Másnap Ákos a szüleinél vacsorázott. Eredetileg úgy volt, hogy családostul látogatja meg a szülői házat, de Magdi az utolsó pillanatban lemondta a programot, és inkább otthon maradt a két gyerekkel.
– Valami baj van? – kérdezte rosszat sejtve Julika.
– Csak volt, de már megoldottam – próbálta megnyugtatni az elsőszülött fia, aki aztán szép sorjában elmesélte, mi is történt az elmúlt napokban.
– Ezt nem vártam volna Tibortól – csóválgatta a fejét a családfő az elbeszélés végén. – Elment az esze annak a fiúnak?
– Pontosan ez történt – bólogatott Ákos. – A szerelem elvette az eszét.
– És sikerült végül egymás közt is tisztázni a dolgaitokat?
– Még nem – ismerte el Ákos. – Egyelőre keressük a mindkettőnknek alkalmas időpontot egy kiadós beszélgetésre.
– Bevallom, engem az ügyvédedhez fűződő kapcsolatod rendbe tételénél sokkal inkább az érdekel, hogy Magdival mi a helyzet. Meg úgy általában a családoddal – vallotta be Julika.
– Mire gondolsz, anya? – vonta össze a szemöldökét az elsőszülött.
– Majd én megmondom – vette át a szót a családfő. – Édesanyád azt akarta kérdezni, nem gondolod–e úgy, hogy túl sok időt töltesz távol a családodtól?
Ákos felfortyant:
– Tán csak nem azzal vádoltok ti is, hogy máshol keresem a boldogságomat?
– Szó sincs róla – nyugtatta meg az édesapja. – Arra célzunk, hogy túlságosan sokat dolgozol, emiatt igen keveset vagy a szeretteid körében.
– Ugyan már! – legyintett Ákos. – Megértem, hogy jót akartok, de teljesen alaptalan az aggodalmatok. Már elfelejtettétek, hogy a tévés karrieremet is feladtam a családom kedvéért? Ma már kizárólag a praxisommal foglalkozom, még az új könyvem írásának sem szentelek időt újabban.
Julika nagyot sóhajtott:
– Fiam, hajlamos vagy elfelejteni, hogy én vagyok az asszisztensed. Nap mint nap ott ülök a rendelőd előterében. Így aztán hiába is próbálod szépíteni a dolgokat, pontosan tudom, hogy mennyit dolgozol, és amikor a napokban osztottam–szoroztam, akkor megdöbbentő eredményt kaptam. Úgy bizony. Hiába nézel ilyen vádlóan most rám. Naponta tíz-tizenegy órákat dolgozol, ez egy nagyon szikár és egzakt adat, amivel nem lehet vitatkozni.
– Nézd, nagyfiam! – vette át újra a szót Károly. – Elhisszük, hogy a hivatásod a mindened. A családod mellett, természetesen. És azt is megértjük, hogy megfelelő életszínvonalat akarsz nekik biztosítani. De az ég szerelmére, mennyi pénzt akarsz még keresni? Nem veszed észre, hogy becsapod magadat? Sokkal többet dolgozol, mint amikor még tévéműsorod is volt, pedig már akkor is be volt táblázva előre az egész hónapod. Az nem jó megoldás, hogy feladod az egyik foglalatosságodat, de cserébe csúcsra járatod a másikat. Megmondom őszintén, én nem csodálkozom rajta, hogy szegény Magdit könnyen be lehet ugratni mindenféle pletykákkal…
Ákos most már komolyan felfortyant:
– Hát így állunk. Szóval én vagyok a hibás azért, mert a feleségem, akiért éjt nappallá téve gürizek, azt hiszi rólam, hogy hűtlen vagyok?
– Ne forgasd ki a szavaimat, nagyfiam. Én nem ezt mondtam. De igenis te is hibás vagy, és jobb, ha minél előbb megbarátkozol ezzel a gondolattal. Olyan nincs, hogy egy kapcsolatban az egyik fél mindent jól csinál, ő maga a hajnali tiszta gyöngyharmat, és minden rosszért a másik felelős egy személyben. Gondolj bele a helyzetébe: a feleséged nap mint nap egyedül van otthon a gyerekekkel, és belőled csak akkor kap valamit, amikor este holt fáradtan beesel az ajtón. Mikor voltatok utoljára kettesben valahol? Mikor vitted el vacsorázni, vagy színházba? A vakációzásról már nem is beszélve. Mindjárt vége a nyárnak, de neki be kellett érnie a játszótérrel, ahová kimehet a két gyerekkel. Elgondolkodtál már ezeken a dolgokon?
