Tibornak nem volt jó kedve, és Ákos rögtön sejtette, hogy Marica miatt lehet gondterhelt a barátja. Csak járkált fel és alá az ügyvédi irodában, és nem lehetett túl nagy hasznát venni a legújabb jótékonysági akció tervezésénél.
– Talán nem jól sikerült a vacsora? – kérdezett rá dr. Almási.
Tibor végre befejezte a fel–alá járkálást, és visszaült a székébe.
– Honnan tudod, hogy ez a bajom? – kérdezte gyanakodva.
– Öregem, ezt még egy olyan barátod is kitalálná, aki nem rendelkezik pszichológusi végzettséggel.
– Hát, az a helyzet, hogy kétségeim vannak – sóhajtott nagyot Tibor. – Tudod, az elején még nagyon jól alakultak a dolgok. Vacsora előtt sétáltunk egy keveset, sokat beszélgettünk, és még többet nevettünk. Aztán beültünk a Krúdyba, ahol igazán kiváló vacsorát kaptunk. Utána következtek a furcsaságok.
– Mégpedig? – firtatta kíváncsian Ákos.
– Marica hazament.
– Tessék?
– Igen, jól hallottad. Marica hazasietett.
– Nem azért kérdeztem vissza, mert nem jól hallottam, hanem azért, mert nem értem, mitől olyan furcsa ez. Talán azt gondoltad, hogy ott fog aludni az étteremben?
– Jaj, ne humorizáld már el a dolgot! Nem érzed, mennyire nincs itt a helye most ennek?
– Eszemben sincs elviccelni a kérdést, csak nem értem, miért aggódsz olyan dolgokon, amik a legtermészetesebbek. Mit mondott egyébként, hogy miért kell hazamennie?
– Azt mondta, még rengeteg a dolga.
– És ezt te nem hitted el?
– Nem is tudom, számomra furcsa volt. Jólesett volna még egy kis séta a vacsora után. Nagyon hangulatos volt a Nagyerdő. Erre taxiba vágódik, és hazasiet. Ez neked nem furcsa?
– A legkevésbé sem – szögezte le Ákos. – Azt mondtad, a vacsora előtt már sétáltatok. Lehet, hogy Marica nem ilyen forgatókönyvre számított. Talán úgy gondolta, először beültök valahová, és majd a vacsora után fogtok sétálni egyet. Lehet, hogy két sétára már nem volt ideje. Mondjuk várta otthon a munka. Ne feledd, hogy ő újságíró, tehát a munkája jó részét otthon is el tudja végezni.
Tibor elmélkedett egy sort a barátja szavain, de látszott rajta, hogy nem múltak el a kétségei. Ezt csakhamar szóban is megerősítette:
– Van ám itt más is.
– És mi az?
– Nem nagyon vette a lapot vacsora közben. Próbáltam célozgatni rá, hogy részemről ez most más, mint húsz éve. Hogy én most már nem csak barátságban gondolkodom. Szeretnék végre megállapodni valaki mellett, meg más ilyenek. De semmi reakció!
Ákos most már kissé felfortyant:
– Neked teljesen elment az eszed, öregem? Mégis, mit vártál tőle? Hogy az első alkalommal mindjárt a lábaid elé omlik, és lelkesen közli, hogy szívesen hozzád menne feleségül? Nem gondolod, hogy korai volt ezt a témát egyáltalán szóba hozni is? És ahogy hallom, te nemcsak szóba hoztad, hanem olyan erőteljesen céloztál rá, hogy az talán már túl is van a célozgatáson. Mondok én neked valamit, drága barátom. Nem csodálkoznék rajta, ha Marica most ugyanígy panaszkodna arról az estéről egy barátjának, ahogy te nekem. Csakhogy neki teljesen igaza is lenne. Nem te siránkoztál a múltkor, mennyire rossz arra gondolni, hogy talán kihagytatok húsz évet? Lehet, hogy ez a gondolat benne is megfogalmazódott, és erre azt kapja, hogy elkezdesz nyomulni, mintegy ráerősítve erre a gondolatra. Hová lett a legendás türelmed, Tibikém? Nem voltál te soha ilyen ajtóstul a házba rontó típus.
Az ügyvéd halálra vált arccal ült a székében, és csak nagy sokára merte megkérdezni:
– Akkor most mindent elrontottam?
Almási doktor felemelte a mutatóujját:
– No, álljon meg a menet. Én ilyet nem állítottam. De a jövőben okosabb lenne, ha alaposan visszavennél a sebességből.
