A fiatalok hamarosan szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, és nyakukba vették a falut. Az Almási házaspárnak kilenc cím jutott, ami elsőre talán soknak tűnhetett, de mivel a kézbesítés helyszínei két utcába estek, nem volt okuk kishitűségre.
– Nem tudom, hogy tanult–e logisztikát is az egyetemen ez a Norbert, de az tény, hogy nagyon ért hozzá – jegyezte meg Gergő, miután végigböngészte a címlistát. – Végigmegyünk a Petőfi utcán, visszafelé meg a Táncsicson, és már készen is vagyunk.
Most már Anna is elismerően nyilatkozott:
– Nagyon profi módon oldotta meg az eligazítást, ez nem kérdés. És ha hozzáveszem, hogy telefonon szervezte meg az egészet, akkor tényleg azt kell mondanom, elsőrangú munkát végzett.
A beszélgetésük azonban hamar abbamaradt, nem volt könnyű a hatalmas, megtömött utazótáskákat cipelni. Gergő nemsokára kissé lihegni is kezdett.
– Újra felvetném, hogy vennünk kellene egy kocsit – pendítette meg.
– Nem bírod? Cseréljünk táskákat? – kérdezte Anna, kissé provokatívan.
– Nem erről van szó – válaszolt a férje, majd letette a nehéz terhet, és nagyot fújtatott. Aztán fölegyenesedett, és így folytatta: – Mindjárt odaérünk Baranyaiékhoz, ott leadunk egy kiló kenyeret és két liter tejet, máris könnyebb lesz a pakkom. De ne tereld el a szót a lényegről. Kell egy autó. És most ne próbálj nekem előhozakodni a légszennyezéssel, a klímakatasztrófával és hasonlókkal.
– Szerintem sem a nyílt utcán kell megbeszélnünk ezt a témát – nyugtatta meg Anna. – Ha kifújtad magadat, akkor induljunk, már csak hetven méter, és meg is érkezünk az első címhelyre.
Gergő eme hetven méter során mindvégig átkozta magát. Miért kellett ilyen témával előhozakodnia? És pont most, amikor úgy tűnik, hogy kezdenek helyrerázódni a dolgok, és végre ugyanúgy beszélgethet a feleségével, mint néhány hónappal ezelőtt?
Ha hősünk tudta volna, hogy mi következik, eszébe sem jutott volna ostoroznia magát. Csakhamar olyannyira feledésbe merült a kocsivásárlás témaköre, hogy ha eleddig bármelyik autószalon kereskedője ott lebzselt volna az Almási házaspár körül, most lemondóan legyintve vonult volna vissza, érzékelve, hogy ebből mostanában nem lesz üzlet.
Odaértek Baranyaiék portájához, és a csengetésre elő is jött Manci néni. Sűrűn hálálkodott a fiataloknak, miközben átvette az élelmiszereket és az orvosságokat. Aztán fizetett, és száz forinttal többet adott, mint amennyi járt.
Anna ezt nyomban szóvá is tette, de Manci néni meglehetősen erélyes asszonyság volt, ráparancsolt a fiatalokra, hogy tegyék el a pénzt, aztán becsapta a kertkaput, és elindult befelé a portékával.
A következő címen gyakorlatilag ugyanez a jelenet játszódott le, azzal a különbséggel, hogy az idős András bácsi jóval informatívabbnak mutatkozott.
– Azért adtam egy százassal többet, mert ezt így kell. Megmondták tegnap a telefonban – tájékoztatta a fiatalokat.
– Hogy mi van? – csúszott ki hirtelen Gergő száján.
– Hogy tetszett mondani? – fogalmazta meg a kérdést jóval udvariasabban a felesége.
– Úgy van, ahogy mondom, Annuska – magyarázta botjára támaszkodva a kisöreg. – Száz forint a kiszállítás díja, ezt mondták. De hát meg is értem, nem lehet ilyesmit ingyen elvárni senkitől se.
Ezúttal Gergő volt olyan erélyes, mint néhány méterrel odébb Manci néni. Ellentmondást nem tűrően nyomta a bácsi kezébe a százforintost, és közben határozottan kijelentette:
– Márpedig mi nem fogadunk el pénzt ilyesmiért, tegye csak el, András bátyám! Önzetlenül segítünk, nem nyerészkedni akarunk idős, beteg emberek baján! Továbbá felírom magának a telefonszámomat, és ha bármire szüksége lenne, csak hívjon fel nyugodtan. Beszerezzük, amit kell, és természetesen továbbra is ingyen.
