Pár nap telt el csak az éttermi beszélgetésük óta, és Tibor már fel is hívta Ákost. Nem a legszerencsésebb időpontban. Szombat délután volt, doktor Almási éppen egy hangulatos dubrovniki kávézó teraszán üldögélt a feleségével.
– Ne haragudj, de ezt muszáj felvennem. Aggódom Tibi miatt – mondta Ákos, egyúttal megelőzve a kérdést, hogy ki zavarkodik ilyenkor.
A vonal túlvégén tehát az ügyvéd szerepelt, aki meglehetősen érdekes kijelentéssel indította a beszélgetést:
– Mindenben igazad volt, drága barátom – vallotta be megtörten.
– Te jóságos ég! Mit követtél el? – kérdezte a pszichológus, rosszat sejtve.
– Gyakorlatilag mindent, amiről azt mondtam, én olyat soha nem fogok tenni. Mindent, amitől óva intettél.
– Konkrétumoknak jobban örülnék, Tibikém, így nem olyan könnyű segíteni, főleg ekkora távolságból.
– Legyen elég annyi, hogy felhívtam, kijelentettem, hogy még mindig szeretem, és könyörögtem neki, hogy…
– Gondolom, most Maricáról beszélünk…
– Naná, nem is az ügyvédi kamara elnökéről! Szóval, könyörögtem neki, hogy kezdjük újra.
– És ő hogy reagált erre?
– Igazából nagyon kedvesen, nagyon tapintatosan megkért engem, hogy menjek a fenébe. De olyan bájosan, hogy szinte vártam, hogy indulhassak.
– Ne haragudj, hogy megkérdezem, Tibikém, de ittál valamit?
– Mármint most?… Hát, igen.
– Sejtettem. Akkor szoktál ilyen furcsán beszélni.
– Egyébként akkor is ittam, mielőtt Maricát felhívtam.
– Erre mérget vettem volna…
– Kérlek, ne kezdj most el dorgálni, mert azt nem tudnám elviselni.
– Nem kezdelek el dorgálni, már csak azért sem, mert hamarosan leteszem a telefont. Hétfőig most már bírd ki valahogy. Arra kérlek, tedd le a borosüveget, a következő mozdulattal pedig töröld ki Marica telefonszámát a készülékedből.
Ákos dupla aggodalommal tette le a telefont. Természetesen a barátja miatt is aggódott, de még jobban a felesége miatt. Nem tudta, Magdi vajon hogyan fogadja a fejleményeket.
A hitvese szerencsére megértőnek bizonyult:
– Azért ez nem is rossz. Egészen szombat délutánig békén hagyott téged mindenki. Egy szavam sem lehet.
Ez utóbbi kijelentést Magdi teljesen komolyan tette, nyoma sem volt a hangjában a szarkazmusnak. És ugyanúgy folytatta:
– Tényleg rosszabbra számítottam. Megértem, hogy nem vonulhatsz ki a társadalomból három napra, ahhoz túlságosan sok embert ismersz, és túlságosan sokrétű a munkád.
Ákos elmosolyodott:
– Ha a dubrovniki levegő tesz ilyen megértővé, szívem, akkor esküszöm, megtalálom a módját holnapig, hogy vigyünk haza belőle egy jókora tartállyal.
– Az jó lesz – vette a lapot Magdi. – Majd te is szippanthatsz belőle otthon, hátha akkor ugyanilyen vicces leszel.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy otthon nem vagyok vicces?
Magdi most már nem mosolygott, inkább nagyot sóhajtott:
– Az az igazság, hogy néha egészen bumfordi vagy. És visszahúzódó. Meg komor. Pedig én a kedélyes Ákosba szerettem bele annak idején, aki mindig meg tudott nevettetni.
– És ezt miért nem mondtad eddig soha? És egyáltalán: mikor változtam meg ennyire?
– Nyilván fokozatosan történt, nem egyik percről a másikra – tárta szét a kezét Magdi.
Ákos elgondolkodva hörpintette fel a kávéját, aztán így szólt:
– No nem baj, ma este ezt is szépen megbeszéljük. De előtte feltétlenül kikapcsolom a telefonomat.
A szombati dubrovniki este tehát a komoly beszélgetésé volt. Ákos mindenekelőtt kikapcsolta a telefonját, és – biztos, ami biztos alapon – erre kérte a feleségét is. Aztán kiültek az apartman hangulatos, tengerre néző teraszára, és egyelőre semleges dolgokról cseverésztek. Mígnem egyszer Ákos egy korábbi kijelentés felé terelte a szót:
– Mennyi ideje annak, hogy nem érzed jól magad mellettem ebben a kapcsolatban?
