Vasárnapi ebédek #614

Gergő maga is elcsodálkozott, hogy mennyire belejött az írásba. Egy idő után azt vette észre, hogy már egyáltalán nem kell gondolkodnia a következő mondaton. Úgy tört fel belőle a mondanivaló, hogy a keze a billentyűzeten nem győzte követni a gondolatait.

– Mi lenne, ha még gépelni is tudnék? – motyogta maga elé elégedetten, aztán elkezdett azon morfondírozni, vajon menne–e neki az írás. Mármint komolyabb értelemben. Elvégre hol van az megírva, hogy egy családban az írói vénát csak az elsőszülött fiú örökölheti, a középső nem?

Aztán elhessegette magától a gondolatot. Megpróbált a jelenlegi feladatára koncentrálni, mert úgy érezte, már nem sok kell, és befejezheti az irományt.

Késő délután egyszer benyitott a szobába Anna, és láthatóan meghökkent azon, hogy a férjét a számítógép előtt ülve látja, de úgy tűnt, sikerült legyűrnie a kíváncsiságát, és csak azért sem kérdezett semmit.

Gergő szíve izgatottan vert ezekben a pillanatokban. Kicsit csalódott volt, amiért Anna nem kérdezett rá, hogy mit ír, de aztán eszébe jutottak Imre atya szavai, és rögtön megvigasztalódott. „Előbb–utóbb el fogja olvasni, ebben biztos lehetsz” – ezt mondta a plébános a telefonban, és még egy szellemes hasonlatot is megfogalmazott a nők kíváncsiságáról, de ez utóbbi most nem jutott eszébe hősünknek.

„Nem baj” – biztatta magát – „foglalkozzunk azzal, ami a dolgunk. Még pár mondat, és meg is vagyunk!”

Valóban így történt. Gergő befejezte a fogalmazványt, aztán elolvasta egyben az egészet, itt–ott kijavított egy pár hibát, és aztán fölkelt az íróasztal mellől. A szövegszerkesztőt persze gondosan bekapcsolva hagyta.

Már öreg este volt, Gergő bement a fürdőszobába, és teleengedte a kádat forró vízzel. Sokáig ejtőzött, próbált ellazulni, és persze kellő időt is kívánt hagyni a feleségének, hogy beleleshessen az írásba. Ez hamarosan meg is történt, ahogy azt Imre atya megjósolta. Anna nem bírt a kíváncsisággal, és amikor hallotta, hogy Gergő eltűnik a fürdőszobában, úgy gondolta, hogy most épp elég ideje van meglesni, min is ügyködött egész délután a férje.

Amikor a monitor elé ült, a következő szöveg bontakozott ki a szeme előtt:

„Imádott feleségem! Mivel nem vagy hajlandó szóba állni velem, kénytelen vagyok írásban kiadni magamból mindazt, ami bennem van. Nem tudom, valaha is elolvasod–e ezeket a sorokat, de remélem, hogy igen. Vagy megengeded, hogy én olvassam fel neked. De azt még inkább remélem, hogy a kommunikáció ezen formája csak átmeneti közöttünk, és hamarosan visszaáll az az állapot, ami minden szempontból természetes, normális és emberi. Hogy ne mondjam: kézenfekvő.

Nem tudom, miért nem érted – és főleg: miért nem érzed – hogy mindenkinél jobban szeretlek, és az a leghőbb vágyam, hogy boldoggá tegyelek téged. De ez egyedül nem fog sikerülni. Ha nem vagy ebben partner, akkor nélküled kudarcra van ítélve minden igyekezetem.

Amit pedig főleg nem tudok megérteni, az a hozzám való viszonyulásod, mert mostanában sokszor úgy viselkedsz, mintha az ellenségednek tekintenél. Vagy pedig azt gondolnád, hogy én tekintelek az ellenségemnek.

Én még emlékszem arra, amikor megfogadtuk, hogy jóban–rosszban kitartunk egymás mellett. Hogy bármi is jöhet, mindig számíthatunk majd egymásra. Hadd szögezzem le gyorsan, egészen a legutóbbi időkig ez így is volt. Mindig éreztem a szeretetedet, mindig számíthattam rád, mellettem álltál a legnehezebb időkben is. És ezzel olyan boldogságot okoztál nekem, amihez foghatót még sosem éreztem azelőtt. Olyan biztonságot adtál nekem, ami a napjaim minden percét átszőtte, még olyankor is, amikor nem voltunk egymás közelében. Édes érzés volt, és most siratom azokat a boldog perceket, mert tovatűntek, elillantak, és nem tudom, valaha visszatérnek–e.

Miért nem hiszed el nekem, hogy pontosan ugyanilyen támaszod akarok lenni mindig? Nem bizonyítottam elégszer? Ha így érzed, csak szólj, és én újra bizonyítani fogom, ahányszor csak szükség lesz rá.