A kiszállítás hangulata alapvetően megváltozott. Minél több címet jártak le a fiatalok, annál inkább fortyogott bennük a düh.
Amikor az Almási házaspár visszaért a gyógyszertár elé, már egész más szemmel néztek a kis asztalka mögött trónoló Norbertre. Időközben a bukott egyetemista kissé bódult állapotba került, és Gergő csakhamar fel is fedezte az okát. A kis asztal egyik lába mellett egy csaknem kiürült boros palack árválkodott.
– Látom, irtod a vírust rendesen – jegyezte meg Gergő gúnyos hangon, de Norbert nem érzékelte az iróniát, hangosan felkacagott a megjegyzésen. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és számon kérte a házaspárt:
– Mi lesz az elszámolással?
Ekkor már a többi utcából is kezdtek visszaszállingózni a helyszínre a fiatalok, így legalább hatan lettek szemtanúi, ahogy Gergő elővesz egy százforintost a zsebéből, és szándékosan odadobja Norbert elé a porba:
– Nesze, itt a jussod.
A bukott egyetemista nagy nehezen felvette az érmét a földről, aztán haragosan felkiáltott:
– Mi az, ti át akartok engem verni? Kilenc helyre mentetek, még nyolcszáz forint hiányzik!
– Örülj, hogy ezt az egyet megkaptad! – vetette oda Anna. – Ennyi sem lenne, ha Manci néni nem olyan erélyes. Tedd el, és legyél vele boldog! Vegyél belőle valamelyik portán két deci bort! Ahogy elnézem, pont annyi hiányzik hozzá, hogy kiüsd magad.
Norbert feje hirtelen olyan vörös lett, mint a bor, amit azalatt nyelt be, amíg a többiek dolgoztak.
– Most mit moralizáltok? Mit játsszátok az erkölcsbajnokot? A világon semmi sincs ingyen! Ezt még nem tanultátok meg?
– Szóval elismered, hogy te mondtad mindenkinek, hogy száz forint a kiszállítás díja?
– Én hát! Ki más mondta volna?
– Ez azért megnyugtató – szögezte le Gergő. – Keresztapádat nem ilyen embernek ismertük, nagyon megdöbbentett volna minket, ha kiderül, hogy tőle származik az ötlet.
Időközben Tarlós Jancsi, aki a falu másik végéről érkezett vissza nemrég, gyors fejszámolást végzett:
– Összesen ötven címre mentünk ki ma délelőtt, az kereken ötezer forint lett volna. Szép kis órabér.
– A semmiért – tette hozzá Gergő, akiben egyre jobban fortyogott az indulat.
– És a telefonköltség? És a maszkok? Meg a kisasztal? – harsogta a bukott egyetemista.
Az Almási fiú ekkor már nem tudta türtőztetni magát. Utólag sem tudta megmagyarázni magának, hogyan támadt benne ekkora erő és elszántság, de tény, hogy Norbert végszavára felemelte a jobb lábát, és úgy rátiport az asztalkára, hogy az nyomban pozdorjává tört:
– Nesze, komám! – rikoltotta közben. – Az asztalkára többé ne legyen gondod, még akár be is fűthetsz vele, ha a bor nem melegít eléggé! És ha gondolod, csinálok neked egy szebbet, ötezer forintért. Plusz anyagköltség. Tudod, semmi sincs ingyen.
Most már Tarlós Jancsi sem fogta vissza magát:
– Egy szót ne halljak többet! Meg ne merj szólalni! – rivallt rá Norbertre, látván, hogy újabb megjegyzésre nyitja a száját. – Mit képzelsz, hol vagy? Ez nem bazár, nem is piac! Idős, beteg embereken akartál nyerészkedni, te senkiházi? Majd mindjárt megtanítalak rá, hogy milyen a mátraszederkényi becsület, te gazember!
Mivel Tarlós Jancsi a szónoklat végén nagy bőszen elkezdte feltűrni az ingujját, Norbert jobbnak látta visszavonulót fújni. Fél perc múlva már csak a főtér másik végéről rázta feléjük az öklét, miközben megpróbált hazabotorkálni.
– No, gyerekek, az első napon túl vagyunk, és nem lehet azt mondani, hogy nem gyűjtöttünk elegendő tapasztalatot – vette át a szót ismét Gergő. – Holnap ugyanitt találkozunk, és immár Norbert közreműködése nélkül fogjuk megoldani a feladatokat.
– Helyes! – hangzott mindenhonnan, de aztán Anna közbeszólt:
– Inkább találkozzunk még ma, ebéd után, mondjuk két órakor. Ugyanis eszembe jutott valami…
