hüledezett a családfő. – Azt otthon is meg tudjuk tenni, szükségtelen volt órákig kocsikáznunk idáig.
Talán a bentieknek is ez lehetett a véleménye, legalábbis Gergőé mindenképpen, mert ebben a pillanatban megjelent a feje az ajtónyílásban, és halkan beszólt a konyhába a szüleinek:
– Ti mit csináltok itt ilyen sokáig? Jó lenne már, ha bejönnétek végre, mert percről percre egyre kínosabb a dolog. Anna már azt hiszi, hogy miatta veszekedtek.
– Jaj, dehogyis veszekszünk, kisfiam – nyugtatta meg Julika, ügyelve rá, hogy a nappaliban is jól hallható legyen a hangja –, csak hát apukád hiába volt olyan nagy legény, mégsem boldogul egyedül annak az abasári rizlingnek a dugójával. Úgy látszik, ezek az alföldi gyerekek csak a házi pálinkához értenek.
Végszóra egy szolid pukkanás jelezte: Almási Károly, bár alföldi gyerek, talán mégiscsak van olyan nagy legény, hogy elboldoguljon egy abasári rizling palackjának a dugójával.
A „konyhai különítmény” ezután bevonulhatott végre a nappaliba a jóféle rizlinggel, illetve egy tálcával, amin négy borospohár szerepelt. Csakhogy kiderült, hogy kevés lesz a négy pohár, a következő percben ugyanis megérkeztek Anna szülei is.
A lány kivételesen nem örült ennek a körülménynek. Bármikor szívesen látta a szüleit az otthonában, de valami azt súgta neki, hogy momentán nem a legjobb pillanatra időzítették a megjelenésüket, várhattak volna még egy–két órácskát, amíg a gyermekvállalás témáját sikerül átbeszélniük Gergő szüleivel, és így az lekerül a napirendről. Valami azt súgta neki, hogy kellemetlen jeleneteket tartogat még ez a délután, és ebben nem is tévedett.
A kölcsönös üdvözlések és az első koccintások után valahogy visszakanyarodott a szó a szülés témaköréhez, és megint csak Julika volt az, aki – úgymond – elszólta magát.
Az egyik családi anekdota során tudniillik valahogy oda futott ki a történet szála, hogy milyen volt az élet akkoriban, amikor Almásiné a harmadik gyermekét, Gergőt várta, és Julika így mesélt:
– Már akkor tudtam, hogy egy hiperaktív kis rosszaság lesz, amikor még meg sem szültem. Soha, egyik gyerekem sem mozgott és rugdalózott annyit a hasamban, mint ő. Azért imádkoztam, nehogy a szülés közben is felmerüljön valami komplikáció, de szerencsére simán lezajlott minden.
Aztán odafordult a mellette ülő menyéhez, és a karjára tette a kezét:
– Látod, Annuskám, nemcsak te vagy tele szorongással a dolgot illetően. Hidd el, minden várandós anyuka izgul amiatt, hogy jaj, csak egészséges legyen a kis csöppség! Nincs ebben semmi rendkívüli, teljesen normális hozzáállás. Akkor lenne baj, ha ez nem így lenne.
Már akkor tudta, hogy valószínűleg „rosszat mondott”, amikor meglátta a menye riadt arcát, aztán pedig Anna szülein a kitörni készülő boldogságot:
– Hát ez a helyzet? – tátotta el a száját a kocsmáros, Anna édesanyja pedig még a tenyerét is összecsapta örömében:
– Istenem, de jó hír! Most már értjük, hogy mi volt ez a nagy titokzatoskodás!
Almási Károly döbbenten nézett rájuk:
– Ti nem is tudtátok, hogy mi a helyzet?
Nászuramék még mindig nem értették a szituációt, és boldogan, egymás szavába vágva mesélték:
– Nekünk egy szót se szóltak a gyerekek… mi csak most tudtuk meg… nagyon ügyesen titkolták… de már értjük, hogy mi ez az egész összejövetel!
