Vasárnapi ebédek #613

Nos, ha Gergő valami újdonságra számított, akkor csalódnia kellett. Anna megsértődött, és válaszra sem méltatta. De olyannyira, hogy napokon keresztül durcáskodott. Ezt már csak azért is nehéz volt elviselni, mert időközben, a koronavírus–járvány következményeként elindult a „maradj otthon” mozgalom. Annának egyébként sem lett volna hova mennie napközben, hiszen az édesapja előző nap bezárta a kocsmát. Így hát hosszú napokig úgy élt egy fedél alatt a házaspár, hogy alig–alig szóltak egymáshoz.

Gergő néha megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de később belátta, hogy nem mindig a megfelelő mondattal indított. Egyik este például a tévé előtt ültek, éppen megnézték a híradót. Gergő megjegyezte:

– Milyen érdekes, hogy mostanában egy árva szó sincs a hírekben a klímakatasztrófáról…

– Az időjárás–jelentést szeretném meghallgatni – vetette oda Anna.

– De nem érdekes? Sehol egy természetvédő, sehol egy klímahír.

– Nem tűnt fel neked, hogy éppen kitört egy világjárvány, nagyokos?

– Feltűnt, csak azt nem értem, hogy…

– Hallgass már el, hadd hallgassam meg az időjárás–jelentést!

– Mi olyan fontos neked abban? Nem mindegy, milyen idő lesz holnap? Úgysem mehetünk sehova.

Ekkor Anna durcásan kivonult a konyhába, és a rádióban hallgatta meg a meteorológiai előrejelzést.

Egy másik alkalommal Gergő már sokkal jobban vigyázott a szavaira.

– Ha gondolod, holnap én is főzhetek – ajánlotta fel.

– Aztán mit akarsz főzni? – kérdezte a felesége.

– Úgy terveztem, hogy egy jóféle pörköltet.

– Bográcsban?

– Hát persze. A kertbe még ki lehet menni, gondolom, az még az otthonunknak számít.

– De holnapra esőt mondanak, egész napra.

– Na és? – vonta meg a vállát Gergő. – Legfeljebb nem pörkölt lesz, hanem gulyásleves.

Az Almási fiú sok mindenre számított ezen mondat után. Vagy inkább sok mindenre vágyott. Például egy nevetésre. Vagy legalább egy halvány mosolyra. Esetleg arra, hogy Anna nosztalgikus jelleggel fölemlíti azt a pár évvel korábbi nyarat, amikor már a szomszédok is Gergőt lesték az időjárás–jelentés helyett, mert bármikor is tüzet rakott a főzéshez a kertben, negyed órán belül eleredt az eső.

De semmi ilyesmi nem történt. Anna unott arccal megrándította a vállát, mint aki számára teljesen mindegy, hogy holnap mi lesz az ebéd, és szó nélkül napirendre tért a dolog fölött.

– Így nehéz lesz kibírni a karantént – jegyezte meg Gergő. – Nem lenne jobb szóba állni egymással?

– De hiszen most is beszélgetünk – mutatott rá Anna.

Az Almási fiúnak már a nyelve hegyén volt egy olyasféle válasz, hogy „tudod te, miről beszélek, ne játszd már meg magad”, de aztán nagyot nyelt, és inkább így folytatta:

– Azt mondják a tévében, hogy ez az egész akár hónapokig is eltarthat.

– Én is hallottam – bólintott Anna.

Gergő odatelepedett mellé a kanapéra, és csöndesen így szólt:

– Akkor hát be kellene látnunk, hogy hónapokon keresztül nehéz lesz elviselni ezt a mostani állapotot. Talán kihasználhatnánk ezt a rendkívüli helyzetet. Tekintsünk rá úgy, mint egyfajta adományra. Most lesz elég időnk egymásra, és arra, hogy mindent alaposan megbeszélhessünk.

– Még szerencse, hogy nem a szüleimmel kell összezárva lennem – jegyezte meg Anna, egy pillantást sem vetve a férjére. – El tudom képzelni, melyik témával nyaggatnának naphosszat. Neked is van tipped? – kérdezte Gergőt, de ezúttal sem fordult felé, valahová a távolba nézett.

Az Almási fiú lelombozva tápászkodott fel a kanapéról. Átment a kisszobába, és előkereste a telefonját, mert úgy érezte, haladéktalanul beszélnie kéne Imre atyával.

Amikor Imre atya felvette a telefont, rögtön hallotta Gergő hangján, hogy valami baj van. De főleg akkor ijedt meg, miután ifjú barátja elmesélte búját–baját, majd így szólt:

– Elég rossz most a hangulat itthon. Mit szólna hozzá, atyám, ha átszaladnék egy kis tanácsadásra?