Tibor gondterhelten felsóhajtott:
– No de ha visszaveszek a sebességből, és megint csak barátokként fogunk találkozni, akkor ugyanúgy nem lesz semmi esélyem Maricánál. Ez egy ördögi kör – temette a kezébe az arcát, és csak akkor volt hajlandó felemelni, amikor Ákos barátilag megveregette a vállát:
– No, azért nem kell úgy tenned, mintha valamit végérvényesen elrontottál volna. Mire való ez a drámázás? Miért kell mindent túlkombinálni?
– Azért, mert számomra ez nagyon fontos ügy.
– Ezzel tisztában vagyok.
– Én nagyon beleszerettem Maricába.
– Nem is tudnád tagadni…
– És nagyon félek tőle, hogy elrontok valamit.
– Látod, ez a baj! – csapott le a végszóra a pszichológus. – Még semmit sem rontottál el, viszont éppen azzal fogsz elrontani mindent, ha egyfolytában ezen jár az eszed. Ha az ember ennyire rágörcsöl egy dologra, akkor óhatatlanul hibázni fog. Hogy úgy mondjam, saját magát fogja hibázásra késztetni.
– Nagyon kedves tőled, hogy elmeséled, mit ne csináljak – hümmögte az ügyvéd. – Csak hát arról is jó lenne hallani valami értelmes tanácsot, hogy mi az, amit tennem kéne.
Ákos elmosolyodott:
– Pedig nem olyan bonyolult a dolog, Tibikém. Ha már tudod, hogy mit ne csinálj, akkor az is kikristályosodhat előtted, hogy ha annak az ellenkezőjét teszed, akkor feltehetően jó úton jársz. Például a folyamatos görcsölés helyett legyél inkább laza. Vedd könnyedebben a helyzetet, és fogd fel úgy, hogy nem hajt a tatár. Ne az elmúlt húsz évre gondolj, hanem arra a másik húszra, ami még előttetek áll.
– Csak húsz…?
– Jó, hát tőlem lehet harminc vagy negyven is, ezen egész biztosan nem fogunk összeveszni – nevetett fel doktor Almási. – Idefigyelj! Van valami olyan hely a városban, amelyik esetleg mind a kettőtökben felébresztene néhány régi szép emléket? Természetesen közös emlékre gondoltam.
– Hát már hogyne lenne? Nem is egy! – harsogta Tibor.
– Ez jó hír – nyugtázta Ákos. – Akkor legközelebb ne vacsorázni vidd Maricát, hanem egy olyan helyszínre, ahol közösen nosztalgiázhattok egy kicsit. Meglátod, ott majd szinte magától elindul az a párbeszéd, amelyik aztán oda vezethet, hogy talán egészen kedvező és szívednek nagyon kedves dolgokat fogsz hallani Maricától.
Az imént még oly levert és kishitű ügyvéd egyszeriben felvillanyozódott:
– Na látod! Tudsz te, ha akarsz. Ez már egy egészen használható tanács. Kérlek, most hagyj is magamra, hogy nyugodtan elmerenghessek a régi emlékeimen, és kiválaszthassam magamban azt a helyszínt, amelyik a legjobban meg fog felelni a célnak.
Tibor a kellemes elmerengés során végül nem csupán egy helyszín mellett döntött, hanem helyszínek egész sorozatán. Szinte nosztalgikus kalandtúrát tervezett szíve hölgyének, és a helyszínek bejárása során felidézték gimnazista koruk néhány érdekesebb fejezetét.
A hajdani iskolájuk melletti játszótéren jártak éppen, amikor Marica megszólalt:
– Emlékszel? Azokba a bokrokba bújtunk mindig, amikor stikában cigizni akartunk.
– Már hogyne emlékeznék? – bólogatott Tibor, majd nevetve hozzátette: – Az is itt van előttem, mennyire rosszul lettél a bagótól.
– Hála az égnek. Legalább nem szoktam rá a cigire – mondta Marica, aztán rákérdezett: – Mondd csak, te végül dohányos lettél? Mert mintha úgy emlékeznék, hogy a bokrok mögött igencsak lelkesen pöfékeltél az érettségi előtt.
– Sajnos rászoktam – ismerte el az ügyvéd –, de nem sokáig szívtam. Amikor pár évre rá a nagybátyám meghalt tüdőrákban, akkor villámgyorsan letettem a cigarettát.
A séta ezen pontján Tibor kissé elkedvetlenedett. Cigizés, tüdőrák, halál? Hogy lesz ebből végül romantikával teli nosztalgiázás? A fene egye meg ezeket a bokrokat. Miért nem vágta ki őket azóta senki? Biztosan most is ide szöknek ki nagyszünetben stikában bagózni a gimnazisták.
