Almási Gergő annak rendje és módja szerint hazasietett a paplakból, és csakhamar kibékült a feleségével. Ez már csak azért is ment sokkal könnyebben, mint gondolta, mert akkor már Anna is erősen hajlott rá, hogy bocsánatot kérjen.
– Ne haragudj, hogy elragadtattam magam – szólt békülékenyen a bűnbánó feleség, és igaz érzelmek csillogtak a hangjában. – Nem lett volna szabad, hogy bántsalak. Nem is akartalak.
– Én se téged, hidd el – ölelte át Gergő a hitvesét, és az este anélkül telt el, hogy ez a téma egyszer is újra felvetődött volna. Sőt, aztán napokig nem történt még csak óvatos ráutalás sem.
Gergő hosszú hetek óta most először érezte jól magát. Ráadásul határidő előtt sikerült eleget tennie egy szekrénysor–megrendelésnek. Egy szerdai délelőttön büszkén hívta fel az egerszóláti fuvarost, és jelezte számára, hogy a termék elkészült, szállítható. A vevő hatalmas örömmel vette tudomásul a hírt:
– Ez fantasztikus, Almási úr! – lelkendezett a telefonban. – Képzelje, éppen Mátraszederkényben tartózkodom, ebben a percben végeztem a lerakodással. Pont most gondoltam magára. Az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha már készen lenne a szekrénysorom, mert itt állok az üres kisteherautómmal, és akkor nem kellene külön erre jönnöm. Erre maga felhív, és pont azt a hírt közli, amit hallani akartam. Hát van ilyen?
Gergő megnyugtatta, hogy van, így aztán a fuvaros hamarosan megjelent a porta előtt a kisteherautójával, és nemsokára kölcsönös megelégedéssel rakodták fel a platóra a tetszetős bútor elemeit. A vevő annak rendje és módja szerint fizetett, majd boldogan hazaindult az immár saját árujával.
Gergő hasonlóan örömteli hangulatban vette célba a falu postahivatalát. Befizette az esedékes csekkeket, a maradék pénzt pedig takarékbetétkönyvbe tette. Utána, mivel nem volt messze a söröző, gondolta, beugrik a feleségéhez, és elújságolja neki a jó hírt. Az is eszébe jutott, hogy a vártnál hamarabb jött pénzen elmehetnének egy hosszú hétvégére kikapcsolódni valamelyik szép fürdőhelyre.
Legnagyobb meglepetésére azonban nem a feleségét találta a pult mögött, hanem az apósát.
– Anna nincs itt? – kérdezte csodálkozva.
– Miért lenne? Ma szabadnapos – vonogatta a vállát a kocsmáros.
– Hát ez furcsa – vakargatta a fejét az Almási fiú. – Meg mernék esküdni rá, hogy reggel dolgozni indult.
– Nem lehet, hogy összekevered a napokat? – vigyorgott kedélyeskedve az após, de meg sem várta a választ, és így folytatta: – Én nem tudok neked segíteni?
– Nem igazán – hebegte Gergő, aztán visszanyerte a lélekjelenlétét, és eldicsekedett vele, hogy pénz állt a házhoz. – Arra gondoltam, fölvetem Annának, hogy elvinném hétvégén valami szép fürdőhelyre.
A kocsmáros felnevetett:
– Oda engem is elvihetsz! Nagyon ráférne a kopott ízületeimre egy kis áztatás valami jóféle gyógyfürdőben. Tudod, az én mesterségem elég nehéz. Mint ahogy a sörös hordók és rekeszek is azok. Nem kedvez az emelgetésük az ízületeknek. Pláne az én koromban.
Gergőnek furcsa gondolatok cikáztak a fejében, és ezek közül egyik sem a kocsmárosok munkakörében előforduló reumatikus panaszokkal és egyéb foglalkozási ártalmakkal volt kapcsolatos. De még nem volt vége a meglepetéseknek, mert a kocsmáros egyszer csak áthajolt a pulton, és bizalmasan odasúgta:
– Bement Egerbe, mégpedig a nőgyógyászhoz. Neked nem szólt róla?
– Egész biztosan nem. Az ilyesmire azért emlékeznék – szögezte le Gergő.
Az apósa egy pillanatra sem hagyta abba a kedélyes vigyorgást, de immár hamiskás kacsintgatást és egy különös célzást is társított hozzá:
– Lehet, hogy estére jó híreket fogunk kapni? Már ha érted, mire gondolok.
Gergő úgy érezte, immár nem ért semmit.
Ezen a délutánon rendkívül vegyes érzelmekkel várta haza a feleségét. Elgondolásai, általános hangulata és az érzései olyan szélsőséges értékek között ingadoztak, hogy hősünk lassan már elviselhetetlennek vélte ezt a bizarr hullámvasutat.