Aztán maguk is észrevették az egyre döbbentebb arcokat, az egyre súlyosabb csöndet és a fotelbe mindenáron belesüppedni szándékozó lányukat. Mindenesetre azért elkeltek Almási Károly kijózanító szavai:
– Mi csak egyszerű családlátogatásra készültünk, szó sem volt bármiféle bejelentésről. Hiányzott a fiunk meg a menyünk, így hát autóba vágtuk magunkat, és eljöttünk, hogy megnézzük, jól vannak–e. Nem is sejtettük, hogy végül mibe fogunk csöppenni.
Julika halkan odasúgta a férjének:
– Azt hiszem, nem ártana kibontani még egy üveg bort.
Valóban, Anna szülei kissé leforrázva ültek a helyükön. Azt már kezdték felfogni, hogy nem a várva várt unoka érkezésének nagy híréről van szó, de azt még csak nem is sejtették, hogy ez a rossz híreknek csupán az első fele.
Végül Gergő is megszólalt:
– Nagyon sajnálom, hogy így alakult ez a délután, mi egyáltalán nem terveztünk semmi ilyesmit. Pontosabban fogalmazva: nem így terveztük ezt az egészet.
Az apósa nagyot nyelt, aztán így szólt:
– Azt már értem, hogy semmiféle örömteli bejelentés nem várható. Legalábbis olyasmi, amire titokban már régóta számítottam. Viszont rágondolni sem merek, hogy ennek hiányában mi lehet az a hír, ami még vár ránk. Karcsikám – nézett a nászurára –, azt hiszem, igaza van Julikának, bontsunk ki még egy palack bort, én is azt mondom.
Ismét súlyos csönd telepedett a szobára. Ám ezt túl sokáig nem lehetett elviselni, Anna édesanyja még azelőtt megtörte a csendet, hogy a férfiak visszajöttek volna a konyhából az abasári rizlinggel:
– Kislányom, az ég szerelmére, mondd már el, hogy mi történt, mert megesz az aggódás! Hát nem látod?
Nem volt mit tenni, a fiatalabb Almási házaspár, ma immár másodszor, részletesen beszámolt a dolgok állásáról.
– Mi sem örülünk ennek, és próbáltunk a lányod lelkére beszélni – magyarázta nászasszonyának Julika –, de egyelőre nem jártunk sikerrel.
A legelkeseredettebben azonban talán Anna édesapja fogadta a hírt. A derék kocsmáros megtörten rogyott le a helyére, és mátraaljai emberhez nem méltó módon egy hajtásra kiitta a bort, amit kicsivel korábban Károly töltött neki.
Aztán megkérdezte a lányát:
– Azt azért lehet tudni, hogy miféle okok vezettek idáig? Kislányom, hát világ életedben nagy családot akartál!
– Így igaz – bólogatott Gergő, belekapaszkodva apósa szavaiba –, én is jól emlékszem, hogy a kezdet kezdetén még két–három gyerekről beszélgettünk. Még a lehetséges keresztneveiken is elvitatkozgattunk egy darabig.
– Jaj, hagyd már abba! – torkolta le a felesége. – Igen, igazad van, apukám, régen még én is másképp gondolkoztam. Csak hát jött a sok intő jel a családunkból, amiktől nagyon megrémültem.
– Miféle intő jelekről beszélsz?
– Még kérded? Hát Náncsi néni? Aztán Aranka néni? Meg az unokahúgod, Borika? Nekik tán egészséges gyerekeik születtek?
Ezen kérdések után furcsamód nem is Annát nézte mindenki, hanem az édesapja halálra vált arcát. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a kocsmáros rettentően furcsa színeváltozáson ment keresztül, a hangja pedig szinte idegenül csengett, amikor újra megszólalt:
– Azt hiszem, valamit tudnod kell. Illetve meg kell tudnod végre – nyökögte nagy nehezen, mire a felesége megragadta a karját:
– Gondolod, hogy okos dolog ez? – kérdezte rémülten, de a kocsmáros lerázta magáról a szorongató kezet és az aggódó szót is. Aztán így folytatta:
– Ha csak ennyi az akadálya, ha csak emiatt van benned félelem, akkor meg kell nyugtassalak. Nincs más lehetőség, el kell mondanom: neked sem Náncsi néni, sem Aranka, sem Bori nem rokonod.
