Vasárnapi ebédek #623

– Minden férj ezt mondja az elején, aztán meg, amikor odakerül a sor, szépen megpattannak – vélekedett Anna.

Gergő most már nem szólt egy szót sem. Csöndesen leült az asztal mellé, és maga elé meredt.

– Na most mi van? – kérdezte a felesége. – Erre nincs mondanivalód?

– Nincs – felelte röviden az Almási fiú. – Nem vagyok a saját magam ellensége.

– Ezt meg hogy érted?

– Nem bonyolult. Mondtál valamit, ami számomra sértő volt, még akkor is, ha nem annak szántad. Felhívtam rá a figyelmedet, hogy a közlendőd bántó számomra. Erre mit csináltál? A következő mondatodban még jobban megsértettél – magyarázta Gergő. – Hát ezért nincs mondanivalóm. Ki tudja, hogy arra milyen újabb sértés érkezne?

Súlyos csönd ereszkedett a helyiségre, és Gergő egyszeriben olyan nyomasztónak érezte a hallgatást, hogy némi humorral próbálta meg oldani a feszültséget:

– Még a végén a fejembe borítod a vacsorát, vagy jól megversz.

Aztán felpillantott, és szomorúan látta, hogy a felesége még csak el sem mosolyodott. Most Anna meredt maga elé, mintha csak a múltba révedne, és kisvártatva be is igazolódott, hogy valóban a múltban járt:

– Klári nénivel is ez történt – szólt csöndesen. – Alig, hogy megszületett a kisfiú, és kiderült, hogy Down–kóros, az a himpellér férje már össze is csomagolt, és azóta a színét se lehetett látni a faluban.

– Tudom, hogy ez történt! – csattant fel Gergő. – De akkor mi van?

– Hogyhogy mi van? – kérdezett vissza Anna értetlenül, és Gergő rájött, hogy a felesége tényleg nem képes megérteni, hogy mit művel jelen pillanatban.

Hősünknek most már végképp nem volt kedve válaszolni, tanácstalanul üldögélt a helyén. Elképzelni sem tudta, mi lenne most a jó módszer, mit lehetne kitalálni.

„Vajon mit tanácsolna most Imre atya?” – tette fel magának a kérdést. A plébános szavai rögtön visszhangzani kezdtek a fejében: „Csak nyugalom, csak türelem”. Na igen, egy darabig nyugalmat erőltethet magára bárki, de nincs az a végtelen türelem, amelyet ne zökkentene ki, ha folyamatosan burkolt sértegetéseket vágnak az ember fejéhez.

Aztán eszébe jutott valami, és szinte felderült, pedig igencsak szomorú eset volt, amely hirtelen feltolult az emlékei közül.

– Tudod, van nekünk egy fekete bárányunk a családban – kezdte az elbeszélést. Érdekes módon őt is Klárának hívják.

– Ezt most találod ki – vetette közbe rögtön Anna.

– Ha nekem nem hiszel, hívd fel a szüleimet, vagy akár Ákost, de előbb várd ki a történet végét – javasolta Gergő, aztán így folytatta: – No, erről a Klári néniről egyszer csak kiderült, hogy szeretőt tart. Szinte már mindenki tudott róla, csak a férje nem. Ráadásul két gyerekük is volt már akkor.

Gergő örömmel látta a felesége arcán, hogy végre sikerült felkeltenie az érdeklődését.

– Szóval, ez a Klári néni évekig csalta a férjét, és végül le is lépett a szeretőjével. Még a gyerekeit is hátrahagyta, többé nem is volt rájuk kíváncsi.

Az Almási fiú most nagyot nyelt, aztán előállt az adu ásszal:

– Attól tartok, velem is ez fog történni.

Ez a mondat annyira szíven ütötte Annát, hogy néhány pillanatig csak hápogni tudott. De aztán megjött a hangja, és felháborodottan odavágta:

– Hogy mersz egyáltalán ilyesmit még csak feltételezni is?

Gergő sokáig nem válaszolt. Csak nézte a feleségét némán, és szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Végül úgy gondolta, kicsit rásegít a példája megértésére:

– Kezded már érteni, hogy mit művelsz? – kérdezte csöndesen. – Kezded már érteni, hogy miért iszonyatosan bántó, amit hosszú percek óta a fejemhez vágsz? És most már az sem mentség, hogy nem akarattal teszed. Nem vagy már gyerek, felelősséggel tartozol a kimondott szavaidért. És egy elszólást még elnéz az ember, de azért mindennek van határa.

– De hát nekem Klári néni a vér szerinti rokonom! – harsogta Anna.