Az egyik percben elementáris erővel tört rá a remény, hogy Anna talán olyan hírrel tér haza, amely az elmúlt hónapok kínkeserve után bombasztikusan fog hatni. De aztán elhessegette magától ezt a gondolatot. Szinte erőltette magát, hogy vesse el ezt az eshetőséget, mert ha túlságosan beleéli magát, annak csakis fájdalmas csalódás lehet a vége.
„Nyugodj bele, ez teljességgel kizárt – mondogatta magában. – Azok után, amit heteken keresztül hajtogatott? Nyilván nem a levegőbe beszélt!”
Ilyenkor hamar átlendült a másik végletbe, és nemcsak amiatt érezte már jó előre csalódottnak magát, mert Anna nyilvánvalóan nem hordja leendő gyermeküket a szíve alatt, hanem amiatt is, mert a felesége hazudott neki. De legalábbis becsapta. Eljátszotta, hogy dolgozni indul, ám ehelyett Egerbe utazott a nőgyógyászához.
Ezekben a percekben Gergő nagyon neheztelt a feleségére, de aztán ez az érzés is hamar átalakult, és a neheztelés helyét átvette a túláradó szeretet. Milyen figyelmes az én drága kedvesem! – gondolta magában hősünk. – Teljesen világos, hogy csakis engem akart megkímélni. Pontosan attól, amit most élek át. Nem akarta, hogy hiú reménybe ringassam magam. Hát egy fiatal nőnek muszáj időnként megjelennie a nőgyógyásznál, ez tiszta sor! Pontosan ugyanúgy, ahogy egy felelősségteljes ember rendszeresen ellátogat a fogorvosához, részt vesz tüdőszűrésen, vagy megméreti a vérnyomását. Nincs ebben semmi különös, nem is kell belelátni semmit.
Csakhogy ezzel kiváló végszót adott magának ahhoz, hogy újra egy másik bugyrát járja be a negatív érzelmek poklának. Mert hiszen, ha ebben nincs semmi különös, akkor mire volt jó ez a színjáték? Mire volt jó a hazugság? Anna nyugodtan megmondhatta volna, hogy hová megy, legfeljebb hozzátette volna: „Ne gondolj semmit mögé, csak a szokásos és éppen esedékes rutinvizsgálatról van szó.”
Ez a gondolatmenet pedig kiválóan megágyazott annak a folyamatnak, hogy hősünk a következő percben újra reménykedni kezdjen. Hát ez az! Ha egyszerű rutinvizsgálatról lenne szó, akkor Annának eszébe sem jutott volna megjátszania magát! Nyilván volt valami különös oka, hogy eltitkolja ezt az eseményt!
Gyötrő gondolatfutamaiból egy ismerős zaj zökkentette ki, ugyanis ebben a pillanatban meghallotta, hogy nyílik a kertkapu. Gyorsan felkapott egy újságot, és levetette magát a fotelbe. Próbált közömbös arcot vágni, és úgy tenni, mint aki számára nem is létezhet átlagosabb hétköznap délután, mint éppen ez a mai. De hamar rájött, hogy remegő kézzel nem tanácsos újságot szorongatni, már ha az ember el akarja titkolni a benne fortyogó érzelmeket. Talán nincs is alkalmasabb eszköz a kézremegés nyilvánvalóvá tételére, mint egy nagy kiterjedésű, vékony papírlap. Összehajtotta és sutba vágta hát a Heves megyei Hírmondót, majd hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsolta a tévét.
– Mi újság, történt valami érdekes? – kérdezte Anna, miután köszöntötték egymást.
Gergő beszámolt a sikeres üzleti fejleményről, de arról mélyen hallgatott, hogy ezt már órákkal ezelőtt is meg akarta tenni, a sörözőben.
– És neked milyen napod volt? – kérdezett vissza.
– Teljesen átlagos – felelte Anna. – A szokásos vendégek, a szokásos fogyasztással. Sajnos a borravaló is a szokásos volt, így én nem számolhatok be olyan anyagi sikerről, mint te – fűzte hozzá kedélyesen.
Gergő felemelkedett a fotelből, és az ablakhoz lépdelt. Iszonyatos érzések fojtogatták. Most ismerte csak fel, mennyire nem tudta kiölni magából a reményt, hiába is erőlködött egy fél délutánon keresztül. Letaglózó csalódás járta át minden sejtjét, és egyszer csak megállíthatatlanul kibuggyant belőle a sírás.
Az imént még képes volt palástolni a kezei remegését, de most a vállaiét már nem.