– Mondd, te már megint nem hallgatsz híreket? – kérdezett vissza a plébános.

– Dehogynem – felelte Gergő.

– Akkor bizonyára hallottál a felhívásról, miszerint mindenki maradjon otthon, aki csak teheti.

– Jó, de azt is mondták, hogy akikkel eddig is tartottuk a kapcsolatot, azokkal ezután is megtehetjük.

– Bizonyára félreértettél valamit – mutatott rá Imre atya. – Azokra nem vonatkozik a korlátozás, akikkel egyébként is egy háztartásban lakik az ember. De nem értem, miért vagy ennyire elkeseredve. Telefonon is tudok tanácsot adni, nemcsak személyesen.

– Ehh, az nem ugyanaz – fanyalgott Gergő. – Ülni az atya nappalijában, vagy éppen a konyhájában, és kedélyesen teázgatni…

– No meg kedélyesen megfertőzni egymást… Így akartad folytatni? Tényleg nem értelek, fiam. Ugyanazt jelentik a szavaim telefonon keresztül is, mint személyesen elmondva.

– Tudom én azt, csak már kezd az agyamra menni ez a bezártság.

– Máris? Hát akkor mi lesz veled, ha ez az egész több hétig is elhúzódik? Hogy súlyosabb időintervallumot ne is említsek. A türelem, a megfontoltság és a fegyelem egyébként is szép erények, de ezekben a járványos időkben különösen. Ha úgy érzed, hogy ezt el tudod fogadni, akkor végre hozzáláthatunk az érdemi tanácsadáshoz is, mert úgy érzem, idáig csak a telefontársaság bevételét szaporítottuk.

– Emiatt ne aggódjon, atyám, korlátlan a díjcsomagom – próbálta megnyugtatni a plébánost Gergő, de újabb feddést kapott:

– És azt gondolod, hogy mostanság egyedül te vagy kíváncsi a szavaimra, mások nem szorulhatnak lelki támaszra?

Gergő érezte, ahogy fülig pirul.

– Bocsásson meg, atyám, nagyon önző voltam – szólt csöndesen. – Hallgatom a tanácsait, hogy ne foglaljam túl sokáig a vonalát.

– Nos, bizonyára tudod, hogy egy másik emberrel nem csak szóban közölhetünk valamit…

– Halló! – fújt bele a kagylóba Gergő. – Rossz a vonal? Már beláttam, hogy nem volna most célszerű felkeresnem, atyám. Térjünk rá a tanácsra.

– Én már rég áttértem, ugyanis most rólad és a feleségedről beszélek – mutatott rá Imre atya. – Szóval, mint mondtam, a közlésnek más formái is akadhatnak, nemcsak az élőszó, bár kétségtelenül az a legdirektebb eszköz. De néha más módszerhez kell folyamodnunk.

– Kezdem már kapisgálni – szólt közbe Gergő. – Arra céloz, atyám, hogy ha Anna nem akar szóba állni velem, akkor készítsek neki egy hangfelvételt, és adjam át? Hátha azt hajlandó lesz meghallgatni?

– Sajnálattal hallom, hogy egyelőre nem értjük egymást – állapította meg a plébános. – És ebben nagy szerepe van annak is, hogy folyvást közbeszólsz. Fiam, ha élőszóban egyelőre nem akar meghallgatni téged a feleséged, akkor egy hangfelvételről ugyan miért hallgatna meg? Ebben nincs semmi logika. Ráadásul nem is túl elegáns. Személytelen is, és szinte már zaklatásnak hat. Amit én kiötlöttem, az sokkal furfangosabb módszer. Az eleganciájáról nem is beszélve.

Gergő végre erőt vett magán, nem vágott közbe, így hamarosan világossá vált előtte, mit fundált ki Imre atya. Elégedetten és elismerően csettintett, és olyan izgalom lett úrrá rajta, hogy most már alig várta, hogy letegyék a telefont.

Amikor ez megtörtént, akkor pedig odaült a számítógép elé, és megnyitotta a szövegszerkesztőt. Nézte egy darabig az üres monitort, de mivel egyelőre nem támadt semmiféle szép gondolata, feltápászkodott a székről, kiment a konyhába, és öntött magának egy pohár bort.

– Ettől majd ihletet kapok – dünnyögte magában. – Legalábbis egyes költők és szépírók azt vallják, hogy a bor kitűnő múzsa. No persze, csak szerény mértékben fogyasztva!