De nemcsak neked van szükséged biztonságérzetre, hanem nekem is. Ne gondold, hogy ebben a tekintetben a férfiak különböznek a nőktől. Nekünk is tudnunk kell, hogy akit magunk mellett tudunk, arra mennyire számíthatunk. És nem tesz jót ennek a biztonságérzetnek, ha azt érezzük, hogy a szerelmünk egyszer csak egész más arcát mutatja, mint amit megismertünk. Sőt, még enyhén is fogalmaztam: ez nagyon súlyosan alá tudja ásni a biztonságérzetet.

Tudod, szívem, nekem sok jó tanácsot adott apám az életben. Sajnos fiatal koromban voltam annyira dacos, önfejű és végtelenül ostoba, hogy nem fogadtam meg mindet. Legtöbbször csak a saját káromon tanultam meg, hogy hallgatnom kellett volna az okos szóra, és akkor egész biztosan könnyebb lett volna az életem. De ezen már nincs értelme sopánkodni, le kell vonni a tanulságokat, és haladni tovább. Na de mit is akartam mondani? Kicsit elkalandoztam…”

Anna halványan elmosolyodott.

– Igen, az életben is pont így beszél, ahogyan ír – gondolta magában. Aztán folytatta az olvasást:

„Ja, megvan! Szóval, azt akartam ebből az egészből kihozni, hogy apámnak volt egy olyan tanácsa, amelyet viszont kezdettől fogva megfogadtam, és igen sokszor segített nehéz helyzetekben. Úgy szólt, hogy mindig próbáljam meg a másik fél szemszögéből megvizsgálni a helyzetet, és akkor sokkal közelebb jutok a megértéshez.

Hát most én is ezt kérem tőled. Próbálj belehelyezkedni az én szemszögembe. Képzeld el, hogy egyszer csak megváltozom. Mondjuk, egyik napról a másikra elkezdek inni. Ráadásul úgy, hogy erre a világon semmi okom nincsen. Nem volna ijesztő számodra? Nem esnél kétségbe? Nem lennél tanácstalan? És nem éreznéd becsapottnak magadat?

Szerintem igen, és teljes joggal. Hiszen emlékezz csak vissza, hogyan ismerkedtünk meg. Amikor először bementem hozzád a sörözőtökbe, akkor mit rendeltem? Hát nem sört!

Ugye, te is így emlékszel? De még csak nem is valami jóféle bort. Hanem szűrt almalevet. Ugye, hogy így volt? És hogy milyen jól tettem, az csak később derült ki számomra, amikor Imre atya azt mesélte, hogy ki nem állhatod az italozó férfiakat. Pontosan azért, mert túl sok mindent láttál már a kocsmapult mögül, fiatal korod dacára.

Szóval, most csak képzeld el, hogy elkezdenék inni, sőt inkább vedelni, és sehogy sem bírnál leállítani. De még csak beszélni sem tudnál a fejemmel, mert semmilyen kérdésre nem volnék hajlandó értékelhető választ adni.

Ha ezt el tudod képzelni, ha alaposan bele tudod élni magadat, akkor helyben vagyunk, mert most már tudhatod, hogy érzem magam mostanában. Merthogy pontosan ez történt, csak fordítva. Nagyon megváltoztál, és semmi okod nem volt rá. De nemhogy beszélni nem lehet veled erről, még csak azt sem vagy hajlandó beismerni, hogy igenis megváltoztál.

De nehogy azt gondold, hogy csak másoknak tudok tanácsokat osztogatni, magamnak nem. Tehát én is elvégeztem azt, amiről az atyai tanács szólt. Hidd el, nagyon sokszor és nagyon mélyen próbáltam magam beleélni a helyzetedbe. De mivel semmiféle támpontom nem volt, nem sikerült megértenem, hogy mi ment benned végbe az utóbbi időben. Csak találgathattam, de egy idő után az ember belefásul az ilyesmibe. Hiszen semmi eredményt nem hoz. Egyedül kevés vagyok a megértéshez. És ez a közeljövőben is így lesz, ha továbbra sem kapok tőled semmilyen segítséget.

Arra kérlek, legalább azt próbáld megérteni, hogy jelenleg semmire nem vágyom jobban, mint hogy megértselek. Nem hiszem el, hogy te nem vágysz erre. Minden ember, aki valóban szerelmes, vágyik rá, hogy a szerelme megértse őt.

Miért lennél ez alól kivétel? Ha viszont nem vagy kivétel, akkor miért teszel úgy? Mi értelme van egy olyan szerepet magadra erőltetni, ami semmiben nem segít, ráadásul te is rosszul érzed magad benne? Mert nekem ne mondd, hogy ez az igazi éned, nem pedig az a kedves, türelmes, megértő és végtelenül empatikus ember, akit megismertem.

Ha továbbra is magadba fordulsz, ha szóba sem állsz velem, az csakis rossz dolgokhoz vezethet, semmi jóra nem visz. Én nem szeretném, ha ez a helyzet sokáig fennállna köztünk, mert az mindkettőnket nagyon meg fogja viselni. Már ha egyáltalán van értelme jövő időről beszélni.”