Amikor Szabó Marica megérkezett az ügyvédi irodába, Ákosnak mindössze fél percre volt szüksége, hogy átlássa a helyzetet. A barátja tekintete és testbeszéde annyira árulkodó volt, hogy pszichológusi végzettség nélkül is meg lehetett állapítani: Tibor bizony nagyon is vonzódik az egykori osztálytársához. Dr. Almási ugyan nem tudta, hogy hajdanában szövődött–e köztük valamiféle diákszerelem, mert Tibor soha nem mesélt neki ilyesmiről, de már egyáltalán nem lepődött volna meg, ha pont ez derül ki.
Amikor az ügyvéd hellyel kínálta a riporternőt, nemsokára kuncogás töltötte be az irodát.
– Tudja, szokatlan nekünk, hogy egymással szemben ülünk – magyarázta Ákosnak Marica. – Elvégre éveken keresztül voltunk padtársak, azaz: egymás mellett ültünk.
– Kivéve egyszer – szólalt meg Tibor, mire a kuncogásból immár nevetés lett.
– Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Marica.
– Hát mi másra? – felelte Tibor. – Szegény jó Kardos tanár úr egyszer kiültetett a tanári asztalhoz – mondta immár Ákosnak. – Dolgozatot írtunk, és valamiért az volt a meggyőződése, hogy én lesem, amit Marica ír. A derék tanerő nem sejtette, hogy ezzel nagyban megkönnyítette a dolgomat, ugyanis kiválóan tudtam szájról olvasni, onnantól kezdve tehát, hogy szemben ültünk egymással Maricával, sokkal egyszerűbben tudott nekem súgni. Persze némán – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
– Ez nagyon jó hír – mondta Ákos. – Mármint az interjú szempontjából.
Tibor hálásan nézett a barátjára. Micsoda tapintatos fickó ez az Ákos! Ő itt máris belemerült a nosztalgiába, de a jó barát gyorsan túl akar lenni a kötelező feladaton, lemondja az interjút, aztán diszkréten lelép. No persze, ha Tibor tudta volna, hogy Ákos mire készül, akkor teljesen másféle gondolatok töltötték volna be az elméjét, de már nem volt abban a tudatállapotban, hogy minden apró részletre odafigyeljen.
Nem így Szabó Marica! Neki rögtön feltűnt Ákos fogalmazása.
– Hogy érti azt, hogy ez jó hír az interjú szempontjából? – firtatta kíváncsian.
Ákos halványan elmosolyodott:
– Tudja, kedves Marica, némi változás állt be a tervben, és amikor az imént meghallottam, hogy önök milyen remekül tudnak együttműködni akkor is, amikor szemben ülnek egymással, nagyon megörültem. Tudniillik arról van szó, hogy bizonyos okok miatt megváltoztattuk a tervet, és lecseréltük az interjúalanyt. Nem jómagam fogok nyilatkozni a sajtónak, hanem Tibor barátom.
Az íróasztal másik oldala felől ekkor hatalmas csuklás hallatszott, de Ákost ez nem zavarta, egyre bizalmasabb hangnemben folytatta a magyarázatot:
– Tudja, Marica, az a helyzet, hogy Tiborunk egy kicsit izgul. Például nem biztos benne, hogy megfelelő helyszín lesz–e a nyilatkozathoz ez az iroda…
Marica ekkor mosolyogva az ügyvéd felé fordult, átnyúlt az íróasztalon, és biztatólag megpaskolta Tibor kézfejét:
– Jaj, te szamár, miért izgulsz? Nem lesz bonyolultabb, mint egy szóbeli felelet Kardos tanár úrnál. Ráadásul én fogok veled szemben ülni, ez sem nyugtat meg? Az iroda pedig – pillantott körbe – tökéletesen megfelel forgatási helyszínként.
Tibor az imént még metsző pillantásokat vetett a barátja felé, most azonban igyekezett negédes arckifejezést ölteni, és humorral elütni a dolgot:
– Ákos csak tréfált, nem vetted észre? Tudod, mi így szoktuk ugratni egymást. Semmi gondom nincs a szerepléssel, máskülönben miért telefonáltam volna neked? Én meg a lámpaláz? Na ne viccelj. Ügyvéd vagyok, az a munkám, hogy a tárgyalóteremben kisebb–nagyobb hallgatóság előtt beszéljek. És hidd el, ott többnyire nem olyan rokonszenves jelenségek szoktak velem szemben helyet foglalni, mint te. Az az izgulós kisdiák pedig, akit te húsz éve megismertél, már a múlté.
