Ákos ezután más módszerre váltott.
– Csináljunk egy próbafelvételt! – javasolta.
– Ezt hogy érted? – kérdezte riadtan Tibor. – Talán becipelsz valamelyik helyi tévéstúdióba, amit kibérelsz egy fél órára, csak azért, hogy nyugodtan tesztelhesd a stressztűrő képességemet?
Dr. Almási elámult rajta, hogy miféle ördögi hatást gyakorol a barátjára a félelem.
– Tibikém, hadd emlékeztesselek rá, hogy 2018-at írunk. Miért kéne kibérelnem az ilyesmihez egy tévéstúdiót? Manapság szinte mindannyian kamerával a zsebünkben közlekedünk.
Azzal előhúzta az okostelefonját, és így folytatta:
– Most magunk között vagyunk, fölösleges izgulnod. Be fogom bizonyítani számodra, hogy tökéletes riportalany vagy. Úgy teszünk, mintha a tévéstúdióban ülnénk, én felteszek neked pár kérdést a jótékonysági akcióról, te pedig okosan felelsz rá, ahogy mindig is szoktál.
Kiderült, hogy ez csöppet sem volt jó ötlet Ákos részéről. Egyrészt, amikor az ember a kezében tartott okostelefonjával, hirtelen ötlettől vezérelve elkezdi filmezni a barátját, az nagyon különbözik egy profi stúdió körülményeitől. Másrészt pedig az alany is összezavarodott, hiszen ki szereti azt, hogy még ki sem kászálódott az egyik stresszből, máris a nyakába zuttyintják a másikat? Tibor legalábbis így élte meg a helyzetet, és amikor Ákos feltette az első kérdést, egyszerűen leblokkolt.
– Ezt most szándékosan csináltad? – förmedt rá a barátjára dr. Almási.
– Hogy mi van? – jött meg végre az ügyvéd hangja.
– Mondom én, szándékosan csináltad. Mindenáron be akarod bizonyítani nekem, hogy alkalmatlan vagy a feladatra. Ennek érdekében még azt is képes vagy eljátszani, hogy megkukultál. Tibikém, az ég áldjon már meg, hát elképesztően rossz színész vagy! Nagyon jól ismerlek, pontosan tudom, hogy te aztán még soha életedben, egyetlen egy kérdéstől sem jöttél zavarba. Olyan még nem fordult elő, hogy valamire ne tudtál volna reagálni. Most meg eljátszod nekem a néma leventét?
Most már Tibor is kellőképpen felhergelte magát:
– Komolyan mondom, ha nem láttam volna a diplomádat a falon függeni, akkor most megkérdőjelezném, hogy egyáltalán pszichológus vagy–e. Teljesen elment az eszed? Mégis, mit vártál tőlem? Még magamhoz sem tértem az első trükköd nyomán, máris az arcomba tolod a telefonodat, és elkiáltod magad, hogy „egyes csapó”!? Hát a kérdést sem tudtam felfogni, ami utána következett, nemhogy válaszolni tudjak rá!
Nem tudhatjuk, meddig perlekedett volna egymással a két barát, ekkor ugyanis egy telefonhívás vetett véget az ideges csevejnek. Ákost keresték a tévések.
– Jó hírem van, dr. Almási – közölte nyomban az asszisztens a vonal túlsó végén.
Ákos szerette volna azt mondani, hogy neki viszont nincs egy sem, de nem jutott szóhoz. Az asszisztens szinte eldarálta a mondandóját, miszerint egyáltalán nem kell felutazni a fővárosba interjúra, ugyanis a tévécsatornának van debreceni tudósítója is, aki az operatőr kollégával bármilyen helyszínen le tudja forgatni a riportot, akár dr. Almási rendelőjében is.
Ákos ezek után már nem is akart közbeszólni. Eszébe jutott ugyanis valami. Ez a derék Tibor bizonyára nem stresszelne ennyire, ha a feladatot a jól megszokott irodájában kellene végrehajtania, nem pedig egy budapesti tévéstúdióban. És hát ezek a tévések nyilván láttak már korábban is izgulós riportalanyt, hátha van valami praktikájuk lámpaláz ellen, amit ő még nem ismer.
Így aztán nem is szólt az asszisztensnek az időközben felmerült nehézségekről, udvariasan elköszönt tőle, és letette a telefont. Onnantól kezdve pedig egyfolytában az új helyzet és az új ötlete körül keringtek a gondolatai.
Igen ám, de hogy lehet rávenni Tibort, hogy belemenjen egy ilyen felvételbe?