– És mit gondolsz, a mi családunk Klári nénije nekem nem vér szerinti rokonom? – kérdezett vissza Gergő, és magában azt gondolta, akár ezt a megjegyzést is felfoghatná sértésnek, de nem akarta túlfeszíteni a húrt. Már csak azért sem, mert úgy tűnt, a felesége lassan kibújik a düh vörös köde mögül, és kezd ráébredni, hogy milyen vádakkal illette nemrég a férjét.

– Jól van, ne haragudj, nem úgy gondoltam – motyogta Anna, és Gergő már kezdett reménykedni benne, hogy nyugodtabb mederbe terelődik a beszélgetés, de a felesége újra csak a kétségeit kezdte sorolni.

– Volna nekem egy javaslatom – szólt közbe nagy sokára a türelmes férj. – Keressünk fel egy genetikust, és kérjük ki az ő véleményét. Sokkal többet érne, mint hogy egymás idegeit esszük.

– Mit akarsz ezzel? – vonta össze a szemöldökét Anna.

Az Almási fiú egy darabig elképedve nézte a felesége arcát.

– Most mit bámulsz ilyen vizsla tekintettel? – kérdezte sértetten Anna.

– Azon gondolkodom, hogy mikor lettél ennyire gyanakvó. Nem úgy emlékszem, hogy régebben is ilyen lettél volna – magyarázta Gergő. – Nem érzed úgy, hogy ez már túl van egy egészséges határon? Van egy problémánk, amelyik a genetika tárgykörébe tartozik. Legalábbis szerinted. Én előhozakodom egy teljesen logikus javaslattal, miszerint a problémánkkal forduljunk talán egy genetikushoz, mert az többet ér, mint ezer órányi meddő vita, amit mi laikusokként folytatunk, nem mellesleg egymás idegeire menve. Mit találsz ebben olyan különösnek? Miért kell erre kapásból azt kérdezni, hogy mit akarok ezzel? Miért keresel minden mögött valami mögöttes szándékot? Ráadásul rossz szándékot.

– Szóval azt akarod mondani, hogy egyre házsártosabb vagyok?

– Ha én mondani akarok valamit, azt ki is mondom. Ha úgy gondolnám, hogy egyre házsártosabb vagy, akkor pont ezt mondanám. Szó szerint! Egyébként nagyon köszönöm, hogy azonnal alátámasztottad a szavaimat. Ismét csak az történt, hogy feltettem pár egyszerű kérdést, szóltam pár egyszerű szót, de nem is várhatok normális reakciót rá, mert te szinte oda sem figyelsz arra, amit mondok, azonnal valami mögöttes szándékot keresel a szavaim mögött. Most éppen azt, hogy biztosan azt akartam mondani, milyen házsártos vagy. Pedig ilyesmire én még csak nem is céloztam! Értsd már meg végre, hogy így nem lehet együtt élni! Hova fog ez az egész fajulni? Ha télen majd meghűlsz, és én főzök neked egy forró citromos teát, amögött is valami hátsó szándékot fogsz keresni?

Anna most már elcsendesedett, és Gergő reménykedve konstatálta, hogy a monológja mintha kezdene hatni a kedvesénél. Úgy tűnt, a felesége mélyen elgondolkodott mindazon, ami elhangzott, és lefelé görbülő szája arra utalt, kezdi végre belátni, hogy élete párjának lehet némi igaza.

Egyúttal meg is sajnálta Annát. Odaült mellé, átkarolta, és szinte próbálta kitalálni a gondolatait, amikor megkérdezte:

– Attól tartasz talán, hogy a genetikus majd rá akar beszélni olyasvalamire, amit te nem szeretnél? Mert ha igen, akkor megnyugtathatlak, ilyesmi manapság már nem fordulhat elő. Hidd el, alaposan utánaolvastam ezeknek a dolgoknak. A genetikai tanácsadás régebbi módszerét, amely során az orvos irányította a betegek döntését, direktív módszernek hívják. Ez ma már etikátlan. Az orvos felelőssége a szülők objektív felvilágosítása és döntésük tudomásul vétele. Ne tarts attól, hogy egy szakember bármiféle nyomást akarna gyakorolni rád.

Anna csodálkozva pillantott fel a férjére:

– Hű, te aztán tényleg alaposan kiképezted magadat a témában. Mikor volt erre egyáltalán időd?

– Az ember mindig tud időt szakítani arra, ami fontos neki – felelte Gergő, de nem hagyta, hogy a felesége elterelje a szót: – Szóval? Beleegyezel, hogy felkeressünk egy szakembert?

– Rendben – bólintott Anna. – Abból még nem lehet baj.