– Én ilyet soha nem mondtam – szögezte le Magdi.
– Meglehet, De azt mondtad, komor vagyok, kedvetlen, néha pedig egészen bumfordi. Nem hinném, hogy egy ilyen társ mellett különösebben jól érezhetné magát az ember.
– Kissé eltúlzod a dolgokat. Különben is, azt nehezményezed, hogy nem panaszkodtam végig az elmúlt évet?
– Ezt úgy értsem, hogy egy éve tart ez az állapot? – csapott le az időhatározóra Ákos.
– Igen – bólintott a neje. – Nagyjából akkor kezdtek némileg elromlani a dolgok.
– Nem értem, miért nem szóltál frissen–melegében – csóválgatta a fejét Almási doktor. – Annak idején megfogadtuk egymásnak, hogy mindig őszintén…
– Jaj, hát ki látott a jövőbe? – jajdult fel Magdi. – Ha csak néhány olyan este lett volna, amikor a nap összes feladatát, szomorúságát, gondját–baját hazahozod, azt játszva kiheverte volna a kapcsolatunk. Persze, hogy nem szóltam semmit, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy állandósulni fog ez az állapot. Inkább jó feleségként igyekeztem az otthoni nyugalmat biztosítani számodra.
– Szívem, én készséggel vállalom a felelősség rám eső részét, de az úgy nem fog menni, ha a kapcsolatunk minden hibáját az én nyakamba akarod varrni.
– Eszemben sincs ilyet tenni – jelentette ki Magdi.
– Akkor jó – mosolyodott el Ákos, és a felesége karjára tette a kezét.
Magdi odafordult hozzá, már nem a tengert nézte:
– No, te meg tudod mondani, hogy miért csak most simogattad meg a karomat?
Immár Ákos sem a tengert bámulta, hevesen pislogva fordult a hitvese felé:
– Hogy érted ezt? – kérdezte értetlenül.
– Azt kérdezted az előbb, miért csak egy év elteltével böktem ki dolgokat – magyarázta Magdi. – Erre pedig kiváló analógia az a mozdulat, amelyet az imént végeztél. Már hosszú percek óta beszélgetünk mindenféle szomorú és elkeserítő dolgokról, néha egészen számonkérő jelleggel, de neked csak most jutott eszedbe, hogy a karomra tedd a kezed, kicsit megsimogass, és jelezd vele, hogy nincs semmi baj, mindent megoldunk közösen. Ezzel csak arra akartam rámutatni, hogy a dolgok néha nem úgy működnek, mint ahogy te elképzeled. Miért nem szóltam azonnal, ha éreztem, hogy baj van? Mert nem tudtam, hogy baj van. Egy–két esetből az ember még nem von le ilyen súlyos következtetéseket. Aztán, amikor jön a többi eset is, akkor meg úgy van vele az ember, hogy minek tetézze a bajt még veszekedéssel is? Biztosan elmúlik a rossz időszak magától is, hiszen semmi nem tart örökké. Végül pedig azt veszi észre az ember, hogy már belefásult a történtekbe, és már csak abban reménykedik, hátha a másik is észreveszi előbb–utóbb, hogy valami nem gömbölyű.
– Érdekes párhuzam – ismerte el Ákos, majd kortyolt egyet a borból. – Azt hiszem, nincs most fontosabb dolgunk, mint hogy levonjuk a megfelelő következtetéseket.
– És mik lennének azok szerinted?
– Szerintem újra csak bebizonyosodott, hogy nem szabad hagyni ezeket a rossz dolgokat elburjánzani. Nem állítom, hogy hamis a példa, amit az előbb leírtál, és meg is értettelek. De hadd hozzak egy másik példát. Ha látsz egy gazszálat a kertedben, akkor mit teszel? Nem húzod ki? Arra vársz, hogy hátha elpusztul magától? És ha egyre több gaz jelenik meg a kertben, még mindig nem teszel semmit? Majd csak lesz valahogy? Szerintem sokkal könnyebb és egyszerűbb mindjárt a kezdet kezdetén nyakon ragadni a problémát, mert ha egy gazzal benőtt kertet akarsz rendbe tenni, az nemcsak nehezebb feladat, de óhatatlanul áldozatul esik néhány haszonnövény is, aminek a termésére pedig szükség lett volna.