Végül aztán olyan formában kapott segítséget Ákos, amilyenre nem is számított. Ehhez persze az kellett, hogy rávegye Tibort, a legközelebbi telefonbeszélgetést már ő bonyolítsa le a tévés szereplés ügyében.
– Tudod, hogy van ez – mondta a barátjának. – Mégiscsak jobb, ha az ügyvédem tárgyal velük a szereplés lemondásáról, talán így megelőzhetőek bizonyos félreértések.
A telefonbeszélgetés egészen szabályosnak indult, de aztán hamar fordulatot vett. Bonyolította a helyzetet, hogy időközben Ákos kiszaladt a mosdóba, és amikor visszatért, nem akart hinni a fülének.
– Még mindig a tévésekkel beszélsz? Vagy már lerendezted az ügyet? – próbálta faggatni Tibort, de ő csak integetett neki, hogy majd később válaszol. Láthatóan nagyon belemerült a csevejbe, és ekkoriban már ilyesféle kérdések röpködtek az éterben, miszerint: „és Kardos tanár úr naplóvezetési szokásaira emlékszel?”.
Ákos el sem tudta képzelni, hogy a nevezett tanár úr naplóvezetési szokásai miféle összefüggésben lehetnek egy jótékonysági akcióval kapcsolatos televíziós nyilatkozat lemondásával, ezért olthatatlan kíváncsisággal várta a távbeszélgetés végét. Nos, hamarosan választ kapott mindenre.
– Képzeld, kiderült, hogy Szabó Maricát még a gimnáziumból ismerem! – újságolta lelkendezve Tibor.
– Ez nagyon elragadó és örömteli fejlemény – ismerte el Ákos hunyorogva –, de ki a csuda az a Szabó Marica?
– Annak a tévének a helyi tudósítója, amelyikhez Pestre kellett volna menned nyilatkozni – tájékoztatta a barátja. – Tudod, már a bemutatkozáskor gyanús volt nekem a dolog, mert ugyan Szabó Mária nagyon sok van az országban, de az azért már nem mindennapos dolog, hogy valaki ezt a keresztnevet Marica alakban használja. Arról nem is beszélve, hogy már a hangja is ismerős volt, és egy idő után nem bírtam megállni, rákérdeztem a dologra. És akkor kiderült!
– Micsoda?
– Az, hogy ő az a Szabó Marica, akivel osztálytársak voltunk a gimnáziumban! – magyarázta Tibor, még mindig túláradó lelkesedéssel.
Ákos alig bírt elfojtani egy félmosolyt, miközben megkérdezte:
– És az interjú lemondásával mi a helyzet?
Tibor meghökkent:
– Hát… az az igazság, hogy ez a téma szóba sem került.
– Nem úgy, mint Kardos tanár úr naplóvezetési szokásai…
– Erről inkább majd Maricával fogok beszélni, mégpedig nem is olyan soká. Ugyanis idejön. Már úgy értem, jelenleg épp ide tart. Azt mondta, éppen a belvárosban tartózkodik, úgyhogy beugrik hozzám egy percre, és majd személyesen megbeszélünk mindent.
Ákos az órájára pillantott:
– Ha nincs ellenedre, megvárnám. Van még egy kis idő az ebédszünetemből.
Tibor újfent meghökkent, és ezúttal jóval nagyobb mértékben, mint az imént:
– Minek? – kérdezte pislogva. – Már úgy értem, miért akarod megvárni? Te nem is voltál az osztálytársunk.
Dr. Almási immár meg sem próbálta palástolni jókedvét:
– Magam is birtokában vagyok ama információnak, hogy mi ketten nem egy gimnáziumba jártunk – ismerte el. – Továbbá arról is van tudomásom, hogy Szabó Maricának sem voltam az osztálytársa soha. Ne aggódj, nem az érettségi találkozótok titkait akarom kihallgatni. De arra azért emlékeztetnélek, hogy jelenleg az én tévés szereplésem, illetőleg annak lemondása a vezértéma, és ehhez van némi közöm.
Most már az ügyvéd is felnevetett:
– Jaj, ne haragudj, hát persze. Egészen kiment a fejemből a dolog. De ígérd meg, hogy gyorsan lemondod a szereplést, aztán magunkra hagysz minket. Tudod, ezer éve nem találkoztunk, és tényleg közeleg az érettségi találkozónk, amit feltétlenül meg kell beszélnünk.
– Csak nyugalom, nem sokáig leszek a terhetekre – bólintott Ákos, és ha Tibor e percben beleláthatott volna a barátja fejébe, úgy vélte volna, sok mindenre van most oka, de a nyugalom nem szerepel a listán.