Meglepő fordulat következett be. Ákos felállt a vacsoraasztaltól, és kisietett a teraszra. Minden oka megvolt rá, ugyanis nem szerette volna, ha a szülei látják, amint elsírja magát.
Az édesanyák azonban olyanok, hogy kemény, de érzékeny fából faragta őket az élet. Pontosan tudják, hogy mikor van szükség tapintatos távolságtartásra, és mikor van szükség vigasztaló jelenlétre. Így hát Julika csakhamar ott állt az elsőszülött fia mögött a teraszon, és óvatosan a vállára tette a kezét.
– Gyere be a szobámba, és beszélgessünk – mondta halkan.
Ákos elővette a zsebkendőjét, és megtörölgette a szemét. Aztán így válaszolt:
– Inkább üljünk le itt, kint. Úgy érzem, odabenn, a falak között most megfulladnék.
Julika megértően bólogatott:
– Látod, kincsem, pontosan erről van szó.
– Mire gondolsz, anya? – nézett fel csodálkozva Ákos a zsebkendője mögül.
– No, csak üljünk le, mindjárt elmagyarázom – biztatta az édesanyja, és csakhamar helyet foglaltak a terasz egy-egy fonott karosszékében.
– Tudod, kisfiam, jó ideje vártam már, hogy elkövetkezzen ez a nap… Jaj, mit is mondok? Inkább úgy fogalmazok: jó ideje tudtam, hogy ez a nap egyszer el fog jönni. És lám, be is következett. Nem lehet sokáig büntetlenül művelni, amit te csinálsz. És adj hálát az Istennek, hogy még időben jelezte, rossz úton jársz. Most még mindent megjavíthatsz és jóvá tehetsz. Lehet, hogy később erre már nem lenne lehetőséged.
Ákos még mindig a zsebkendőjével és a szemének, arcának törölgetésével volt elfoglalva, ezért megrökönyödve fordult az édesanyja felé ültő helyében:
– Már megbocsáss, anya, de te most miről beszélsz?
Julika nagyot sóhajtott:
– Fiam, ne keseríts már el! Az ország egyik legfelkapottabb, legdivatosabb pszichológusa vagy, de létezne, hogy ennyire híján vagy bizonyos képességeknek?
– Miféle képességeknek?
– Annak, hogy kívülről próbáld meg szemlélni az életedet.
Ákos összehajtogatta a zsebkendőjét, majd begyűrte az inge felső zsebébe:
– Miért is kéne kívülről szemlélni magamat? – kérdezte sértődötten. – Valami baj van velem?
– Nagyobb, mint hinnéd – csóválta a fejét az édesanyja. – És örülök neki, hogy végre hozzánk fordultál. Vagy ha nem is ez volt a célod vele, de végre kibukkant a beszélgetésünk során ez a téma, mert sokkal fontosabb, mint gondolnád.
– Azzal vádolsz, hogy elveszítettem az önkontrollomat? – méltatlankodott Ákos.
Julika az elsőszülött fia karjára tette a kezét:
– Én nem vádollak semmivel, kincsem. Nyugodj meg. Már elfelejtetted, mire való a család? Azért vagyunk a szeretteid, hogy jelezzük, amikor rossz irányt vesznek a dolgok. Azért vagyunk, hogy segítsünk a másikon, amikor ő nemhogy segíteni nem tud magán, de még csak azt sem veszi észre, hogy baj van. Márpedig veled baj van, kisfiam, ezt fogadd el. Nemcsak az édesapád látja így, hanem én is. Letértél a jó útról, csak nem vetted észre… Vajon miért mondtad az előbb, hogy odabenn, a falak között már megfulladnál? Kisfiam, ez a szülői házad, ahol felnőttél! Van fogalmad róla, hogy mit jelent ez a mondat? Annyit dolgoztál mostanában, annyi időt töltöttél zárt térben, hogy már a szülői házban is úgy érzed, megfojt a bezártság, rád borulnak a falak, és be akarnak temetni! Vedd észre ezeket a jeleket, és akkor tisztábban fogsz látni. Ki kell szabadulnod ebből a taposómalomból, és nem utolsósorban ezt kívánják a feleséged meg a gyermekeid is. Menj el velük egy vakációra, mindegy, hogy hova, csak legyetek a szabad ég alatt, egy tóparton, a hegyekben, vagy bárhol, de szabaduljatok ki végre ebből az őrült civilizációból, és kapcsolódjatok ki, amennyire csak lehet.