Ákos immár széles mosollyal, elégedetten és megnyugodva búcsúzott el a hajdani iskolatársaktól.
Amikor másnap találkoztak, Ákos arra számított, hogy a barátja neki fog esni, amiért behúzta a csőbe. Ám legnagyobb meglepetésére Tibor viselkedésében még csak halovány jele sem volt haragnak.
– Azt hittem, neheztelni fogsz rám – vallotta be Ákos, de csakhamar kiderült, hogy Tibor semmi másról nem hajlandó beszélni, csakis Maricáról.
– Holnap elviszem vacsorázni – felelte.
– Jó ötlet – ismerte el Ákos. – Szóval, nem neheztelsz rám?
– Szerinted melyik étterembe vigyem?
– Tele van a belváros jobbnál jobb helyekkel, majd csak kitalálsz valamit holnapig.
– Jobb lenne inkább a Nagyerdő, mint helyszín – morfondírozott Tibor. – Ott kellemesebb a séta.
– És mi lesz az interjúval?
– Az irodámban lesz, ezt már megbeszéltük – mondta az ügyvéd, majd hirtelen a barátja arcára fókuszált: – Na de ezt akkor tisztáztuk, amikor még te is itt voltál. Nem emlékszel?
Ákos felnevetett:
– Úgy látom, nem én vagyok az, akinek bizonyos események kiestek az emlékezetéből. De sebaj, én csak örülök neki, hogy nem orroltál meg rám. Annak meg aztán főleg, hogy láthatóan a fellegek között lebegsz a boldogságtól. Remélem, viszonzásra találnak az érzelmeid.
– Azt hiszem, minden okom megvan rá, hogy higgyek ebben – ábrándozott el újra Tibor. – Tudod, már a gimnáziumban is kerülgettük egymást Maricával, de valahogy sosem sikerült tovább jutnunk a barátságnál. Hát most teszünk egy újabb kísérletet, immár felnőtt fejjel, sok–sok tapasztalattal a hátunk mögött. Ahogy tegnap mesélte, ő is megégette már egy párszor magát az elmúlt időszakban.
– Ilyenkor jól jön az embernek egy régi barát, akit ismerhet és akiben megbízhat – bólogatott Ákos.
Tibor most először húzta össze gyanakodva a szemöldökét:
– Miért beszélsz a barátságról? Nem érted, amit mondok? Nem a barátja akarok lenni Maricának, az már voltam elég ideig.
– Félreértettél. Én csak arra próbáltam rámutatni, hogy a barátság jó alap arra, hogy később akár egy szép szerelem fejlődjön ki belőle.
– Később? Nincs itt semmi később, öregem. Én már most is olyan szerelmes vagyok, mint a nagyágyú.
– Tényleg? – nevetett fel Ákos. – Jó, hogy mondod, mert semmi jelét nem láttam eddig.
– Sőt, azt hiszem, hogy mindig is Maricába voltam szerelmes, egész életemben – merengett el a múlton az ügyvéd, aztán hirtelen felkapta a fejét: – Szerinted nem fogom megbánni az elmúlt húsz évet?
– Hogy érted ezt?
– Tegyük fel, hogy Marica hamarosan felfedezi, hogy ugyanúgy érez irántam, ahogy én őiránta. Egymáséi leszünk, összeházasodunk, miegymás. Vajon nem fog engem nyomasztani, hogy ez már húsz évvel ezelőtt is megtörténhetett volna? Hogy elvesztegettünk húsz évet az életünkből? Mint pszichológust kérdezlek erről.
Ákos nagyot sóhajtott:
– Nincs értelme ezen a kérdésen rágódni, főleg úgy, hogy hamis állításokkal kevered össze. Mi az, hogy elvesztegettél húsz évet az életedből? Ha én végigtekintek az elmúlt húsz éveden, egyáltalán nem ezt látom. Tudhatod jól, hogy én nem hiszek a véletlenekben. Nektek valamiért nem az volt megírva, hogy már kamasz fejjel is egymáséi legyetek. Lehet, hogyha akkor próbálkoztok, mára már sokkal több rossz emléketek lenne egymásról, és rég elváltatok volna. Bíznod kell a Gondviselésben, és el kell hinned, hogy megvan annak a maga értelme, hogy most találkoztatok újra, és most kaptatok esélyt, nem a múltban. Így kell visszanézned az elmúlt húsz évre, de inkább azt javaslom, hogy ne visszafelé nézz, hanem csakis előre.
Tibor mosolyogva nézett a barátjára:
– Mindig olyan megnyugtató téged hallgatni.
